Az ember életében többször választhat magának hősöket. Először valamikor a gyermeki kor kezdetén, majd később a tinédzser korszakában, ezután ha még mindig hisz a hős karakterek erejében, akkor még fiatal felnőtt korban is előfordulhat. Elsődleges hőseink általában a szüleink, majd őket követheti mindenféle sztár (legyen az zenész, színész, sportoló vagy egyéb szellemi alkotó). Bár jómagam nem igazán dicsőítettem soha efféle embereket, azért a mostani életszakaszomban lévők közül mégis képes lennék erre. Ők nem mások, mint az egyedülálló szülők.

Jelenleg leginkább az egyedülálló szülőket tekintem a mai korszak igazi hőseinek. Szándékosan írtam hogy szülők, mert bár ritka, de sajnos egyre kevésbé kirívó eset, amikor apa nevel egyedül egy gyerkőcöt. Az egyedülálló gyermeküket nevelők az én szememben legyőzhetetlennek tűnnek. A mai modern családi modellek elég szerteágazóak, így nem számít újkeletűnek, ha valaki házasság nélkül párban teszi ezt, vagy egy baráttal, esetleg a nagyszülők valamelyikével. Ugyan manapság a vérség már kevésbe számít, mint anyáink idején, így egy legjobb baráttal való együtt nevelés sem megbotránkoztató életforma. A nagybetűs társ (de írhatnám azt is, hogy a nagy Ő), mint olyan, nincs mellettük, így az ad hoc jellegű kérdésekben, csak az ő szavuk van és csak az számít, aminek természetesen olykor a kemény következményeit is egyedül kell tudniuk (el)viselni. Persze akadnak olyanok is, akik a szerencsésebbek táborát erősítik, és párban élnek, így a mindennapi teendők megosztódhatnak, mint például a gyermekek koordinálása, a saját életükben való lavírozás, vagy a párjuk útjának támogatása. Számukra teljesen természetes, hogy ha lebetegszenek, akkor ott a másik, aki némi útmutatással, de képes megoldani mindent. Érdekes és elgondolkodtató lehet, hogy vajon, ha egy pár is megküzd a napi kérdések sokaságával, valamint a nevelés rejtelmeivel, akkor egy egyedül álló ApAnya, mégis min mehet keresztül?!

Nem igazán engedhetik meg azt maguknak, hogy feladják a mindennapi harcokat. Ők azok, akik tűzön-vízen át cipelik a kis puttonyukat és erőn felül képesek teljesíteni, hiszen fáradtságot, mint olyat, nem igazán ismerhetik. Sokszor az ember még a saját életét sem képes helyesen koordinálni és rossz lépések nélkül megoldani, azonban a hősök nem csak a saját életüket viszik a hátukon és látják el a mindennapi gondok baját, hanem a gyermekükét is rendre. Igen, persze tudom, hogy akik párban vannak, azoknak is ott a gyerkőc és ők is hétköznapi hősök, azonban ama bizonyos hátizsák cipelésében utóbbi esetben, ha már nagyon vágja a zsák a vállukat, akkor megvan rá a lehetőségük, hogy átadhatják a társuknak a súlyt, hogy elfáradtak, elegük van, nem bírják tovább, segítség! De mi van akkor, ha nincs kinek átadnod?! Ha csupán te vagy és a gyerkőc?! Ketten kell, hogy megoldjatok mindent, amit mások többed magukkal. Nyilván nekik is vannak gyenge napjaik, (de tuti, hogy gyorsan képesek összeszedni magukat) amikor mondjuk arra gondolnak, hogy egyedülálló anyu megosztaná ... (kínjait és olykor dühkitöréseit).  

Azt hiszem, hogy idővel valahogy mindig bebizonyosodik, hogy az egyedülállók, erősebbek, jobb szervező képességgel rendelkeznek, és a legnagyobb túlélők. Bevallom, számomra teljesen érthetetlen, hogy honnan képesek erőt és kitartást meríteni, adott esetben pedig még karriert is felépíteni - a társ kereséséről már nem is beszélek -  mindenféle szétszórtság, kiborulás és szoros támogatás nélkül úgy, hogy az még példaértékű is legyen (mert hogy ugye bár, a gyermek nem a kommunikációból tanul, hanem a jó példamutatásból). Tényleg léteznek superWoMan-ek! De komolyan!      

Edina

Amikor stresszről beszélünk, akkor mindenkinek a munkahelyi stressz jut először az eszébe. Azonban elég csak körbenéznünk és máris láthatjuk, hogy nem csak a munkahelyünkön találhatjuk magunkat szemben ezzel a jelenséggel, de akár már otthon is. Sőt! Az újnak nem éppen mondható jelenség, egyre inkább megfigyelhető, miszerint azok az anyukák, akik "csak" otthon vannak és csupán "csak" a családot látják el, még inkább stressznek vannak kitéve, hiszen az ő apró cseprő problémáikat, pusztán csak egy munkából hazatérő stresszes emberrel tudja megosztani. Íme az anyaságunk 5+1 stressz faktorai:

Kiváltó okok - Mit is mondhatnék. Leginkább azt, hogy ha már egyébként is fel van pörgetve anyu, akkor elég sok minden kiválthatja az ugrásra kész állapotot. Mivel egész nap a gyerkőc terelgetése, tanítgatása és a ház körüli munkák (főzés, mosás, takarítás, bevásárlás + egyéb) elvégzése körül forog, így mondhatni szünet nélküli csúcsra járatásról van szó. Tapasztalatból tudom, hogy némi stressztől persze akár egy-egy porszívózás alatt is megszabadulhatunk, de valljuk be, hogy mivel folyamatos az otthoni teendők körüli stressz, ezért mire kijön az ember belőle, már kezdődik is a másik. Persze sokan kérdezheti, hogy mégis min tud egy otthon ülő nő annyit stresszelni. Én csak azt javaslom, hogy mielőtt bárki megkérdezné ezt egy anyukától, előtte azért kérdezze meg tőle, hogy miként telik egy napja.  

Hullámok - Bizonyos nézetek szerint, a gyerkőcök hozzávetőlegesen 6-7 éves korukig az anya aurájában élnek. Ami annyit jelent, hogy minden felénk érkező és/vagy tőlünk távozó úgynevezett hullámokat éreznek a gyermekek és ők ennek hatására viselkednek jól, vagy rosszul, esetleg válhatnak érzékennyé (persze sok mástól is függhet még). Magyarán, ha anya nyugis és nem bosszantja fel magát, akkor (elvileg) a gyermek is nyugodt marad. Azonban, ha stressz ér minket (legyen az bármilyen nüansznyi kis dolog, ha minket dühít) a gyerkőc ezt azonnal érzi és ő is izgágábbá válhat. Nem hiába találhatunk már a könyvespolcokon több stresszoldó mesekönyveket is.

Teljes hírzárlat - OIykor kipróbálom és egyre többször tudom alkalmazni (büszke is vagyok magamra ezért), hogy vannak órák és előfordult már olyan nap is, amikor kizárok mindent, ahonnan rossz hírek érkezhetnek és ezzel megzavarhatja a nyugalmunkat. Persze sokan a munka miatt nem tehetjük meg, hogy kikapcsoljuk több napra a mobilunkat, de mondjuk hétvégén ezt is ki lehet próbálni. Esetleg érdemes kezdésként a héten kiválasztani egy napot, amikor kütyük helyett olvasunk. Nem hiába volt anno adásszünet hétfőnként a (dobozban) televízióban. Annyira megszaporodtak a rossz és tragikus hírek, hogy a Híradót simán lehetne Kékfényeknek is nevezni és hát egy anya fantáziája határtalan, ha a rémhírek továbbgondolásáról van szó. 

