"Egyedülálló anyu megosztaná életét, más gyermekét nevelni képes társával."

Mivel jómagam is ilyen családban nőttem fel, így van némi alapom és tapasztalatom, hogy milyen fennforgások alakulhatnak ki egy ilyen egyesítés kapcsán. Kétségtelen, hogy ez senkinek sem egy könnyű élethelyzet, hisz, amikor a szülő elhatározza, hogy belevág, sőt mi több, fel is vállalja adott helyzetben az új kapcsolatát, akkor a család minden egyes tagjának (persze jogosan) fenntartásai vannak az újonnan érkezővel, vagy érkezőkkel szemben, másrészt pedig ott lebeg mindenki feje felett az elhagyhatatlan múlt. Többféle családi modell alakulhat ki ennek mentén, mint például, amikor csak az egyik fél viszi a gyermeket az új kapcsolatba és csak hétvégente vannak együtt a pár gyermekei, amikor csak az egyik félnek van egyáltalán gyermeke és a másiknak még nincs - itt lehetséges, hogy majd lesz valamikor közös gyerkőc, illetve ezek bonyolultabb verziója, amikor a pár mind két tagja viszi a saját maga gyermekét. Íme néhány szempont, hogy mire érdemes odafigyelni, amennyiben így osztanád meg a puttonyodat valakivel: 

Amikor új seriff érkezik a városba (vagyis azt hiszi, hogy az lehet, hisz az én házam az én váram ilyenkor erősebb mindenkiben), akkor minden esetben kétség kívül az érkezőnek kell kitartónak lennie. Számtalan vígjáték született már a témában, amikor a két egyedülálló szülőre rátalál a szerelem és összeeresztik a gyermekeket, amiből oltári szívatások alakulnak ki. Aki keresztül ment már ezen az élethelyzeten, nem igazán hiszem, hogy annyira viccesnek találta, ha mondjuk a gyermekek elkezdik bántani egymást. Ebből alakulhat ki az enyém-tied-miénk effektus, ami könnyen elviheti a szülőket és máris kész a konfliktus és az örlődés, na meg persze a rossz szülő vagyok érzése. Ezért véleményem szerint, ahhoz, hogy megpróbáljunk néhány konfliktust megelőzni, szükséges lenne kitartónak lennie mindenkinek. A szülőknek no meg persze a gyermekeknek is, hisz idő, mire mindenki összecsiszolódik és megtalálják egymással a közös hangot.

 Szükség lesz némi higgadtságra is, hiszen számtalan olyan szitu és kérdés fog felmerülni, amely próbára fogja tenni a kapcsolatot, avagy az eddigi nézeteket. - Vajon rá lehet szólni más gyermekére?! Bele lehet szólni, hogy "anyukám/apukám, eddig bénán nevelted a gyermekedet, csináld másképp, mert én ezt nem tűröm". Joga van egy idegennek kioktatni bárkit is (még ha jó szándékkal teszi is azt) hogy mit és hogyan lehetne jobban tenni?! Hiszen van annak a gyerkőcnek saját szülő anyja és apja. Na azt gondolom, hogy ehhez abszolút higgadtnak kell tudni maradni, hogy az ember képes legyen normális keretek között kiállni a saját nézetei és persze a közös gondolkodásra való hajlam sem árthat. Természetesen mondhatjuk azt is, hogy de hát nem ismereted mielőtt összeköltöztetek, hogy miről, mit gondol?! Költői kérdés következik - tegye fel az a kezét, aki miután elvált még várt hosszú éveket, hogy 100%-ban megismerje és kitapasztalja minden szituban, hogy milyen a másik fél, majd csak ezek utána költözött össze a nagy Ő-vel! A mai felgyorsult világban, amikor hónapok leforgása alatt megtörténik a lánykérés, esküvő, majd a várandósság, sokan úgy érzik, hogy nincs erre idejük és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy ezek az emberek már nem a húszas éveikben járnak, sokkal inkább harmincasok sőt negyvenesek esetleg ötvenesek, akik ilyesfajta újrakezdők. Akik elmúltak 30 évesek és ott állnak 1-2 esetleg még több gyerkőccel, nem igazán hiszem, hogy mondjuk várnak még 5-10 évet egy pasival/nővel, hogy összeköltözzenek. Hisze ez is idő, és abból van talán manapság mindenkinek a legkevesebb. A gyors döntések és a felpörgetett életek időszakát éljük. Nem igazán jellemző, hogy hosszasan, elnyújtva, ráérősen éljük a mindennapjainkat (tisztelet a kivételnek).

Persze rengetek embertől hallom azt is, hogy "én ilyen vagyok, nem fogok senki kedvéért megváltozni". Sajnos vagy egy rossz hírem, ha nem változtat az ember, akkor a másik előbb, vagy utóbb rá fog unni, sőt tovább is fog lépni és akkor kezdődhet minden előröl. De egy ilyesfajta kapcsolatban, ahol nem csak téged érint a változás, hanem a gyermekedet is, ott nem lehet ilyet kijelenteni, vagyis inkább azt mondom, hogy nem lenne szabad. Még mindig utálom azt a mondást, hogy egyedül a változás azaz, ami örök, de tényleg rá kell jönnöm, hogy ez bizony így van, ha tetszik, ha nem. Amennyiben adtál már önmagadnak egy új esélyt a szerelemre és a gyermekednek arra, hogy újra kapcsolatban éljetek, akkor annak is adnod kell egy esélyt, hogy megpróbálj mindent és ha épp tolerálnod kell a párod gyermekének dolgait (aki egyébként megjegyzem, hogy most már szegről végről, de a te gyermeked is) akkor önmagadért ezt is szükséges lenne megtenned. Hisz azért mentél bele ebbe az egészbe, mert láttál rá némi esélyt, hogy újra boldog lehess, csak másképp, mint legutóbb.

