Janikovszky Éva után szabadon sokszor felteszi magának az ember ezt a már kissé sokszor unalomig ismételt kérdést, hogy mégis kire hasonlíthatnak a gyerekek. Természetesen túl a mindenféle géneken és a többi tudományos dolgon, hiszen hányszor lehet azt hallani, hogy nálunk a családban soha senkinek nem volt ilyen vagyon olyan haja, szeme, alkata stb. de a gyermekünknek mégis valahogy a családon belül egyfajta kakukktojásnak számít. Lássuk, hogy mégis kire hasonlíthatnak a gyerkőcök.

Szülőkre: ez az egyik leginkább kézenfekvő magyarázat. Az orra apáé, a szája anyáé. Azonban, az utóbbi időben egyre több szülőtől hallom, hogy nem igazán a gyerekkori énjükre hasonlít a gyermek, sokkal inkább a felnőttkori önmagukat látják benne. Igen, ez elég érdekesnek mondható, bár ha arra gondolunk, hogy másolnak minket a gyerekek, akkor annyira mégsem.

Testvérekre: tudjuk, hogy nincs két egyforma gyermek, és persze sok esetben meg sem lehet mondani, hogy a gyerekeknek egyáltalán bármilyen köze is lenne a másikhoz, azonban mégis a leginkább különbözőbb testéveknél is fellelhető azonosság elve alapján, észrevehető, az a bizonyos párhuzam. Amennyiben a külsőségek között nem szerepel hasonlóság, mert míg az egyik szőke addig a másik fekete, de a belső viselkedésük alapján már biztos, hogy akad hasonló, vagy ugyan olyan viselkedési minta pl.: egyformán zárkózottak, vagy ugyanolyanok az étkezési szokásaik.

Nagyszülőkre: tipikus mondás, amelyet már minden szülő ismer -  visszakapod a gyermekeden keresztül azt a sok rosszaságot,amit te okoztál nekem,  de a nagyi nem gondolta arra,hogy egy szép napon majd ő fog az unokájára vigyázni.  

Dédszülőkre: sajnos egyre kevesebb családnál figyelhető már meg személyesen, inkább csak képek és elmondások alapján, hogy milyenek is lehettek a dédszülők, és valójában mennyire hasonlíthattak rá a mai gyerekek. Természetesen ez nem korszak függő, sokkal inkább a géneknek van szerepe ebben is - mint mindenben.  

Távoli rokonokra: igen, ez a legérdekesebb, amikor érezik egy gyerkőc, a világos bőrű és hajú családba, akinek kreol a bőre és fekete a haja. Nem egy ilyet láttam már én magam is, ahol ez a helyzet állt fenn és családi elbeszélésből következették ki, hogy akkor mégis kire ütött ez a gyerek, ha nem a szüleire.  

A postásra: oh, igen a kakukktojások, akik tényleg egyikre felmenő rokonra sem hasonlítanak, még véletlenül se. Nos őket sem a gólya hozta, helyette lehet, hogy a postás :)

Szép napot,

Edina  

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_coach Instagram oldalamon. 

kép:pinterest

"Hibáztatom magam és szerintem fogom is életem végéig."

Tegnap könnyek között mesélt az az édesanya a tévében, akitől már másfél hónapja zsong a sajtó, hogy miként lehet anyaként túlélni azt, hogy ha elveszíti valaki a gyermekét.

A sok gyűlölködő, és vádaskodó kommentháborúk között sokan elfelejtik, hogy itt egy ugyanolyan édesanya áll szemben a sokszor arctalan tömeggel, mint amilyenek mi magunk is vagyunk. 

Megszületett egy kicsi lélek, aki azért érkezett a földre, hogy két ember életét még szebbé tegye. Aztán történt valami megmagyarázhatatlan, és felfoghatatlan...

Sokszor nem értem, hogy egyes emberek honnan veszik a bátorságot, hogy más fölött pálcát törjenek úgy, hogy soha nem volt még közel s távol olyan helyzetben, mint a szenvedő fél. 

Még mindig felháborítónak tartom, hogy az interneten az ANYUKÁK úgy szidják, bántják egymást, ahogy nem lenne szabad. De nem csak most, hanem soha.

Könyörtelen mondatokat olvasok, vádaskodásokat, bezzeg én kezdetük sorokat, és döngetik a mellüket talán már túl sokan is, hogy ők mennyivel jobb anyukák, mint bárki más ezen a földön.

A nők egymásnak esnek a fórumokon, hogy bebizonyítsák vadidegeneknek, hogy ők mennyivel jobban reagálnak helyzetekre, és velük bizony SOHA nem fordulhat elő semmilyen rossz dolog, vagy szörnyű helyzet.

Sajnos én magam is azt tapasztalom, hogy sokan még mindig elhiszik önmagukról azt, hogy ők bizony tökéletes szüleik a gyermeküknek. Ők soha nem követtek el, és nem is fognak elkövetni hibákat, főleg nem olyat, amit más már elkövetett előttük.  

Nem értem, hogy miért kell egymást bántani, vagy tán' nem elég nagy az a büntetés egy édesanya számára, hogy többé nem látja a gyermekét?!

Értem én, hogy sokan szeretnék kifejezni a véleményüket, a nézetüket, de ezt tényleg embertelenül, arctalanul, vérengzős sértegetések közepette kell megtenni?!

Vajon van joga bárkinek is ítéletet mondania egy ilyen szörnyű esetről?!

Vajon neked hogy esne, ha téged támadnának életed legnagyobb tragédiájában?! 

Szép napot,

Edina

kép:pinterest

Szerintem nincs olyan szülő, aki ne magyarázna naphosszat bizonyos általa fontosnak vélt dolgokról a gyerekének. Legyen az bármennyire meghatározó, olykor még én magam is szembesülök vele, hogy jó jó, hogy próbálom meggyőzni a gyereket arról, hogy mozogjon sokat, mert az fontos és bla bla bla, de én magam mégis mikor mentem el utoljára edzeni?! Lássuk, hogy melyek azok a mondatok, amiket gyerekként naponta hallgattunk, de felnőttként már egyáltalán nem biztos, hogy  betudunk tartani (tiszteltet a ritka kivételnek!). 

Olyan nincs, hogy valaki nem sportol

Gyerekként fel sem tűnt, hogy mennyit mozogtunk. Persze, most rá lehet fogni arra, hogy anno nem volt ennyi okos kütyü, ami feltartott volna bennünket, és a mai gyerekek ezért is veszik rá magukat nehezebben a kinti sportra. Órákat tekertünk kinn a parkban, sokszor még az időérzékelésünk is teljesen megszűnt, és úgy szóltak ránk, hogy már sötét van, és menjünk végre haza. Aztán mire mi magunk is szülőkké válunk, már pontosan tudjuk, hogy mennyire fontos a rendszeres mozgás, de talán ez a legutolsó, amire a szabadidőnkből áldoznánk.