Önbizalom - Amennyiben önbizalomról beszélünk fontos elmondani, hogy sok anyuka hozzájárul a többi anyuka önbizalom leépítéséhez. Azonban nem szabad megengedni, hogy mások, akik esetleg kevésbé ismerik a te családhoz való hozzáállásodat, illetve nézeteidet, beleszóljanak bármibe is. Rengetek olyan anyukával találkozok én is, akiket már a földbe döngölt néhány okoskodó anyu, akik mindenkinél mindent jobban tudnak és természetesen jobban ismerik nálad a te saját gyermekedet. De állj! Neked a saját családod a legfontosabb. Nem engedheted meg másnak, hogy téged a te anyaságodban elbizonytalanítson és hogy a földbe döngöljön, csak azért, hogy neki igaza legyen és ezzel téged összezavarjanak. Ki kell állnod önmagadért és a saját nézeteidért és nem utolsó sorban a családodért, hiszen te ismered őket a legjobban és te tudod, hogy számotokra mi a megfelelő. Ne engedd, hogy mások irányítsák azt, hogy te milyen anya legyél! 

Szuperanyu -  Szerintem mindenki ismer egy-két szuperanyut, aki tökéletes és mindig mindent tud és csillog villog a ház, aztán egy szép napon összeomlik a nyomástól. Nem tudom, hogy honnan van a nőkben ez a késztetés, hogy mindig tökéletesek akarunk lenni. Idővel én is rájöttem arra, hogy nem erről kell, hogy szóljon az élet. Nyilván fontos a tisztaság és hogy rend legyen, de nem kell túlzásba esni. Szükség esetén kérjünk segítséget, delegáljunk néhány feladatot (apa is letudja vinni a szemetet, vagy képes a bevásárlásra stb.). Nem kell a teljes családi házat a hátunkon cipelni, mondván én vagyok az anya(d Luke, és ha bele betegszem, akkor se kérek segítséget). A másik szuperanyus buktató, amikor mindenre csak és kizárólag igen-t tudunk mondani. NEM! Oltári nehéz ezt a szót kimondani, de mondjuk néha nemet is, hiszen az is sokat segítene rajtunk, ha nem mi akarnánk még a 26. buliba is a tortát megsütni. 

+1. Relax - Az legfontosabb ellenszere lenne a stressz kezelésünknek, ha képesek lennénk elsajátítani magát a relaxálást. Persze ez mindenkinek mást jelent, hiszen, ami az egyik nőt megnyugtatja (pl.: vásárlás) az a másikat épp, hogy stresszessé teszi. De talán mire eljutunk odáig, hogy az anyaságunkat megtanuljunk kezelni, addigra már van róla némi elképzelésünk, hogy mi az, amitől képesek vagyunk ellazulni és kikapcsolni, akár csak néhány percre is. 

 Edina

kép: pinterest

Amikor megszületünk tökéletes kis emberi lényként érkezünk erre a tökéletlen világra. A lelkünk és a testünk egyaránt szinkronban van és ez meg is látszik rajtunk. Kisugárzik testünk minden porcikájából és lényünk minden rezdüléséből a magunk kis kifogástalan egyénisége. Egyszerűen látszik az ordításunkból, abból ahogyan felsírunk, vagy épp mosolygunk. Mindenhez önbizalommal telve és mérhetetlen bátorsággal és boldogsággal állunk hozzá. Bátran követelőzünk és addig tesszük ezt, amíg el nem érjünk, azt, amit MI szeretnénk, amire igazából MI vágyunk. Nem másokat előtérbe helyezve éljünk az életünket, hanem saját magunk számára is MI vagyunk az elsődlegesek. Nem törődünk senkivel és semmivel. Kimutatjuk az érzéseinket, ha dühösek vagyunk, vagy ha szomorúak, nem titkoljuk el, hanem engedjünk, hogy kijöjjön belőlünk minden feszültség és ha kell, akkor ordítva, toporzékolva szabadulunk meg minden bennünket ért felgyülemlett frusztrációtól.

A testünket arányosnak, mondhatni tökéletesnek látjuk, és mások is annak látnak bennünket. Nem zavar minket sem az úszógumi (sőt édesnek titulálja mindenki a kis hurkáinkat és hatalmas puszikat kapunk rá) sem ha a vékonyak csapatát erősítjük. Képesek vagyunk elfogadni az esetlegesen felmerülő testi hibáinkat és nem akadunk fenn azon, ha valamelyik gyermeki társunk ilyenebb, vagy olyanabb nálunk. Együttérzőek vagyunk és támogatunk mindenkit, hisz egy falkából valók vagyunk, akik kiállnak egymásért és ha kell, akkor segítik egymást.   

A közösségekben gyermekien naivan állunk mindenkihez és senkiről nem feltételezünk semmilyen rosszat. Úgy érezzük, hogy egyek vagyunk. Egyek, akik a homokozóban közösen építünk egy (lég) várat, míg mások a vizet hordják, hogy a homok jól megtapadjon, addig megint mások pedig ágakat gyűjtenek a folyó feletti (álom) hídnak. Nem érzékeljük és nem is éreztetjük a különbségeket, hisz még nem fertőzött meg bennünket a felnőttek világa.

Azonban ahogy elkezdjük bontogatni a szárnyainkat és idomulni a felnőttek világához - hisz rájuk akarunk hasonlítani, mert ők a példaképeink - nem vesszük észre, hogy azok, akik tökéletesek, azok MI magunk vagyunk és nem az általunk annyira dicsőítettek. Amit belép az életünkbe a ránk nyomott és belénk ültetett félelem érzése, szinte azonnal áldozataivá válunk ennek a szövevényes és rút érzésnek, hogy nem vagyunk elég jók. Mihasznák és áldozatok vagyok, akik nem képesek semmire és biztos, hogy képtelenek leszünk bármit is elérni az életben. Lemaradtunk már most mindenről, ami fontos és nincs több lehetőségünk, mert elszalasztottuk, hisz még ahhoz is buták vagyunk, hogy azt észrevegyük, ha az élet tálcán kínál valamit. Hirtelen már egyáltalán nem aranyosak a nem is oly régen még bájos hurkácskáink, és ha túl vékonykák vagyunk, akkor pedig mindenki rohan az orvoshoz, hogy mi lehet a baj velünk. Az általunk gondosan és gyermeki precizitással felépített homokvárat, elemenként rugdossák szét a felnőttek és kiábrándító kemény szavakkal próbálják felnyitni a szemünket, hogy nem ez a valóság, hanem az, amit ők annak gondolnak.

Teljességgel érthetetlen! Pedig egykoron mindannyian innen indultunk és együtt hittünk abban, amit megálmodtunk önmagunknak ott a homokozóban, hogy tökéletesek és mindenre képesek vagyunk, akik hisznek és küzdenek a saját álmaikért, úgy hogy közben kizárjuk azokat, akik bántani akarnak bennünket.   

Edina

kép:pinterst

Éjjel 3 óra volt, amikor már harmadjára mentem ki pisilni és alig bírtam aludni, de közben az agyam azt hajtogatta, hogy aludj már, mert holnap reggel megint vizsgálatra mész és korán kell kelned. Miközben simogattam a hasamat és oldalfekvésben legurultam az ágyról a vak sötétben alig találtam meg a kilincset, majd mire már átverekedtem magam a mini lakásunk zegzugos folyosóján, alig vártam, hogy ráüljek a budira. Ráültem, de kivételesen nem pisi jött...