Kétségtelen, hogy iszonyat bonyolult az egész ügy, úgy, ahogy van, sőt még ráadásul rettenetesen érzékeny is a téma, mivel gyerkőcöket is érintő terület. De hisz, hogy ne kapna senki se sokkot, ha még mindennek a tetejére rájöhetnek, az exek (az édenből). Akik könnyíteni, vagy épp nehezíteni tudnak az egyébként, kicsit sem egyszerű élethelyzeten. Valószínű, hogy ez számukra is legalább olyan nehéz, mint annak, aki újra párra talált, mivel az ember, ha csak arra gondol, hogy más fogja a gyermekét mondjuk reggelente útjára engedni, akkor máris mindenkinek összeugrik a gyomra. Valószínű, hogy vannak olyan szerencsések, akiknek ez gördülékenyen megy/ment és akadnak olyanok is, akik megjárták a maguk útját, azért, mert újra szerelmesek lettek és ezt egy összebútorozással megkoronázták. Alapvetően talán ez lehet a nyitja mindennek, a szerelem. Hiszen, ha ez hiányzik egy kapcsolatból, akkor az ember előbb utóbb elkezd más után vágyódni és boldogtalannak érzi magát. De végtére is minden ember egyik legfőbb életcélja, hogy így vagy úgy, de boldog legyen.

 Edina

kép:pinterest

Az ember életében többször választhat magának hősöket. Először valamikor a gyermeki kor kezdetén, majd később a tinédzser korszakában, ezután ha még mindig hisz a hős karakterek erejében, akkor még fiatal felnőtt korban is előfordulhat. Elsődleges hőseink általában a szüleink, majd őket követheti mindenféle sztár (legyen az zenész, színész, sportoló vagy egyéb szellemi alkotó). Bár jómagam nem igazán dicsőítettem soha efféle embereket, azért a mostani életszakaszomban lévők közül mégis képes lennék erre. Ők nem mások, mint az egyedülálló szülők.

Jelenleg leginkább az egyedülálló szülőket tekintem a mai korszak igazi hőseinek. Szándékosan írtam hogy szülők, mert bár ritka, de sajnos egyre kevésbé kirívó eset, amikor apa nevel egyedül egy gyerkőcöt. Az egyedülálló gyermeküket nevelők az én szememben legyőzhetetlennek tűnnek. A mai modern családi modellek elég szerteágazóak, így nem számít újkeletűnek, ha valaki házasság nélkül párban teszi ezt, vagy egy baráttal, esetleg a nagyszülők valamelyikével. Ugyan manapság a vérség már kevésbe számít, mint anyáink idején, így egy legjobb baráttal való együtt nevelés sem megbotránkoztató életforma. A nagybetűs társ (de írhatnám azt is, hogy a nagy Ő), mint olyan, nincs mellettük, így az ad hoc jellegű kérdésekben, csak az ő szavuk van és csak az számít, aminek természetesen olykor a kemény következményeit is egyedül kell tudniuk (el)viselni. Persze akadnak olyanok is, akik a szerencsésebbek táborát erősítik, és párban élnek, így a mindennapi teendők megosztódhatnak, mint például a gyermekek koordinálása, a saját életükben való lavírozás, vagy a párjuk útjának támogatása. Számukra teljesen természetes, hogy ha lebetegszenek, akkor ott a másik, aki némi útmutatással, de képes megoldani mindent. Érdekes és elgondolkodtató lehet, hogy vajon, ha egy pár is megküzd a napi kérdések sokaságával, valamint a nevelés rejtelmeivel, akkor egy egyedül álló ApAnya, mégis min mehet keresztül?!

Nem igazán engedhetik meg azt maguknak, hogy feladják a mindennapi harcokat. Ők azok, akik tűzön-vízen át cipelik a kis puttonyukat és erőn felül képesek teljesíteni, hiszen fáradtságot, mint olyat, nem igazán ismerhetik. Sokszor az ember még a saját életét sem képes helyesen koordinálni és rossz lépések nélkül megoldani, azonban a hősök nem csak a saját életüket viszik a hátukon és látják el a mindennapi gondok baját, hanem a gyermekükét is rendre. Igen, persze tudom, hogy akik párban vannak, azoknak is ott a gyerkőc és ők is hétköznapi hősök, azonban ama bizonyos hátizsák cipelésében utóbbi esetben, ha már nagyon vágja a zsák a vállukat, akkor megvan rá a lehetőségük, hogy átadhatják a társuknak a súlyt, hogy elfáradtak, elegük van, nem bírják tovább, segítség! De mi van akkor, ha nincs kinek átadnod?! Ha csupán te vagy és a gyerkőc?! Ketten kell, hogy megoldjatok mindent, amit mások többed magukkal. Nyilván nekik is vannak gyenge napjaik, (de tuti, hogy gyorsan képesek összeszedni magukat) amikor mondjuk arra gondolnak, hogy egyedülálló anyu megosztaná ... (kínjait és olykor dühkitöréseit).  

Azt hiszem, hogy idővel valahogy mindig bebizonyosodik, hogy az egyedülállók, erősebbek, jobb szervező képességgel rendelkeznek, és a legnagyobb túlélők. Bevallom, számomra teljesen érthetetlen, hogy honnan képesek erőt és kitartást meríteni, adott esetben pedig még karriert is felépíteni - a társ kereséséről már nem is beszélek -  mindenféle szétszórtság, kiborulás és szoros támogatás nélkül úgy, hogy az még példaértékű is legyen (mert hogy ugye bár, a gyermek nem a kommunikációból tanul, hanem a jó példamutatásból). Tényleg léteznek superWoMan-ek! De komolyan!      

Edina