Persze kifogásgyártásban még mindig jobbak vagyunk, mint a gyerekek, de ha nekik arról tartunk kiselőadást, hogy milyen hasznos a mozgás, és ráadásul még feszültség levezetésére is nagyszerű, na meg persze az egészségünk megőrzésére is gondolni kell, és mindezek mellett persze új emberekkel is megismerkedhetünk. De, ami a lényeg, hogy mi magunk nem mutatunk kellő példát a gyerekek számára, akkor mégis, mért várjuk el tőlük az ellenkezőjét?!

Félreértés ne essék, én is azok táborát erősítem, akik küzdenek azzal, hogy "de mégis mikor, ha nincs rá időm". De ha teljesen őszinte akarok lenni, ez a részemről is pusztán csak egy kifogás a sok közül. Mert akár mehetnék a gyerekkel együtt úszni, futni, tornázni, az otthoni mozgásról nem is beszélve, ami való igaz, hogy egy ideig szoktam tudni tartani, egy ideig. Azonban az igazsághoz hozzátartozik, hogy már teljesen hozzászoktam ahhoz, hogy a saját szokásaim rabja vagyok, vagyis, majd holnap, ma már nincs kedvem semmihez...

Légy jó mindhalálig

Akár azt is mondhatnám, hogy légy őszinte, és segítőkész. Azt gondolom, hogy ez a felnőttek világában eléggé kihalófélben van. Olykor, amikor kimondok magammal kapcsolatban egy-két mások által már talán túl őszinte mondatot, vagy képes vagyok ismeretlen embereknek segíteni, akkor egyszerűen érthetetlen tekintetekkel találom magam szemben. Mintha teljesen elment volna az eszem, hogy mi az, hogy kedves, vagy segítőkész vagyok egy vadidegen emberrel?!

Bocsánat! Lehet, hogy ez nagyon naiv dolognak tűnik bizonyos emberek szemében, de ÉN még hiszek abban, hogy jobb adni, mint kapni, és hogy lehetsz őszinte! Csak tudnod kell a megfelelő szavakat használni!

Hiszem azt, hogy az a kisgyerek, aki anno én is voltam, nem lehet nevetség tárgya azért, mert képes kimondani őszintén azt, hogy bizony az a sapka nem sárga, hanem kék, még ha mások meg is akarnak győzni a saját kanárisárgaságukról.

Tudom, hogy sok esetben egyszerűbb úgy dönteni, hogy nem vállaljuk fel a saját véleményünket, nézőpontunkat, mondván, az már ciki, vagy egyszerűen így a kényelmesebb.

Hiszem azt, hogy nem ment még ki a divatból, hogy az ember a saját családjában, és közvetlen barátainak ne játsza meg az eszét, hanem őszinte, és kedves legyen, mert kivel mással, ha nem velük.

És itt jönnek a képbe a gyerekek. Azok a gyerekek, akiket már mi felnőttek nevelünk arra, hogy jó emberekké váljanak.

De bocsánat!

Mégis mitől lennének azok, amikor mi magunk is naponta bukjuk el az élet adta jótékony lehetőségeket?! Még mindig azt gondolom, hogy a gyerekek nem hülyék, csak kicsik, és attól, hogy nem tudják megfogalmazni a megfelelő szavakkal a véleményüket, attól még pontosan látják, hogy mi, mire és hogyan reagálunk. Legyen szó egy ideges buszsofőrről, vagy épp egy tolakodó néniről. A lényeg az mindig ugyanaz. Mennyire tudsz emberséges maradni adott helyzetben úgy, hogy az példaértékű legyen a gyermeked számára?!     

Az vagy, amit megeszel

Emlékszem, hogy gyerekként az anyukám folyamatosan azon pörgött, hogy végre egyek már csak 10 kanállal abból az ételből, amit főzött. Amíg kicsi voltam, rettentően untam az egészet. Annyit éreztem, hogy nem játszhatok, hanem ülnöm kell egy nagy asztalnál, és kötelezően ennem (még jó, hisz szó szerint elfújt a szél :). Egyszerűen az egész teher volt számomra, és nem igazán értettem, hogy mi ebben a jó. Persze én is normális családból származom, ahol együtt evett a család, és körbeültük az asztalt mindig, de én akkor is másként éltem meg a helyzetet. Majd miután gyermekünk született, nyilvánvaló volt, hogy visszakapom az élettől az evési mizériák sokaságát, és hát mi tagadás, így is lett. 

Gyerekként minden egyszerűbb. Játszol, eszel, alszol (néha), aztán kezded elölről az egészet. Nem igazán tűnik fel, hogy hányszor ülsz le az asztal mellé enni, mert a világ tele van felfedezni való dolgokkal, és igyekszel gyors lenni.

Ki perceket, ki órákat könyörög a gyerekének, hogy egyen már végre egy falatot, és ha kimarad az 5 étkezésből egy, sokan már kezdik megkongatni a vészharangot, hogy valami baj közeleg.

Azonban felnőttként jó, ha napi 3x eszünkbe jut, hogy itt az idő az evésre. Megfájdul a fejünk, mert nem iszunk, vagy eszünk eleget, mert minden fontosabbnak tűnik. Rohanás a gyerekkel, majd be a munkába, ott egy kávé, aztán mehet a munka, majd 2 körül eszünkbe jut, hogy még nem is ettünk semmit. Nos, ezt nem igazán nevezném példaértékűnek, amit a gyerekeknek is követniük kellene. De akkor miért nem vagyunk képesek önmagunkra jobban figyelni?! Legalább fele annyira, mint amennyire rájuk figyelünk.

Önbizalom

Képzeld el, hogy mi lett volna, ha gyerekként a huszadik elesésed után, egyszerűen fogod magad és nem állsz fel többé, mondván én ezt nem tudom megcsinálni és ülve maradsz örökre. A világ akkor is ment volna tovább, ha te ülve maradsz. Sőt! Bocsánat, de kit érdekel, hogy te ülsz vagy épp haladsz?! Pont ez az. Senkit se! Mert mindenki önmagát próbálja meg erősíteni, nem mást, és ha te, mint a gyermeked szülője, ezt nem adod meg neki, akkor senki más sem fogja. Miért is tennék, hiszen senkinek semmi köze a te gyerekedhez. 