Arra gondoltam, hogy még tutira nem szülök, hiszen azok alapján, ahogy ezt olvastam, és ahogy a rém sztorikban hallottam, az elpusztulást már csak érezném. Így fogtam magam és visszafeküdtem aludni. Vagyis, naivan azt hittem, hogy fogok tudni, de helyette már az összes Eszmeralda Puniellás sorozatot végignéztem és közben, mintha valamiket elkezdtem volna érezni. Figyeltem az órát és a perceket, de nyilván semmi nem úgy történt, ahogy azt valaha bárki is leírta. A fájások hol 2 percesek, hol meg 10 percesek voltak. Elkezdtem beszélni, majd énekelni „édesemhez” hogy megnyugodjon és, hogy végre mind a ketten vissza tudjunk aludni. Naná, hogy nem csendesedett le, így ahogy félig csukott szemmel néztem az órát, akkor szembesültem vele, hogy hát bizony ez, eléggé úgy tűnik, hogy az albérlő végre felmondaná a szobát és szétnézne idekinn. Újfent erőt vettem magamon, megint legurulás az ágyról, kitántorgás a folyosóra, majd be a nappaliba, ahol hites férjem szétterülve (mint a részegek, pedig antialkoholista) horkolva aludt. Odalépek hozzá, gondoltam, hogy jelzek neki, hogy úgy érzem, hogy itt az idő, erre vártunk kb. 100 éve és még 120-at (legalábbis a 9 hónap annyinak tűnt), hogy meglássuk a csodát. De hiába is ébresztgettem, tök süket volt és mivel szét volt terülve, még leülni se tudtam mellé. Közben a (sátán) kutyája is megjelent, hogy ő is érez valamit a levegőben, amikor odabotorkáltam a szekrényhez, hogy akkor én biza elkezdek öltözködni, mert mire mindent felveszek így lassan már télvíz idején, addigra úgyis felkel a nap. Majd hirtelen, mint valami horror filmbe felült apája és rám kiáltott – te meg mit csinálsz?

• Úgy érzem, hogy mennünk kell…
• Rám néz, amolyan értelmes boci szemekkel a félhomályban, majd megkérdezi ártatlan arccal, hogy mégis hová akarsz menni ilyenkor?

Hát nem mondom, hogy nem tudtam volna lerúgni egy nindzsarúgással a fejét, de nyilván csak azért nem tettem meg, mert óriás hassal elég nehéz a fejemig felemelni a lábamat, de különben tutira megteszem.

• Hát be a kórházba szívem, mert beindult a szülés.
• Most? – jött a következő még értelmesebb kérdés.
• Igen drágám most – miközben az jutott az eszembe, hogy míg mások a szülőszobában ölik meg a férjüket, addig én már előtte képes lennék beverni neki egy q nagyot. Természetesen a fájások mondanom sem kell, hogy erősödtek, oly annyira, hogy már csak kapaszkodva tudtam lépni és levegőt venni.
• Jaj, várjál akkor, előbb leviszem a kutyát sétálni, mert kitudja, hogy meddig fogsz szülni! Kibírod addig? Na és akkor gondolatban tényleg bevertem neki egy nagyot.
• Hát persze drágám, mindent kibírok – mondtam nyugodt hangon, hisz ezzel csak energiát veszítenék, így nem mondtam neki semmit, de belül tomboltam.

Végül sikerült magamra rángatnom a sátorméretű ruháimat és beszélnem mindenkivel, akivel ilyenkor szükséges, így elindultunk a kórházba. Amikor kb. harmadjára éreztem azt, hogy tényleg megfojtanám az embert magam mellett, az akkor volt, amikor a kórházba vezető úton kifogta az összes piros lámpát és ekkor már elég intenzíven éreztem a fájásokat, de mivel vezetett ezért még odaverni se tudtam volna neki, így tovább szenvedtem és ordítottam belülről. Nyilván az összes kátyút is megszámolhattam a lámpák mellett, sőt még azokat is, akik gyalogoltak a buliból hazafelé (annyira lassúnak éreztem a haladásunkat).

Végre megérkeztünk a megmentő helyre - megmondom őszintén kissé megkönnyebbültem, hogy biztos kezek közé kerülök. A férjem és az anyukám kinn vártak a folyosón, addig, amíg nálam megállapították, hogy igen, ez valóban a szülés, itt ma gyerek lesz! Királyság – gondoltam magamban, majd bejött a reggeli szülésznő, hogy felvilágosítson néhány dologról. Egy gyors átöltözés után már meg is jelent a színen a dokim, akit leginkább azért választottam, mert ő maga a megtestesült nyugalom. Széles mosollyal jött be, hogy elérkezett ez a csodás nap is, majd biztosított arról, hogy minden rendben lesz. Elmondta, hogy most mi fog történni, mire számíthatok és a végén, mint egy lábjegyzetként megjegyezte, hogy várhatóan délután 5-6 körül lesz ebből baba. Mondta ezt nekem reggel 7 órakor. Ismétlem kora hajnali 7 órakor! Reggel 7-től délután 5-ig, ha ez most ennyire fáj, akkor mégis hová tud ez még fejlődni – gondoltam magamban, de úgy voltam vele, hogy bár még életemben nem szültem, de ezt a bentről érzett dübörgésből és mozgolódásból ítélve, ez a gyerkőc, tutira nem fog délutánig várni. Kisvártatva jött a saját szülésznőm, hogy akkor jön a doktor úr és megvizsgál, szóljak, ha jön egy fájás. Szóltam, vizsgáltak, és Isten bizony, ha lett volna csempe az ágy mellett, na, azt tutira lekapartam volna (igazából lehet, hogy volt, csak az előttem lévők már megtették, amit a haza követelt). Vizsgálat után át kellett sétálnom a szülőszobába, ekkor volt 9 óra. A férjemnek szóltak, hogy jöhet, mert a helyemen vagyok. Előre megbeszéltük vele, hogy ha Ő, ismétlem Ő, rosszul lenne – leválthatja, az anyukám, aki a folyosón ült és várt türelmesen a jelre – akkor szegény tudjon pihenni. Szegény…

Miközben a férjem mellettem egész jól szórakozott, telefonálgatott, beszélgetett mindenkivel, aki arra járt, közben megéhezett, majd a végén rosszul lett. Kicsit kiment aztán visszajött, hogy tovább idegesítsen. Az egész sztoriban az volt a legjobb, hogy mivel valamitől aznap reggel totálisan bedugult a füle, így igazából teljesen felesleges lett volna bármit is mondanom neki. Szegény nem tehetett róla, de majd megvesztem tőle. Az összes ismerőssel beszélt és elmondta, hogy most épp két fájás között vagyok, így most (ő) ráér beszélni - mintha legalábbis órákig tartana a két fájás közötti időszak. Mialatt ő élte a kis életét, addig én próbáltam szigorúan befelé figyelni. A levegőre, és amit már szülés előtt szinte minden nap elolvastam, hogy Dr. Spock mit tanácsol a szülés alatt, mire figyeljünk. Folyamatosan az általa írtak jártak a fejemben, így csukott szemmel és némán figyeltem arra, hogy mikor jön a fájás.

„Ne várd a következő fájdalmat. Amikor az egyik elmegy, azonnal irányítsd a tudatodat valahova máshova. A hovát neked kell eldönteni. Csak lélegezz lassan és mélyeket.  Amikor már úgy érzed, hogy "innen már lehetetlen, ezt nem tudom tovább csinálni", akkor még inkább csináld tovább. És ne vitatkozz senkivel, csak csináld.” Ezeket a mondatokat skandáltam a végtelenségig és még tovább, mint egy lemez, ami megakadt és képtelen voltam bárkivel is kommunikálni, csak összeszorított szemmel tettem a dolgom és közben nyugtattam magam belülről, hogy mindjárt vége. Mondjuk jó fej Spocki bácsi, mert úgy írta le az egész szülést, hogy előbb menne mindenki a saját kivégzésére, mint a szülőszobába, de így utólag visszagondolva, inkább legyek előbb sokkban, mint ott. Némi foszlány megmaradt a fejemben, amikor közölte a férjem, hogy elküldte az anyámat haza, vagy amikor felnéztem végre, akkor meg csak a dokit láttam benn a szobában, hogy ül egy széken és engem néz, hogy hol tartok. Majd elérkezettnek éreztem az időt, hogy akkor szükségem lenne némi kábításra, mert az a délután 5 óra, még elég messzinek látszik, másodsorban talán kábult állapotomban jobban viselem a férjem humorát. 

Ez egyszer szólaltam meg, amikor is megkértem a szülésznőt, hogy adjon fájdalomcsillapítót – aki bájosan rám mosolygott és közölte, hogy már késő, mert mindjárt meglesz a baba. Késő?! Anyám, mi az, hogy késő, erről nem szólt senki, hogy ilyen is lehetséges. Jó rendben, akkor valami csak lesz - gondoltam és becsuktam vissza a szemem és elmerültem Dr. Spock szavaiban. A következő szemkinyitásomnál már azt láttam, hogy körbevesznek zöld ruhás emberkék és pozícióba állították a lábam, hogy akkor adjak bele mindent és nyomás. A férjem nem igazán látott jól a páholyból (a fejem mellől) így átfáradt a színpadi művész bejáróhoz, hogy láthassa, miként fordul meg a gyerkőc háromszor, mire kibújik. A harmadik nyomásnál mindenki felkiáltott, mint valami focimeccsen, miközben az én szemem még mindig erős szorításban volt, ezért aztán úgy kellett szólni nekem, hogy nyissam már ki, hisz megszületett a gyerkőc.

• A születés ideje: 2014.10.21 10:35 perc, apa mi lesz a neve akkor a gyermeknek - kérdezte mosolyogva tőle az orvos…

Amikor végre kinyitottam a szemem és megpillantottam azt a picinyke testet, aki eddig belülről rugdosódott, az valóban fantasztikus érzés volt. Egy kis mázas békalány sírdogált a dokim kezében, aki inkább fehér volt a máztól, mint rózsaszín. Nem éreztem semmi fáradtságot, de hang mégis alig jött ki a torkomon (biztos a férjemmel való belső ordítás miatt) és csupán csak annyit tudtam mondani „édesem”. Apára néztem, aki pedig ennyit bírt mondani: „basszus”. Na, jó, ezért a beszólásáért is majd kiosztom a fatert, mert ő készített ki, de teljesen, nem a szülés. Közben annyira meghatódott, hogy láttam rajta, hogy azonnal szerelembe esett és elveszett örökre a gyerkőcünk tekintetében. Ahogy fogta azt a pici testet, amit akkorra már ruha és pólya fedett ő pedig egyre jobban lecsendesedett és végül megnyugodva szendergett vissza a karjaiban. Hm, család lettünk - gondoltam, egye kutya, elhalasztom apa letolását. 

• Na, akkor jöhet a következő – kérdezte széles és örömteli mosollyal a doktor úr.
• Hú, doktor úr, én nagyon elfáradtam, előbb még ezt kell feldolgozni és ennek örülünk, ami most van – válaszolta könnyes szemmel a férjem, miközben én a háttérből bólogattam neki, hogy bármikor jöhet még egy kör és kacsintottam.

Edina

kép:pinterest

A minap metrón utazva olvasni próbáltam, de akkora zaj lett hirtelen, hogy egyszerűen képtelen voltam arra koncentrálni, amit a könyv közöli szeretett volna velem. Ahogy szétnéztem a tömegben, mindenki próbálta túlordítani a másikat. A sok telefonáló, és külföldi eltévedő, vagy a viháncoló iskolások mind mind a maguk mondandójára figyeltek és olykor, ha nekik ment valaki, akkor felháborodva tudatták másokkal, hogy ez nem tetsző dolog volt számukra. Figyelve az embereket látszott mindenkin, hogy egyáltalán nem foglalkoznak másokkal, mindenki csak önmagára próbál összpontosítani, de mindenkit eltérít az alapzaj. Miközben mindannyian a saját dolgukkal akartak volna foglalkozni, helyette másra figyeltek, így a 100%-os figyelem mindenkinél elmaradt. Az egyre fokozódó (bennünk) lévő alapzajról, pedig valahogy azonnal az jutott az eszembe, hogy mennyire érdekes, hogy az anyasággal is (és olykor mással is) így vagyunk. Ha túl sok megmondó és túlkiabáló ember van körülöttünk, akkor egyszerűen elfelejtjük azt, hogy mi kik vagyunk és mi az, ami számunkra fontos, ami a lehető legjobb nekünk és képtelenek vagyunk koncentrálni a saját dolgunkra, helyette viszont minden másra. Nem másnak és nem másra figyelve kellene élnünk, hanem önmagunkat előtérbe helyezve, de nem a lefelé taposó önző módon, hanem befelé figyelve. Utat engedve a megérzéseink számára, hisz az anyai ösztön mindannyiunkban meg van, csak le kellene tudnunk halkítani a külső zavaró zajokat, hogy a felszínre tudjon törni a magabiztosságunk.  

Amikor gyerekes családok között vagyunk, akkor előbb utóbb elindulnak a (kéretlen) tanács osztogatások, ki hogyan, mikor, mit tesz a gyermekével, ami tutibiztosezerszázalékra beválik. Ezzel csak az a baj, hogy ha nem vagyunk magabiztosak, akkor képes mindenki összezavarni és könnyen egy őskáoszos és zűrzavaros mamivá válhatsz. Amivel viszont az a baj, hogy nem csak te válasz azzá, hanem egyrészt a gyerkőcödre is ráragasztod ezt a fajta ziziséget, másrészt viszont kapni fogod sorra a jobbnál jobb "mostanában úgy szét vagy csúszva" hosszanti monológokat.

Hogy mi lehet a megoldás?! Talán meg kellene tanulnunk kizárólag önmagunkra figyelve élni (az anyáknak pedig befelé figyelve nevelni). Még az esélyét sem megadni annak, hogy elbizonytalaníthasson minket a sarki zöldséges, vagy egy közeli barát. A megmondókra pedig a legkézenfekvőbb megoldás tudnám javasolni, ha kívülről bazsalyogva beszélgetsz velük, mialatt ők épp az életről tartanak neked kiselőadást, fejben tervezd meg a vacsit, így mindenki jól jár :-)  

Edina

kép:pinterest

Hogy hol tartok az anyaság rejtelmeiben?! Pontosan ott, ahol mindenki más. Az őrület határán és a kimerültség közötti sárga ház kapujában.

• Reggel koránkelős.
  
• Kávét/teát magára öntős.
• Éjszaka alig alvós, ezért reggel elalvós.
  
• Ruhás szekrény előtt 1 órát állós.
  