Ha te nem vagy biztos önmagadban, akkor azt a gyermeked is érezni fogja. Miért?

Azért, mert a kis radarjaik érzékelnek mindent, amit mi érzünk. Ha bizonytalan, kishitű, könnyen kibillenthető vagy, akkor ő is ekképpen fog cselekedni a saját kis világában. De nem csak egy dologban, hanem szinte mindenben. Ugyanis, ha azt látják, hogy mondjuk te undorral méregeted magad a tükörben, hogy mennyi felesleg van rajtad, vagy érzékelik, hogy egy fontos megmérettetés előtt állsz, de elbizonytalanodsz, hogy valóban megbírod-e tenni, hisz akad nálad jobb, szebb, ügyesebb stb. ember, miért neked lenne szerencséd, sajnos van egy rossz hírem, ők ezt fogják lemásolni. Hiszen nem tudják, hogy az jó vagy rossz, egyszerűen úgy gondolják, hogy ránk akarnak hasonlítani, és amit mi teszünk, az számukra is tökéletesen követendő példa lesz. 

De ha te elkezded erősíteni magadat, és foglalkozol az önbizalmaddal, hogy stabil legyen, hogy ne hassanak rád külső vélemények, nézetek, amelyek akár napokra kétségek közé tudnak kergetni, akkor az, a gyermekedre is hatással lesz.   

Szép napot,

Edina 

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon.

kép: pinterest 

Fatima Needem, vagyis magyar neve Szabó Veronika. Verával még a gimiben jártunk egy osztályba. Szélső pad, hátsó része, mondhatni a viccesek közé tartoztunk, éppen ezért többek között a németórákat is együtt múlattuk, és olykor szenvedtük végig a druszájával, Vera nénivel. Akkor tinédzserként az embernek még fogalma nincs a világról és arról se, hogy majd 20 év múlva merre fog bennünket sodorni az élet. Bár a legtöbb ballagáson felcsendül Komár László – 20 év múlva című száma, amit már kívülről fújsz, mire odaérsz, de a szövegébe 18 évesen egyáltalán nem gondolsz bele. Verát egészen messzire fújta az a bizonyos szél. Angliában él, pakisztáni férjével, magyar apától született 2 fiúval, és 1 kislány gyermekkel, aki már a jelenlegi férjétől született. Így élnek ők öten, két különböző kultúrával, muszlimként, magyarságot el nem felejtve, egy teljesen liberális, és nyitott országban. Elmondása szerint számára továbbra is fontosak a magyar értékek megőrzése, gyakorlása, átörökítése a további generáció számára. Az ő életükön keresztül szeretném bemutatni, hogy milyen ma egy magyar édesanya élete külföldön élve, egy más nemzetiségű férjjel, kultúrával, vallással. 

 Mi az, ami új dologként könnyebben, vagy kissé nehezebben tudtál elfogadni ebben az életformában?

Sokak számára talán érdekesnek tűnhet, de számomra a vallás adott egyfajta keret az életemnek, amelyre már régóta szükségem volt, de ez nem tűnt fel. Tudod ez olyan, mint, amikor valamit érzel belül,  hogy feszít,  de valójában te sem tudod megfogalmazni, hogy pontosan mi is lenne az. Na velem ez pont így volt. Kerestem a vallások között magam, és akkor ráakadtam arra, ami én vagyok. Sok volt bennem a kérdés, kétség, ahogy a legtöbb nőben, de a muszlim vallás segített ezek helyretételében. Ami újdonság volt számomra, hogy itthon éltem egy átlagos nő életét. Munka, gyerekek, főzés, mosás, rohanás. Ez az iszlám világban teljesen másként néz ki. A férjem pakisztáni nemzetiségű, ahol arra tanítják a fiúkat kicsi koruktól kezdve, hogy a családjuk fontos jelentőséggel bír, és felelősséget kell vállalniuk értük. Ez nagyon szimpatikus volt számomra, hogy ezt nem a nőktől, vagy nem csak a nőktől várják el. Pakisztánban, és az iszlám világban a nő dolga teljesen más. Talán furán hangzik, amit most mondani fogok, de ennyire valódi, igazi nőnek, még soha nem éreztem magam, mint most. Itt a nők, nők tudnak maradni. Úgy értem, hogy még otthon olykor túl sok szerepet mér ránk a sors, addig ebben a kultúrában a nők a családi tűzhely őrzői. Kicsit olyan ez, mint régen a nagyszüleink idejében. Itthon vagy, és biztosítod a férjednek, és a gyerekeidnek az erős, és biztos hátországot. Persze itt is van arra lehetőséged és jogod, hogy nőként dolgozz, de elsődlegesen nem ez a ”feladatod”, hanem a család. Amennyiben mégis szeretnél dolgozni, úgy az nem mehet a család rovására, és a megkeresett pénz, az 100%-ban a nőé, mivel nem ő a családfenntartó. Nyilván vannak eltérő helyzetek is, mint például, ha valaki egyedülálló, özvegy.

A két különböző kultúra találkozása, összeegyeztetése, és az ezzel való együttélés, valóban nem volt súrlódás mentes. A férjem egy tekintélyelvű családból származik, ahol nagyon patriarchális a társadalom, amiből valóban előfordultak összetűzések közöttünk. Idővel azonban ezek is letisztázódtak mind a kettőnkben, és rendeződött minden. Nem gondolnám, hogy nagyon másként lenne egy hagyományos értelemben vett, ugyanazon kultúrában élő házaspár között, mint köztünk volt. Az összeszokás folyamata is itt is megvolt, ahogyan az előző kapcsolataimban is.

A lényeg, hogy működjön a dolog. Az iszlám szerint egyenrangúak a nők és a férfiak, csak más szerepet töltenek be. A nő amellett, hogy a család motorja, emellett sok esetben kérheti a férje arra, hogy amennyiben idegen férfi látogatása alatt ne maradjunk a szobában. Ezt egy emancipált, európai nőnek, nehéz elfogadnia. Bár én a szerencsésebbek közé tartozok, mert a férjem családjában sok nő van, így ez nálunk egyáltalán nem ennyire szélsőséges. 

A már megszokott gyereknevelési elveidet mennyiben érintette a házasságod?