• Mindent ruháját kihízós.
• Magában ordítva sírós.
• Tükör előtt magán szörnyülködős.
• Nagy nehézen felöltözős, majd a ruháját lefogkrèmezős és újra átöltözős.
• A haját a feje tetejére tekerős.
• Minimál sminket használós.
• Minden ruháján foltot viselős.
• Kényelmes cipőt húzós.
• Parfümöt alig használós.
• Családját imádós.
• Mindenhová rohanós.
• Napközben a szeme alatti karikákon ledöbbenős.
• Ha leteszi a fejèt azonnal elalvós.
• A tükörben anyu testet látós.
• Minden gyerekes filmen meghatódós.
• Az összes mesèt kívülről fújós.
• Slágerek helyett gyerek dalokat dúdolós.
• Gyerek cuccokat előbb megvásárlós.
• Az utcán a gyerek miatt ègős.
• Örök diètázós.
• Munkahelyén helyt állós, és persze olykor tulórázós.
• Mások tanácsait vègig hallgatós, majd azon megsèrtődős.
• Apát sokszor nem èrtős.  
• Mindenkit jobb anyának látós.
• Sokszor elbizonytalanodós.
• És mindezt persze 1 napon belül átèlős. 

kép:pinterest

kép:pixabay

Amikor valami nagy horderejű élethelyzet előtt állunk, akkor mindig nehezebbnek érezzük és aggódással tölt el bennünket minden momentuma. Majd amikor túl vagyunk a nehezén, akkor jövünk rá, hogy ez mégsem volt annyira durva (vagy igen). Ha olyan anyukával beszélgetek, aki előttem jár gyerkőcnevelés kapcsán, akkor annak triplán figyelek minden egyes szavára, hisz ő már valamit tud. Így összeszedtem 5 pontban, hogy mi az amit én mondanék el mindenképp egykori kezdő önmagamnak.

• Minden éjszaka után jönni fog egy új nap! Vagyis, egyszer minden éjszaka véget ér, és kisüt a nap, elmúlik a láz, vagy egyszer tutira elfog fáradni a gyerkőc és be fog aludni (csak győzzük kivárni, mindezt, amikor éjjel 2 óra van és mesét szeretne olvasni).
• Ne idegeskedj azon, amin nem tudsz változtatni! Ha nincs tejed, akkor nyilván megpróbáltál mindent, vagy ha a gyereked túl keveset/sokat eszik. Tudsz ellene tenni?! Természetesen nem vágsz rá a kezére ha enni akar/illetve nem tömöd meg, mint egy libát (én már csak tudom, hogy miről beszélek). Engedd el! Persze könnyű ezt így mondani, de hidd el, nem szuper ideggyenge anyukát szeretne látni a kicsinyed, hanem szuper boldogat, hisz egy gyerekkora van!
• Fogadd el őt olyannak, amilyen! Ne akard, hogy olyan legyen mint mások (anya/apa/tesó). Ő egy külön egyéniség, külön gondolatokkal, meglátásokkal, észrevételekkel. Persze hasonlítanak ránk, hisz belőlünk vannak, de mi sem vagyunk 100%-ban a szüleink.
• Élvezd a vele töltött minden egyes percet (túl gyorsan felnőnek)! Közhely, de sajnos nagyon igaz. Még csak 2 éves nálunk is törpenyúl, de egy pillanat volt, amíg idáig eljutottunk. A minap kérdeztem meg erről az anyukámat, hogy ő hogyan élte meg a mi gyermekkorunk hosszát (hárman vagyunk felnőtt lányai). A bölcs anyukám válasza: egy szemvillanás volt az egész.
• Ne akarj megoldani helyette mindent! Ha nem hagyjuk, hogy elessen, akkor csak felnőtt korában fogja megtudni milyen az. Akkor viszont sokkal nagyobbat üt, mint gyerekként. Piszok nehéz nekem is és még tanulom, de tudom, hogy vannak, amit az ő érdekében kötelező megtennem érte.
• Zárd ki a negatív embereket! Ez az élet minden egyes területére igaz. DE! Ha gyerkőcről van szó és az ő neveléséről, akkor ez hatványozódik. Senkinek nincs joga téged bántani azért, mert valamit másként teszel, mint az átlag. Tapasztalatom szerint mindig lesznek olyanok, akik más családmodellt követnek vagy új nézeteket esetleg pont hogy régebbi nézeteket vallanak. Fogadjuk el és tartsuk tiszteletben egymás életét és gondolkodását a gyerekekről.
• Te a világot jelented neki. Van az úgy, hogy az embernek már nincs türelme ahhoz, hogy 25 x elmondja egymás utána azt az egy mondatot. Mert túl sok minden van körülöttünk, és számtalan felnőtt problémával kell megküzdeni. De otthon az ajtó mögötti családi világotokban, számára te jelented neki a világ közepét. Jó tudom, amikor iszonyat rossz nálunk is törpenyúl, akkor nem mindig ez lebeg a szemem előtt, de valóban figyelek erre, hogy ezt ne felejtsem el.      

kép:pixaby

Sokszor és sokan keserednek el azon, hogy más "kedves" anyukák képesek a földbe döngölni mindenkit, csak hogy nekik legyen igazuk és ezzel elveszik azt a kevéske anyai önbizalmat, amit nagy kín keservek közepette összebírtunk szedni.
De lássuk, hogy mit tudunk tenni annak érdekében, hogy egy kicsit magabiztosabb anyukák lehessünk.

1. Először is véleményem szerint a legfontosabb, hogy ha valamiben elbizonytalanodunk, vagy számunkra ismeretlen a terület (elég sok tud lenni, főleg első szülőként), akkor nézzünk, vagy kérdezzünk utána. Esetleg kikérhetjük egy olyan személy véleményét, akinek sokat adunk a szavára, de persze ez lehet egy számunkra elismert könyv, weboldal stb. is, hisz annyi gyermekneveléssel kapcsolatos ismertető van jelen a piacon. Ezzel pedig tájékozottabbá válunk, így ha betámad egy okos anyuka, nekünk is lesz a témában saját véleményünk.
2. Sajnos a környezetemben, azt látom, hogy az okoskodók vannak még mindig többségben és azok, akik meg csak normális anyák akarnak lenni, nem merik felvállalni egyéb okok miatt (család, közeli barátok stb.) a saját véleményüket. Hölgyeim van egy rossz hírem. Addig, amíg nem mondod el a saját véleményedet (és itt most nem a kiabálós verzióra gondoltam), sajnos ezek az emberek, rád telepszenek, sőt, elárulom neked, hogy talán még rossz anyának is fognak tartani, aki képtelen kiállni a saját nézetei miatt. Így hát a következő, ha már tájékozódtál adott esetben mondjuk egy könyvből, hogy miért  teszi azt a gyerkőcöd, amit, akkor mond is el, ha úgy alakul a beszélgetés.
3. Önerősítő mondatok. Tudom, sokan butaságnak tartják, hogy adott esetben egy tükör előtt állva skandál az ember bizonyos mondatokat és talán apa még furcsán is néz ránk, de tapasztalatom szerint sajnos senki nem fogja a vállunkat megveregetni, hogy mennyire fantasztikusan kezeltünk egy hisztit. Így hát ha teheted, akkor szedd össze (akár fejben, vagy papíron, amit mondjuk a tükörre, esetleg még könyvjelzőként is használhatsz), hogy mik azok a mondatok, szavak, amik erősítenek téged az anyaságodban.

kép:pixabay

Anya erősítő feladat: 
Ha már végképp nem érzed magad jó anyukának, akkor itt egy kedves feladat, amivel erősítheted a saját anyai képedet.
Írj össze legalább 10 db. olyan jó és ügyes tettedet, amit sikerült megoldani a gyerkőccel kapcsolatban. Ha pedig úgy érzed, hogy te vagy a világ legbénább anyukája, akkor vedd elő ezt a listát, és máris meglátod, hogy mennyire rosszul gondolod!

Ha sikerült a fenti pontok közül bármelyiket is részben, vagy akár egészben megvalósítanod, és van kedved megosztani velem, akkor írd meg, hogy együtt lehessünk rád büszkék ❤❤❤

Az utóbbi időben egyre többször találtam magam szembe azzal a témával, hogy ahhoz, hogy jól érezzük magunkat hosszabb távon a bőrünkben nem árt, ha új szokásokat alakítunk ki. Megmondom őszintén, hogy nem igazán értettem, hogy miként lehet ezeket kialakítani és érdemeben beépíteni az életembe a hétköznapok során, de tettem egy próbát és nálam bevált. Korral, talán azt mondhatom, hogy egyre nagyobb szükség lenne arra, hogy újítsunk a hétköznapi monotonitásainkon, ezzel is felfrissítve az életünke és az önmagunkra való odafigyelés lehetőségét.

1. Találd ki a területet - gondold végig, hogy melyik az a terület (új mozgásforma, étkezés, esetleg az anyaság stb.), ahol képes vagy új dolgok bevezetésére. A cél nyilván nem az elsőre, hogy teljesen átalakítsd az életedet vasárnapról hétfőre, hanem az, hogy ne fásulj bele a szürke hétköznapokba. Felkelsz, összerakod a gyereket, elviszed bölcsi/ovi/suliba, rohansz dolgozni, aztán munka, után a gyerekért rohansz, majd haza, ahol főzöl valamit gyorsan, végül vacsi, fürdés és alvás. A legtöbb gyerekes háznál ez a sablon. Na de hol vagy TE ebben az egészben, amikor csak te vagy, meg mondjuk esetleg a karamellás kávéd 5 percig kettesben.  
2. A megfelelő időzítés - érdemes olyan időpontot találni, amikor nem zavar senki és amikor tényleg önmagaddal tudsz lenni egy kicsit, amikor nem kell minden másra odafigyelned. Nálam ez a reggel 5 óra lett, persze tudom, hogy elég korai időpont, de akkor zavartalanul tudok bármit tenni - venni, anélkül, hogy megzavarna egy telefon, vagy a gyerkőcünk.
3. Vágj bele - a nehezén már túl vagy, a terv megvan már a fejedben, és a számodra legmegfelelőbb időpontot is megtaláltad, most már pusztán csak el kell indulnod az általad kijelölt utadon. Például egy futás esetében kezdésnek elég csak egy kört futni a házkörül nem kell elsőre lefutni a maratont, a lényeg a fokozatosságon van, mivel a célunk az egy új és jóleső szokás kialakításán van, nem pedig azon, hogy elvegye a kedvünket az egésztől.

Az apró betűs rész az, amit eltitkolnak előled az anyukák. Minden olyat tényt ide lehet sorolni, amit igazából még nagyítóval is nehéz elolvasni, nemhogy felkészülni arra, ami következik. Na de hogy ennyire sok mindent elhallgatnak előlünk a bölcs anyák, hát ez már valóban sokk...

• A 3-4 óránként felkelés igazából sokkal kevesebb, mert mire lefejed/elkészíted/elmosod a tejes dolgokat, majd tisztába teszed (alkalmanként át is öltözteted), megbüfizteted és elaltatod, addigra egyrészt kimegy a szemedből az álom, másrészt kezdheted elölről az egészet.
• Az első oltásnál nem csak te sírsz, hanem belülről neked is fáj ahogy a tű behatol a kicsi bőrébe így most már némi megértést is mutatsz azokkal szemben, akik inkább nem kérik az oltásokat.
• Amikor lázas és didereg a láztól, te is reszketsz csak nem a hidegtől, hanem a félelemtől, hogy ne legyen komolyabb baja.
• A várandósság alatt csodálatosan kisimul a bőröd, eltűnik minden narancs a combodról és úgy érzed, hogy ez mindig így marad, majd amikor szülés után eltelik néhány hónap és leereszt mindened, mint egy lufi, na ezt azért tényleg mondhatta volna valaki, hogy ennyire anyatestem lesz.
• Apropó anyatest, na itt jelennek meg a fittnesz anyukák, akik képtelenek felfogni, hogy miért van még mindig rajta néhány plusz kiló, mikor már elmúlt 1 éves a gyereked - azért vazeg, mert nem mindenki akar 20 éves gyerektestű anyuka lenni, csak ezért, ja és mert minden ártalmas édesség iszonytatóan finom.
• Ha beadod bölcsibe/oviba/egyéb közösségi helyre, akkor ha addig nem volt lelkifurkád érte, majd azok, akik nem teszik ezt, gondoskodnak róla, hogy rosszul érezd magad és ők legyen a szuper anyuk, te pedig az a nő, aki másnak szült gyereket és nem magadnak.
• Amennyiben valamilyen buliba vagytok hivatalosak és te vagy annyira lusta nőszemély, hogy nem sütsz házjellegű sütit, akkor bizony lesznek olyanok, akik nemtetszésüket fejezik ki, amiért ennyire nem vagy toppon.
• Soha, de soha nem fogsz egyetérteni az idősebb generáció tagjaival a nevelés kérdéseiben, számukra te mindig is egy fiatal fruska maradsz, aki nem képes megérteni, hogy a gyerek megkérése valamire az nem a nevelés eszköze, hanem csupán hátráltatója.
• Képtelen megjegyezni a gyerkőcöd nevét, mert előtte felsorolják a családban az összes nevet, majd még a tiédet is és úgy jut eszükbe az igazi - jaj Bécike, gyere már ide, jaj, dehogy Bécike, Csabika, ááá, dehogy Csabika, Petike, nézd már annyian vagyunk itt, na Ödönke gyere csak ide  egy kicsit (pedig meddig válogattunk a nevek között, mire rábukkantunk az igazira). 

A minap autóval utazunk és néztük a karácsonyi díszbe öltöztetett házakat és tájat, amikor észrevettem egy kutyát és azonnal kiabálni kezdtem a gyermekünknek (a kislányunk ugyan is imádja a kutyákat), hogy nézzen oda és még a kezemmel az ablakot is csapkodtam, hogy jó helyre nézzen. Persze szokás szerint, hiába a nagy hévvel való magyarázás, alig akarta észrevenni, de nagy nehezen azért sikerült megtalálni a kb. fél méterre mellettünk álló ebet. Annyira örültem neki, mint mikor először indult el és örömömben tapsolni kezdtem (bár mint megtudtam a bölcsiben, ez az, amit nem igazán szabadna tenni) és üdvrivalgásban törtem ki és persze rázendített az egyébként sem kishangú gyerkőcünk is. Erre apa a szokásos nyugis arckifejezésével rám nézett - te jó ég, most tényleg annak örülsz, hogy a gyerek észrevette a kutyát - megjegyzése után, felvisítottam a röhögéstől, hogy nos, hát valóban ennek örültem, majd persze mondanom se kell, hogy hátul a törpenyúl is rázendített a kacarászásra, mert érezte, hogy valami történt.