Én nagyon liberális vagyok a gyerekeimmel, ezért nyitott és baráti a kapcsolat közöttünk, míg mondjuk a férjem családjában ez teljesen elképzelhetetlen. Így ebből a szempontból mind a kettőnknek volt mit elfogadni a másikban, és idő volt, mire mind a ketten megtaláltuk a közösen járható utat, hogy az a gyerekek számára is elfogadható, és leginkább járhatóvá váljon. Ha jól emlékszem talán 1 évbe is beletelt, mire rendeződtek az új szerepek, erőviszonyok mindenki között, és összeszokott a már egyesített családunk. Azt gondolom, hogy egy mozaikcsalád esetében nem meglepő, hiszen egy átlagos magyar családnál is hasonlóan történik minden. Mindenki hozza az élettapasztalatait, felfogását, családi kultúráját, neveltetését és megpróbálja érvényesíteni azokat.

A fiúkra milyen hatással volt, hogy kimozdítottad őket a megszokott közegükből?

Mielőtt kiköltözünk volna, már előtte rengeteget beszélgettem a fiúkkal a kultúra, és a vallásbeli nézetekről, hogy mire készüljenek, milyen szabályok, előírások vannak, amelyeket be kell tartani. A kisebbik fiam esetében nagyon gördülékenyen ment minden, mert a kiköltözésünk után nem sokkal már fel is vették egy iskolába. Ő a kezdetektől fogva jól érezte magát. Azonban a nagyobbik fiam októbertől – májusig még otthon maradt, ez idő alatt nem járt iskolában, mert sehol nem volt üres hely. Neki kicsit több idő kellett ahhoz, hogy képes legyen beilleszkedni. A kezdet kezdetén még olykor előfordult, hogy hazavágyódott, de amióta kamasz, ez is megváltozott és teljesen megtalálta önmagát.

 Na és mi a helyzet a kislányotokkal?

A kislányunk ugyanolyan jól beszél angolul, mint magyarul, mivel itthon leginkább magyarul beszélek a gyerekekkel. Így számára teljesen természetes, hogy mind a két nyelvet egyformán használja. Ő egy nagyon nyitott, magabiztos kislány, aki a maga kis cserfességével, szorgalmával, és agilitásával egy rendkívüli egyéniség. Nagyon szereti Magyarországot, és ez a kettős, vagy inkább hármas identitás, pakisztáni-magyar-angol, rendkívüli módon látszik rajta. Nagyon szerencsés vagyok ebből a szempontból is, mivel a férjemmel mindent megtudunk beszélni. Például, hogy mi az, ami a magyaroknál és mi az, ami pedig náluk hagyomány, babona, családi szokás. Ezek azok az apróságoknak tűnő dolgok, amelyek még inkább színesebbé tudják tenni a hétköznapjainkat. A kislányunk már teljes mértékben ebben nő fel. Így számára nem okoz gondot a tolerancia, és az, hogy elfogadjon egy más országból érkező gyerkőcöt.

 Miben hasonlít, vagy épp különbözik a két kultúra gyereknevelési szempontból?

Általános érvényű dolgot, nem tudok íri, mivel nem Pakisztánban élünk. De azt tudom, hogy a férjem miként viszonyul a témához. Leegyszerűsítve talán úgy tudom megfogalmazni neked, hogy amíg ő a gyerekeket inkább a praktikus dolgokra szeretné nevelni, addig én a morális kérdésekre helyezem a hangsúlyt. Neki az a fontos, hogy az életben a gyerekek könnyebben boldoguljanak, nekem pedig az, hogy jó emberré váljanak. Vagy például náluk kötelességei vannak a gyerekeknek, míg az én szemléletem szerint akkor tegyen a gyerek valamit, ha ahhoz kedve is van. Azért halkan megjegyezném, hogy az én gyerekneveléshez való hozzáállásom nem biztos, hogy tipikus magyar.

Neked, mint magyar anyukának, muszlimként milyen érzés gyermeket nevelni Angliában?

Véleményem szerint gyereket nevelni ugyanolyan érzés, mint bárhol máshol a világban. Együtt létezni a gyerekeimmel, itt annyiban más, hogy a férjemre mindenben számíthatok. Talán a neveltetése miatt, nagyon felelősségteljes a családdal kapcsolatban. Együtt oldunk meg minden felmerülő kérdést, feladatot a gyerekekkel kapcsolatban. Visszük, hozzuk őket, szóval közösen intézünk mindent. Mivel Európában élünk, az életmódunk nem igazán tér el, csak néhány dologban. Például, hogy csak halal húst eszünk, és az iskolában is halal menu van (az iszlámban megengedett ételek) mert mindkettő iskolában többségében muszlim gyerekek járnak. Az iskolában megünneplik az európai, nyugati, keresztény ünnepeket is, és a muszlim ünnepeket is. Mi is családilag egyre több dolgot veszünk át az iskola miatt. Ezek ellenére a férjem olyan félig meddig konzervatív (az életben és a vallásban egyaránt), én meg liberális-progresszív vagyok. Nem vagyunk igazán vallásosak, így nem hatja át a vallásos nevelés a mindennapjainkat. A fiúk jártak mecsetbe, de nem éreztek rá a tanár előadásmódjára, ezért nem erőltettem, majd felnőttként, amikor már több rálátásuk lesz mindenre, eldönthetik, hogy pontosan mit is szeretnének. A férjem viszont minden pénteken jár, hiszen ez a férfiak számára kötelező. Az oktatási rendszerre áttérve, nagyon más minden itt, mint otthon. Mivel nekem a fiúk már otthon is jártak suliba, így össze tudom hasonlítani a két rendszert. Ami szimpatikus, hogy itt a szülőkre nem rónak akkora terhet, mint otthon, illetve a tanárok hozzáállása a gyerekekhez teljesen más. Valószínű, hogy a sok náció, kulturálisan is edzésben tartja az oktatókat és nyitottabbá válnak mindenre és mindenkire.

Előfordult veled olyan, hogy a kultúrának köszönhetően bizonyos eseményeket, élethelyzeteket nehezebben éltél meg?

Mivel már 6 éve vagyunk házasok, így már elég kevés meglepetés ér, de a kezdetekben valóban sok volt a furcsaság, ami abszolút a kulturális különbségeknek köszönhető. De ezek többnyire elkoptak, vagy megszoktam. Tipikusan ilyen kérdés, hogy az utcán megfoghatod-e a férjed kezét, vagy adhatsz-e neki puszit mások előtt. Sok ilyen volt, de ezeken viszonylag könnyen átlendültünk. Most, ha még akad is közöttünk nézeteltérés, az sokkal inkább már emberi különbség, és nem kulturális háttér függvénye. A hétköznapokban nagyon jól működünk együtt, közel azonos értékrenddel, amit talán nem mindenki fogadna el. Sok mindenben pakisztáni feleség vagyok, sok mindenben pedig európai. A férjem valahogy ugyanígy érez. A gyerekeket nézve, alapvetően muszlim-pakisztáni közösségben élik a hétköznapjaikat, pakisztáni, bangaldesi, szomáliai barátokkal, magyar gyökerekkel, egy nagyon liberális és nyitott társadalomban. Nagyon szeretem a házat, amiben él a családunk, és valóba hálás vagyok azért, hogy így alakult az egész életem, hogy Európában nőhettem fel, és hogy rátaláltam az iszlámra. Anglia nyitottsága, toleranciája nagyban hozzásegít minden kulturálisan különböző embert ahhoz, hogy itt jól érezhessük magunkat a bőrünkben. 

Szép napot, 

Edina

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon. 

A minap pakoltam a fürdőben, amíg a kislányunk kicsit távolabb tőlem főzőcskézett - ahogy ő hívja. Percenként jött be hozzám, hogy kérdezzen tőlem valamit. Egy idő után, azt vettem észre, hogy két szó elkezdte bántani a fülemet. De nézzétek csak, hogy pontosan mi történt: 

- Anya kérsz fagyit?

--Igen, kérek szépen.

- Kicsi fagyit kérsz, vagy nagyot?

-- Legyen inkább nagy.

- Kérsz rá csokireszeléket?

_- Igen kérek szépen.

- És kicsit vagy sokat?

-- Sokat kérek szépen.

- A kistányérba kéred vagy a nagyba?

.....

Egy idő után esett le, hogy már igazából gyerekkorban elkezdődik ez a végletekben való látásmód. Vagy ez létezik vagy az. A kettő között nincs más megoldás a fejünkben.

Sok anyukánál szoktam felhívni a figyelmet arra, hogy ne csak végletekben gondolkozzon, mert létezik más is, mint csupán csak két megoldás. Igen, sokszor valóban kizárólag a drasztikus verzió jut az eszünkbe. Ha megnyerem a lottót, gazdag leszek, ha nem, akkor nem lesz mit elkölteni a nyaraláson. 

De lássunk egy konkrét anyukás témát:

Nem tudok sportolni a gyerkőc mellett, mert nem tudom hova tenni őt. Amit elsőre gondolnak az anyukák: vagy sportolok egy edzőterembe, vagy otthon ülök a gyerekkel.

Létező összes többi megoldás, amire nem is gondolsz elsőre, mert csak a két véglet lebeg a szemed előtt:

- Keresel egy termet, ahol van gyermekfelügyelet is.

- Heti egyszer fogadsz valakit, aki vigyáz rá, amíg te tornázol, és olykor a a nagyi is bevethető.

- Keresel egy olyan edzőt, aki házhoz megy - már létezik ilyen is.

- Összeállsz több anyukával és együtt tornáztok otthon, így látjátok a gyerekeket is.

- Megszervezed, a barátnőiddel, ki, mikor vigyáz a gyerekekre, és így mindenki váltva eltud menni tornázni.

- Olyan sportot választasz, ahova gyerekkel is tudsz menni, pl.: -futás - te futsz ő a babakocsiban van, bringázás- ő hátul/elől ül és te közben tekersz, közös jóga, kengurus torna stb.

- Alvás időben otthon sportolsz, kifejezetten anyukáknak kialakított programra. 

Szóval, ahogy látod nem csak egy-két megoldás létezik , hanem ettől sokkal több. De valahogy már ez rögzül gyerekként, hogy maximum csak két megoldás létezik, több nem, így már nem is erőködünk tovább. Azonban, ha csak a végleteknél maradunk, abban az esetben a saját életünket szűkítjük be, és egy idő után teljesen zárt világ lesz körülöttünk. Így is azt érezhetjük olykor, hogy talán már túlságosan elzárkóztunk minden, és mindenki elől, hátha még erre rá is teszünk egy lapáttal, és saját magunkat korlátozzuk be. 

Így mielőtt kiejtenéd a szádon, hogy több megoldás nem jut eszed, kérlek, hogy ülj le és ténylegesen gondold végig, hogy valóban nem létezik más megoldás számodra, vagy csak inkább már fáradt vagy ahhoz is, hogy az egészet átlásd.

Szép napot,

Edina

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon. 

kép: pinterest 

Huszonkilencedik nap

Az utolsó előtti napon a függőségről írok nektek pár szót, hogy számomra mit is jelent ez pontosan. Többnyire az embereknek a drog, alkohol, dohányzás, játék, internet, szex, valamint a társas kapcsolatoktól való függőség juthat elsőre az eszébe. Bevallom távol állnak tőlem ezek a dolgok, és a környezetembe sem igazán ismerek olyat (vagy nem ismerem fel a tüneteket), aki élne hasonlókkal. Való igaz, hogy a dobozban már láttam elvétve egy két ilyen műsort, de mivel szörnyűnek találtam, hogy egy ember mennyiféle képen tud lecsúszni egy normális élethelyzetéből, ezért nem érzem úgy, hogy ez nekem szólna. Nyilván tudom, hogy léteznek ilyen dolgok, de van, amit nem engedek be tudatosan a világomban. Többek között ez a téma is olyan. 

Azonban, ahogy már megszokhattátok tőlem, véleményem, és saját élethelyzetemből való tapasztalatom van. Na nem ilyen emberi méltóságot elhagyó módon, mint a fentiek, hanem ettől sokkalta gyengédebb, és hozzám méltóan lágyabb verzióban. 

Kezdem a legelején.

Amikor szülés után a kórházi ágyamban ültem, és éppen azon gondolkoztam, hogy mostantól megváltozik az életünk, valahogy végre eljutott az agyamig (még időben :), hogy bizony mostantól én leszek az, akitől ennek a pici babának az élete függ. Hiszen, ha én nem adok neki enni, inni, és nem adom meg számára a tisztálkodási lehetőségeket, akkor idővel ez bizony a baba kárára válhat. Természetesen ezzel a többség tisztában van, de valahogy ott akkor a nagy csendben, csukott ajtók mögött ez elért hozzám is.

Hogy éreztem e ennek a súlyát? Igen, éreztem!

Hogy megrémisztett-e akár csak egy percre is, hogy van egy pici élőlény, ráadásul belőlem és a férjemből, aki mostantól teljes mértékben tőlem függ? Egy másodpercre sem! 