Hát ennyit arról, hogy egy mamának mennyire kell figyelnie adott esetben arra, hogy ne dicsérje túl csemetéje minden egyes mozzanatát.

kép:pixabay

Talán nincs is olyan nap, amikor ne találkoznèk valamelyik közösségi oldalon olyan megosztással, hogy kinek milyen eredményt ért el a gyermeke. Mint anyuka, megértem ezeket a büszke szülőket, azonban én mégis azok közé tartozom, akik kevés infót osztanak meg a családjukról. (Persze gondolhatjátok azt, hogy akkor minek írkálok ide, de úgy gondolom, hogy egy ilyen babás oldalt, nem azok fognak felkeresni, akiknek még nincs gyermekük, hanem azok, akiknek már van. De egy közösségi oldalon, mindenki ott van, az is, akinek mondjuk nem lehet...)
Többek között a következők miatt:

• Bármennyire is szép dolog az, hogy az embernek családja van, én bizony szeretem magamnak megtartani őket és a velük járó minden boldog pillanatot.
• Sajnos nagyon sok olyan ismerősöm van, akiknek nem lehet/nem jön össze/több éve küzdenek/adoptálásra várnak, és sajnos olyan is aki már feladat a reményt. Lehet, hogy butaság, de nekem is rosszul esne, ha mint küzdő nő, naponta szembesülnöm kellene azzal, hogy másoknak sikerült az, ami nekem mondjuk hosszú évek óta nem. Hiszen mindannyian voltunk már olyan cipőben, hogy valamit nagyon szerettük volna és rajtunk kívül már az is elérte az általunk vágyott dolgot, aki egyáltalán nem is akarta.
• Persze bejátszanak a "kedves" emberek is, akik rendszerint beszúrnak egy-két kedves megjegyzést, amitől a kevésbé kemény anyukák, máris rosszul érzik magukat. 
• Na és persze itt vannak azok is akik szerint szörnyű dolgokat követek el, ha például hagyom a gyereket a kutyával fetrengeni a földön. 
• Előfordul egy-két irigy ember is, akiknek ugyan van gyerekük, de valamiért (amiről soha nem tájékoztatnak) mégis rossz szájízzel lefigymálják a családot.
• Jelen vannak még a kioktatók is, akik szerint nem kellett volna megengedni a gyereknek, hogy egyedül egyen, akkor most nem lenne minden céklás.
• A tudálékosak sem szoktak nagyon kimaradni, akik mindenkinél mindent jobban tudnak és ennek hangot is adnak.
• A kedvenceim pedig azok, akik csak azért kedvelik a képedet, mert akkor te is fogod az ő gyerekének a képét lájkolni, de mivel neki több ismerőse van, ő több jelet fog kapni, ergó ő jobb anyuka nálad.

Abszolút érthető, hogy egy bukással, vagy akár egy matek kettessel nem vagánykodunk, de azért mennyivel viccesebb lenne, ha mi is olykor bevállalnánk azt, ahogy a nagysikerű filmben Dustin Hoffman tette Greg Beckur nevű fiával, amikor még a 6. helyezett díjat is büszkén kitette a dicsőség falára!

Azt mondják az ezotéria követői, hogy gyermekünk olyan lesz, ahogyan a várandósság alatt viselkedett, illetve, amilyen a születése volt. Így végigpörgettem, hogy miként érkezett meg pontosan a mi drágánk és hogy ebből következtetve, mire számíthatunk a következő 120 millió évben:

• a pocakomban nem volt valami nagy nyugalom, reggeltől-estig forgott-pörgött megállás nélkül - oh, na ez nálunk teljesen igaz, azóta se állt meg egy percre sem,

• sokszor vettem azt észre a várandósság alatt, hogy ha én mondjuk pihenni szerettem volna, de ő nem, akkor addig fészkelődött odabenn, amíg úgy nem lett, ahogy ő szerette volna - bizony előfordult, amikor éjjel 3-kor ki kellett kelnem az ágyból és tornáznom kellett, mert annyira nagy volt a buli odabenn, majd miután lenyomtam egy tornát, megnyugodott ő is és hagyott végre aludni,

• kaptunk a horoszkóp szerint egy simulékony mérleg babát, azonban csak néhány nap választotta el a skorpiótól - olykor érezni lehet rajta a bizonytalanságot, ezért abszolút szüksége van arra, hogy séta közbe, mind a ketten fogjuk a kezét, de hirtelen váltani tud, mint egy skorpió és már pontosan tudja is, hogy mit szeretne és nem kéri a kezünket tovább,

• némi kis segítséggel jött a világra, de mondhatni elutasította a segítséget, így végül magától bújt elő - sokszor fordul elő, hogy segítség nélkül nekiáll valaminek, hogy egyedül megoldja, aztán ha előtör belőle a bizonytalanság, akkor csak épp, hogy megengedi, hogy segítsek neki, de a többit már újra egyedül akarja folytatni, 

• nem teketóriázott, gyorsan megszületett - olyan gyors, mint egy skorpió, néha csak egy csíkot látok belőle, sokszor túlpörög mindent, annyi sok dolga van, szét kell pakolnia mindent például mielőtt megérkeznek a vendégek és még ki kell borítania a kutya kaját, és persze ne feledkezzünk meg a teljes ruhásszekrény kipakolásáról, mindezt rekord idő alatt képes megtenni, és a gyorsasága megfigyelhető a járásán is - mivel csak futva hajlandó közlekedni.   

Igazából, hogy mennyire húzható rá mindez az összes gyerekre, vagy éppenséggel mennyire ezo mamis meglátások ezek, azt nem tudom, egyet viszont igen. Teljesen mindegy, hogy miként születik meg egy gyermek, gyorsan vagy éppenséggel lassan, esetleg császárral vagy simán, a lényeg szerintem minden esetben pusztán csak annyi, hogy miután megszületett, mi mennyit vagyunk képesek hozzátenni az ő kis életéhez.

Edina

A mögöttem lévő várandósság és az azt követő közel 2 év alatt, rengetek különböző anya típussal találkoztam, amely kívülről nézve hol megdöbbentő, hol pedig vicces volt...

Anya típusok:

Pozitív anya:
Azon a véleményen van, hogy nem feltétlenül baj, ha bántják a gyereket, mert abból képes lesz megtanulni, hogy különbözőek vagyunk és legközelebb már egyszerűen helyén kezelni a durvaságot.

Negatív anya:
Teljesen feleslegesnek tart bármilyen vitamint is beszedetni a gyerekkel, hiszen azon a véleményen van, hogy így is - úgy is beteg lesz, szimplán a genetikára fogja az egészet.

Laza anya:
Ő inkább a barátja szeretne lenni a gyerekeknek, mint az anyukája, így biztosítja be magát, hogy minden fájdalmat megfognak osztani vele a későbbiek folyamán.

Szigorú anya:
Kötelezően 8 órakor fekvés van nála, akkor is ha nyáron vakítóan süt a nap, mivel azt vallja, hogy szüksége van a gyermeknek a maximális alvási időre.

Tudatos anya:
Ő az a típus, aki egyszerűen pontosan tudja, hogy milyen gyerkőcöt szeretne nevelni és ahhoz mit kell tennie.

Bio anya:
Csak és kizárólag olyan ételt, tusfürdőt és pelenkát vásárol a gyermekének, ami 100%-osan természetes alapanyagokból készült.

Ős anya:
Neki nem tudsz újat mondani, zsigerből ért minden gyerek témához, valószínű, hogy több gyerkőc anyukája és szinte nincs is egyáltalán "én ideje" mivel az egész életét a gyerekeinek szenteli.

Átlagos anya:
Azt hiszem ez lennék én is, aki egyszerre pozitív és negatív önmagával és a családjával szemben, hol túlságosan laza, néha meg túl lő a célon és drákói szigorúsággal bír, egyszerre tudatos és bio, és egy kicsit talán ős anya is, aki azt hiszi, mert már van egy gyerkőce, ismeri az összes gyereket. Olykor nem is csodálom, hogy szegény férjem úgy érzi, hogy több személyiségű anya neveli a gyereket, és aki nem képes eldönteni, hogy pontosan milyen mama is lenne a legjobb a gyermekünk számára.

Edina

Kezdem a legelején a dolgot.

Amikor még nincs pasid, akkor folyamatosan azt kérdezik, hogy "miért nem keresel már valakit" - persze, ezt így tervezi előre az ember gyerekkorában, hogy soha nem fogok férjhez menni. Aztán, amikor nagy nehezen talál az ember egy társat, akkor jön a következő kedvenc kérdésem "mikor lesz az eljegyzés" - talán majd ha megkéri a kezem - ezt követi a "csak nem azért lesz esküvő, mert jön a gyerek" című abszolút nyilvános kérdés - nem, nem azért lesz, hanem azért, mert eddig ezzel nyomasztottatok, hogy legyen már, szóval most már mindenki nyugodjon le, lesz esküvőm.