Mindig is szerettem gondoskodni, törődni másokkal, amit a mai napig megteszek, azoknak, kik közel állnak hozzám. Azt gondolom, hogy az anya és a gyermeke között kialakult függőség, már ami a legelejét illeti, teljesen természetes. Hiszen nélkülünk életképtelenek, ilyenkor teljesen végtelenné válnak. A táplálás során, a szoros összebújások, simogatások, rengeteg puszi kiosztása, mind mind tölti a kicsik lelkét. Ami viszont furcsaság volt számomra megtapasztalni, hogy a babák is a maguk módján ugyanúgy adnak, ahogyan mi nekik. Egy idő után az ember azt érzi, hogy az rendben van, hogy a pici tőlünk függ, na de hogy már mi is függőkké válunk. 

Hány esetben láttam már olyat, és hát vicces, de saját magamon is megtapasztaltam, azt amikor a gyerek az egyik kezemben van a másikkal pedig tologatom az üres babakocsit. De hogy miért hozom fel ezt most? Leginkább azért, mert annyira megszoktuk már, hogy a mindennapi kis életük során tőlünk függenek, hogy akkor is ringatjuk őket - vagyis a függést mi magunk tartjuk fenn - akkor is amikor igazából, már nincs is szükség rá. Egyszerűen megszoktuk az elejétől fogva, hogy van egy kicsi ember, vagy kettő, vagy három :-) akinek minden mozdulatára oda kell figyelni, és meg kell oldani az adott helyzetet, hogy jobban érezze magát (az már más kérdés, hogy az idősek esetében a gondoskodás miért zavar bennünket, hiszen ott is tőlünk függnek a magatehetetlen emberek). 

Minden esetre, személy szerint én imádtam minden pillanatát annak, hogy amíg annyira kicsi volt a gyermekünk, akkor tőlem függött. Aztán idővel rájöttem, hogy igazából ez nem vész el, csak átalakul. Mert az elején még a járásuk is tőlünk függ, aztán pedig ha már tudnak járni, akkor jön a következő, hogy megküzdjenek azért, ha éppen valaki nem engedi a hintához és hozzánk futnak segítségért, vagyis úgy érzik, hogy a mi megértésünktől függ az ő játszótéri elhelyezkedésük. 

Azt hiszem, hogy még hosszan lehetne sorolni, hogy mennyi mindent lehet felfedezni egy anya gyermek összefonódásai, függései között. Azonban a lényegen semmi nem változtat. Nőként azt gondolom, hogy imádjuk azt, ha gondoskodhatunk valakiről, és ha ez néha már függővé tesz bennünket, hát legyen. 

Szép napot, 

Edina

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon. 

kép: pinterest 

Huszonnyolcadik nap

A mai napon a kedvenc sorozatomról fogok beszélni, vagyis írni. Régebben sokkal több sorozatot néztem, mint ma. Amolyan mindenfélét elfogyasztottam. Aztán ráuntam a dobozra (a tv-t hívom így), és elkezdtem szűrni azokat a műsorokat, amelyeket ténylegesen beengedek a saját életembe. Így kizártam a krimiket, az összes gyilkosos, horroros, lelkileg terrorizálós filmet. Helyette maradtak a vicces, vígjátékok, és a dokumentum filmek. Így én most kettőt hoztam, mert nem tudok választani a két kedvencem közül. Ezek következnek most:

How I Met Your Mother - vagyis Így jártam anyátokkal

Amerikai vígjáték/komédia sorozat. Először kb. 12 éve láttam egy céges csapatépítőn, és nagyon megtetszett. Kb. olyan örök érvényű az egész film, mint a Jóbarátok. A film 5 fiatalról, 2 lány, és 3 fiú életéről szól, vagyis leginkább, ami a címe is, hogy Ted Mosby hogyan találkozott a feleségével. Ted a mesélő, aki 2030-ban meséli el a két gyerekének, hogy fiatalon milyen helyzetekben keveredett a barátaival, majd szép lassan megismerkedik a feleségével is, de addigra már túl van több szakításon és néhány vicces, és cikis helyzeten.

A szereplők - Ted, Marshall, Robin, Barney, Lily. 

Amerikában akkora sikere volt a sorozatnak, hogy több hírességet is felkértek vendégszereplőnek. Többek között Enrique Iglesias-t, Britney Spears-t, Jennifer Lopez-t, Katie Holmes-t stb. 

Már én magam sem tudom, hogy hányszor láttam a sorozatot, de minden egyes alkalommal tudok újra és újra nevetni rajta, illetve mindig észreveszek még egy két olyan részletet, amit addig még soha. 

Íme a legjobb jelenetek egyben:

Isten nyomában Morgan Freman-nel

Egészen fantasztikus dokumentum sorozat, ahol a különböző kultúrában élő emberekkel készített riportok arról szólnak, hogy ki milyen Istenben hisz. Mennyiféle nézet létezik, és hogy melyik nézet szerint mi mit jelent, valamint hogyan alakult ki a földön az élet. 

Az emberek a világ különböző pontjain hogyan őrzik meg az Istenben vetett hitüket, hogyan alakult ki mindez, továbbá, hogy melyik országban kire néznek fel az emberek, és leginkább, hogy miért teszik mindezt.

Ami viszont számomra még inkább vonzóvá teszi az egész műsort, hogy nem csak olyanokkal készítenek riportot a filmkészítők, és maga Morgan Freman, akik a saját országukban lévő vallást gyakorolják, hanem már újonnan felvett, gyakorolt vallású embereket is megkérdeznek, hogy miként találtak rá az új nézeteikre, és minek tudható be a vallási nézet váltása.

Nézzetek bele az egyik előzetesbe, ami felirattal van ellátva:

 Azt gondolom, hogy az utóbbi években már egészen eltávolodtunk az Izaura típusú sorozatoktól (hála az égnek :-) és helyette már megjelentek a vicces, tudományos, ismeretterjesztő filmek. Kinek kinek ízlése szerint.

Neked van kedvenc sorozatod?

Szép napot,

Edina

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon. 

Huszonhatodik nap

Az ember a korral egyre több helyre eljut, és megannyi élménnyel lesz gazdagabb. Számtalan országban jártam már én magam is, és azt gondolom, hogy mind egytől egyig kivételes volt számomra. De hogy melyik lenne a legjobb?! Ez valóban nehéz számomra, mivel mindenevő vagyok. Ami annyit jelent, hogy nekem nem igazán szokott lenni semmiből sem egy, ami tetszik. Kicsit a végletek embere vagyok - de jelentem ezen már rendszeresen dolgozok, hogy ne így legyen - és ezért vagy nagyon tetszik valami, vagy egyáltalán nem. Nem sorolnám fel, hogy hány helyen jártam, azonban egyet, azért mégis megemlítenék, mert ez valóban különleges volt. 