Amennyiben a házasságod még sem úgy sikerült, ahogy azt eltervezted, akkor bizony, mint a ki nevet a végén társasjátékban, szépen mész vissza a startvonalhoz és kezded előröl az egészet.

Azonban, ha túlélted az elmúlt kérdéskörök 10-15 évét, akkor jöhet a gyerek részleg. Így el is érkeztünk a témánkhoz, vagyis induljon a második kör.

kép:pixabay

A várandósság alatt záporozó kérdések végeláthatatlan sorát nem írnám le, hisz mindannyian tudnánk sorolni azokat napestig, azonban a szülés után pillanattól már jönnek a következő ismert kérdések "na és terveztek még gyereket", "milyen már az, ha egyke valaki" "de neked is van testvéred".

Mire fellélegzik az ember az első (olykor sokkoló) hatások után, bölcsi/bébiszitter/nagyi ki mit lát jónak és mit engedhet meg magának, már kezdik is nyomatni a "és mikor jön a második" -  viszonylag több mindent kell végig gondolnia egy nőnek a témában.

Mint például: elférnénk abban a lakásban/ házban többen, ahol most élünk, vagy szükséges a költözés, az egy dolog, hogy nekem és apának is jó a viszonya a testvérekkel, de ez törvényszerű, hogy az én gyerekem is jó testvér lesz, ha előfordult betegség a családban (már pedig igen) akkor az örökölhető és a betegséggel járó küzdelmet túlélné a családunk, vagy ha rossz evő, alvó, sírós, antiszociális, vajon a második is az lesz, törvényszerű, hogy, ha az első jó, vagy rossz a második is olyan lesz, vajon képes lennék egyformán szeretni őket, képes lennék irányítani a családunkat a reggeli és az egész napos őrületben (tanulás az egyikkel, játék, fejlesztés a másikkal  és mindezt az esti szabad 2-3 órában), rohanni egyik programjukról a másikra, apával a kapcsolatunkat szorosabbra fűzné, vagy egyáltalán nem jutna egymásra időnk, és akkor persze mind ezekre még jönnek a számok.

Ha én ennyi éves leszek mire megszületik a második gyermekünk, akkor nyugdíjas leszek, mire lediplomázik, valamint előre nem tudhatom, hogy milyen speciális hobbyt választ magának, és annak milyen költsége lesz.

Kérdés, kérdés hátán, melyekre előre senki sem tudja a válaszokat, de talán ettől szép az élet, hogy mindig tud újat és meglepőt produkálni, és amikor végre azt hinnénk, hogy kényelmesen hátradőlhetünk, mert most jön egy kis nyugalom, hirtelen akkor fordul minden a fej tetejére.

Edina

kép:pixabay

A csapból is az folyik, hogy mitől lehetsz jó anya, de ha valamit másként teszel, mint ahogy azt a többség gondolja (vagy épp csak nem meri kimondani), akkor megbélyegeznek, hogy ilyen-olyan anya vagy.
Íme, amivel eddig találkoztam, amit mások rám akarnak erőltetni, hogy miként kellene megélnem az anyaságot, és ezzel szemben mi az, amit legbelül érzek.



Amit mások rám akarnak erőltetni kontra a valóság, amit érzek: 

• Légy mielőbb újra karcsú. 

Miért ne lehetnék egyszer az életben duci, úgy is végig fogyózom az egész életemet, ennyi lazaság nekem is jár.

• Főzz minden nap a gyereknek és magatoknak.

Azzal egyetértek, hogy a gyereknek, de azt már túlzásnak érzem, hogy maguknak is minden nap főzzek (kinek van arra ideje).

• Szuper anyu vagy, nincs szükséged segítségedre.

Véleményem szerint az anyaság nem az, hogy inkább belepusztulok a dolgokba, de akkor sem kérek segítséget (akár még a saját anyukámtól se).

• Csillog-villog az egész lakás a tisztaságtól.

Igen csillog-villog, de ezt sem kell túlzásba vinni (szerintem még mindig az egyensúlyon van a hangsúly).

• Anya mindig kipihent, mosolygós és jókedvű. 

kép:pixabay

Amióta valakinek az anyukája vagyok, sokszor én magam se tudom, hogy ki néz vissza rám a tükörből. Addig tiszta sor, hogy várandósak leszünk és ki így - ki úgy éli meg a 9 hónapot. A magam részéről én még akkor nő voltam, aztán valahol a szülőszobából kitolva és betolva a saját szobámba, és belenézve a tükörbe, egy félig riadt, félig ismeretlen nő arca rajzolódott ki.

Elkezdődik egy új időszak, a totális káosz és tükörkerülés időszaka, na akkor inkább a lepukkant anyu voltam, és ezt követte a tejcsárda anyu, amikor mindenhol tej foltok vannak és persze ekkor még a kezdeti kismama ruhák voltak csak jók rám. Ezután jött a kerekded anyu (ahogy én hívtam dzsabba) na itt aztán már nem volt olyan sátor, ami kellően eltakart volna. Majd elérkezett a szopi vége és ezzel együtt megszületett sportos anyu, ami szuper volt, mert leadtam mindent, amiért előtte keményen megküzdöttem, hogy végleg rajtam maradjon (sütik, torták, csipszek és minden ami árt). A sportos anyut pedig felváltotta a munkábajárós anyu, aki jelenleg is vagyok.

De ha arra gondolok, hogy vajon mikor éreztem utoljára magam jó nőnek, hát arra bizony nem igazán emlékszem. Nyilván az se segít rajtunk, hogy a város tele van jó nőkkel, akiknek szuper a hajuk, a sminkjük makulátlan és a ruhájuk épp az aktuális divat szerinti. Szóval ott rohanunk mi anyák (mert én állandó rohanásban vagyok), a csinos és dekoratív nők között, miközben a régi farmerünk épp hogy újra ránk jön és a magassarkú cipő szorít, mert már elszoktunk a szűk cipőtől. De aztán néha ahogy jobban megnézem ezeket a nőket, azért látok egy két csapzott hajat, letaposott cipő sarkat, leesett műkörmöt és még sorolhatnám, na ilyenkor érzem azt, hogy igazából én is csak egy vagyok a sok nő közül.

Edina

Gondoltam, hogy totálisan spontán leszek mint a gyerkőc megszületése előtt, és összehozok egy randit a férjemmel, hogy lássa ő is (és talán én is) hogy még mindig ugyanaz a lány/nő/feleség (már néha én magam se tudom, hogy ki néz vissza a tükörből) vagyok, aki még az időszámításunk előtt voltam. Így gyorsan felhívtam az én drága anyukámat, hogy rá érne-e egy gyors unokázásra, amíg én a férjemmel romantikázok.

kép:pixabay

Anya: És mikor szeretnétek romantikázni?
Én: Hát igazából ma mennék el vele, de még nem is mondtam neki, csak meg akarnám lepni...
Anya: Jó, de nekem ma nem jó, ne ma romantikázzatok, hanem vasárnap.
Én: Szuper vagy anyukám, akkor vasárnap romantikázunk.

Hosszas nevetgélés után megállapítottam, hogy ha az ember a férjével akar néhány órát kettesben tölteni, azt nem lehet csak úgy spontán módon, mint anno, azaz időszak már elmúlt, helyette már az A, B és néha a C tervek lépnek életbe.

Edina