2014. februárjában elutaztunk Tihanyba egy kicsit feltöltődni. Egész hónapban szörnyen beteg voltam, de mivel befizetett utunk volt, így már nem akartuk lemondani, szóval pakoltunk és indultunk. 

A szálloda nagyon szép volt, és a hely lenyűgöző, a szobából a kilátás pedig felülmúlhatatlan, már csak annál fogva is, hogy az egész Balatont beláttuk. A betegségem továbbra sem akart elmúlni, de próbáltam nem arra koncentrálni, így átmentünk Veszprémbe szétnézni. Emlékszem akkor februárban, annyira jó idő volt. Sütött a nap, és még a kabátot is levetettem, mert úgy éreztem, hogy szétsülök - én, aki legtöbbször lefagyok mindenhol. 

Egész álló nap tekeregtünk a városban, ettünk, vásárolgattunk, tudjátok, amikor annyira jólesik, hogy semmit nem csinálsz, csak évezed a pillanatot. Annyit nevettünk napközben, hogy még a könnyem is kicsordult. De a rosszullétem csak nem akart elmúlni.  A férjem - aki, akkor még nem volt az - megkérdezte viccesen, hogy nem vagyok-e terhes. Mondtam neki, hogy dehogy vagyok, hát azt már csak észreveszi az ember, bár igaz, ami igaz, hogy tényleg minden áldott reggel hányingerem van, de hát annyi gyógyszert szedtem az elmúlt 1 hónapban, hogy szerintem igazából csak kikészült a gyomrom. Szó, szót követett, amikor berongyoltunk egy gyógyszertárba, hogy vegyünk valamit, amitől kiderülhet, hogy mi a helyzet. 

- Nekünk olyan teszt kellene, ami nagyon egyszerű - Miért szerinted drágám van bonyolult teszt is, mondjuk a kresz vizsga tesztje. 

-- Minőségben van különbség, illetve árban. Alacsony, közepes, drága. 

- Olyan nincs, ami kiírja, hogy terhes vagyok, vagy nem?! - Hülye, olyan biztos nincs, vagy van?

-- Nem, olyan nincs, de van digitális tesztünk, ami egyszerűbb.

- Szerintem tényleg egyszerűt vegyünk, mert nekem ez, amit a lányok is mesélnek, hogy egy pálcika, két pálcika, halvány pálcika, nem is tudom értelmezni. 

-- A digitális az kiírja, hogy hány hetes várandós. 

- Na az lesz a jó, legalább a tök hülyék is megértik, hogy igen, te most már 3 hetes terhes vagy. Majd hatalmas nevetés közepette elhagytuk a helyszínt, ahol egyébként rajtunk szórakozott mindenki, hogy vajon most mi is szülők leszünk-e vagy sem...

Miután visszamentünk a szállodába, a magam részéről már el is felejtettem, hogy vettünk egy ilyet, amikor a férjem szólt, hogy menjek már és derüljön ki a helyzet.

Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor bennem még 1%-ban sem merült fel, hogy várandós lennék. Így a legnagyobb nyugalommal elmentem a fürdőbe, majd otthagytam a tesztet, és kimentem átöltözni, amikor jön ki a férjem teljesen lefehéredve, tátott szájjal, hogy ez pozitív.

Na az igazsághoz hozzátartozik, hogy ő mindig viccel, és egy szavát nem lehet elhinni. Így most is ez történt. Nem hittem neki, így öltöztem tovább, és hátat fordítottam neki. De jött utánam, hogy tényleg van itt valami, és nézzem meg. Továbbra is hitetlenkedtem és pakoltam tovább, amikor hirtelen megváltozott a hangszíne, és odamentem hozzá, hogy megnézzem a saját szememmel. 

Kivételesen nem vert át, és tényleg ott virított egy + jel, meg hogy már 3-4 hetes várandós vagyok. 

- Terhes vagyok? Hát az meg hogy lehet? 

-- Hát hogy drágám, hát így!

Nem is érettem, és hirtelen azt se tudtam, hogy mit gondoljak. Való igaz, hogy elhatároztuk, hogy szeretnénk babát majd, 1-2 éven belül, de hát ez konkrétan mikor elhatároztuk, rá másnap már meg is történt a csoda, hát ez a teszt tényleg ennyire pontosan tud mindent?! 

Emlékszem, hogy néhány perc kellett mire felfogtuk mind a ketten, hogy ez az egész most akkor tényleg velünk történik meg. Összeborultunk, majd néhány perc múlva elkezdtem sírni. 

-- Most mi a baj, miért sírsz drágám - kérdezte kétségbeesetten a férjem.

- Semmi, csak arra gondoltam, hogy ha a sorstól kaptunk egy ilyen kezelhetetlen, rosszaság kiskutyát, akkor vajon milyen lesz a gyerekünk?! 

2014. október 21-én megszületett a kislányunk, aki egy angyalbőrbe bújt huncutság ;-) 

Szép napot,

Edina

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon. 

 kép:pinterest

Huszonegyedik nap

Valami hiányzik! Na de mégis mi?! 

Olykor én magam sem tudom megfogalmazni, de szerintem sokan sokszor szembesülünk azzal, hogy az életünk nem teljesen olyan, mint, amilyennek elképzeltük gyerekként. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy nincs hatalmas medencés házunk a hegy tetején, amelyet mindenki ámuldozva csodálna, és ez váltana ki rossz érzést belőlünk. Sokkal inkább valami olyanra, amitől kereknek érezzük az életünket, a lelkünk egésszé válik, és mérhetetlen boldogságot érezve minden áldott reggel úgy kelnénk fel, hogy elégedettek vagyunk.

Elégedettnek lenni ma már ritka számba megy. Ugyanis, ha valamivel megelégszel egy idő után, akkor az azt jelenti, hogy leállsz. Nem akarsz továbbhaladni. De vajon ma képes arra bárki is, hogy megálljon egy pillanatra.

TE megszoktál állni?

Mondjuk megállsz úton a munkába menet, hogy csukott szemmel élvezd a napsütést akár csak pár másodpercre is, vagy hogy rácsodálkozz a természet adta értékekre mint például, hogy a hangyák mennyit dolgoznak azért, hogy aznap is életben tudjanak maradni?

De hát kit érdekelnek a hangyák? 

Hát pont ez az! 

A tárgyak, azok csak tárgyak maradnak. Soha nem mozgatott, és ahogy elnézem, egyre kevesebb embert mozgatnak, mert idővel rájönnek arra, hogy nem tudnak boldoggá tenni. Vagyis, esetleg húszévesen, időszakokra, de a negyvenhez közelebb már a tárgyakhoz fűződő viszonyunk is megváltozik. Talán azért, mert rájövünk, hogy ezekkel nem lehet személyeket, vagy érzéseket pótolni. Ha egy szépen díszített tányér eltörik, akkor azt már soha nem lehet úgy megragasztani, hogy ne lehessen látni rajta a sérülést. Ilyenek az emberek is.

Sokan azt hiszik, hogy elég egy bocsánat kérés, és azzal elintéznek mindent. De ez tényleg így van?! Megtudunk azonnal bocsátani valakinek, aki mondjuk hosszú napokon, heteken, vagy még ennél is tovább szándékosan bántott bennünket?  

Nyilván idővel megbocsátunk, mert rájövünk, hogy ha nem tesszük meg, akkor egyrészt mi betegszünk bele, másrészt viszont, ahhoz, hogy tovább haladjon az életünk, tennünk kell, és hát ha azt kell megtennünk, hogy mi kérünk elnézést olyantól, aki minket bántott meg, akkor olykor még talán azt is megtesszük. 

Azt mondjuk, hogy mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy jobb legyen az életünk.

Komolyan úgy érzed, hogy mindent? Tényleg azt hiszed, hogy 100%ban megtettél mindent azért, hogy boldog legyél?

Ja, hát,úgy nem...

Ja, hát akkor hogy? 

Leginkább sehogy, most ahogy belegondolok. 

Hát ez az. Sok esetben csak jár a szánk, hogy ha például nem kapok fizetésemelést, akkor kilépek, majd megtudják, hogy mennyit érek valójában. Engem nem lehet pótolni! 

Miért mennyit érsz? Te tudod, hogy pontosan mennyi az árad? Egy céges autó, vagy egy céges mobil, esetleg évi egy külföldi nyaralás?

Jó rendben, tedd azt, és lépj ki, így legalább számodra is kiderül, hogy jól érzed-e, vagy sem. Változtass, és akkor meglátod, hogy mit is szeretnél úgy igazából. Mi az, amitől te boldog lennél végre. Ne csak jártasd a szádat, hanem cselekedj. Lépj egyet, és már akkor változni fog körülötted minden. Addig, amíg nem lépsz, és mindent hagysz, hogy maradjon úgy, ahogy eddig volt, mégis mitől várnád a változást? 

Na, most már tudod, hogy mi az, ami ténylegesen hiányzik?

Á, most már semmit nem tudok. Teljesen összezavartál Szív. 

Miről beszélsz Ész?

Én csak azt mondtam, hogy néha érdemes a saját szívedre is hallgatni, nemcsak más eszére. Az Egoval meg csak óvatosan, mert olykor valóban cseles tud lenni. 

Szép napot,

Edina

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon. 

kép:pinterest

Tizennyolcadik nap

Vagyis egy édesanya legbensőbb félelmei - az enyémek mindenképpen...

Emlékszem mielőtt még megszületett volna a gyerkőcünk, egy csomó dolgot másként láttam (ami hozzáteszem, szerintem teljesen természetes) és kevésbé voltam ennyire félelmekkel teli. Azonban, most, hogy már anyuka vagyok, és ahogy telik múlik az idő a gyermekünk nevelésében is, valahogy egyre inkább azt veszem észre, hogy vannak olyan félelmeim, amelyek olykor már szinte képesek lennének gúsba kötni. Elegem lett ebből az érzésből, és úgy voltam vele, hogy akkor szembenézek a saját anyai démonjaimmal, és megnézem közelebbről, hogy mi is az, amitől ténylegesen félek.

 pinterest

Egészségesnek lenni: mivel a mi kis közös életünk szinte az elejétől fogva az egészség köré szerveződött, így ez ránk, 100%-ban érvényes. Pontosan tudom, hogy milyen érzés az, amikor csak a sötétben tapogatózik valaki, és nem tudja, hogy merre induljon kétségbeesésében. Ha pedig egy ritkább, komolyabb betegség üti fel a fejét a családban, akkor az egyenesen maga tud lenni a merő kilátástalanság. Talán ezért is érzem azt a mai napig - szerencsére ritkán - egy szimpla megfázás esetén is, hogy még inkább odafigyeljek Fannira. Azt szokták mondani, hogy az első 1000 nap, amely meghatározza egy gyermek szervezetét, immunrendszerét és valójában az egész kis életét. Azt gondolom, hogy ez az egyik legfontosabb egy család életében, hogy egészséges legyen a gyermekünk. Mert bár nagyon elcsépelt, de sokan nem értékelik, és rettentően törékeny tud lenni, és ahogy a mondás is tartja, ha egészség nincsen, akkor semmi nincsen. Ezért is mondom azt, hogy egy szülő számára az egészség elengedhetetlenül fontos része annak, hogy boldogok legyünk, és számomra valóban ez az egyik legnagyobb a félelmeim között.      

Rossz döntések: többnyire a döntéseink eredményeivel később szembesülünk, akár gyerekről van szó, akár a saját életünkről. Első szülők esetében, az ember még csak tapogatózik, hogy pontosan mi is lenne a lehető legjobb döntés bizonyos helyzetekben. Visszamenjen az édesanya dolgozni, vagy maradjon otthon még az óvoda kezdéséig? Melyik bölcsit, óvodát, iskolát válasszuk a gyerkőcnek? Persze ezek nem végleges döntések, mert igazából bármikor léphetünk, válthatunk, és megmásíthatjuk azokat, de mégsem szeretnénk a gyereket rángatni. De mégis, sokszor érezhetjük azt, hogy megmásíthatatlanok a döntéseink, és véglegesek. Egyet megfogadtam magamnak! Ha valaha is úgy látom, hogy a kislányunknak nem megfelelő az egyik döntésem, akkor azonnal változtatni fogok rajta. Mint ahogy nálunk is szóba jött az óvoda váltás, mert Fanni egyáltalán nem érezte jól magát a saját csoportjában. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy időt kell hagyni mindenre. Így mielőtt véglegesen elhatároztuk volna, hogy akkor rendben váltunk, előtte még adtunk egy utolsó esélyt ennek az egésznek. Megbeszéltük az óvónőkkel, és a kislányunkkal, és végül minden rendbe jött. Azonban véleményem szerint nagyon fontos, hogy ha mint szülők rossz döntést hozunk a gyermekünkkel kapcsolatban, akkor tudjuk kijavítani azt. Ezzel ő is látni fogja, hogy mindig van választása az életben, és ha valaha is rossz döntést hoz, az mindig orvosolható.     

Külső környezeti hatások: azt gondolom, hogy talán erre van legkevésbé ráhatásunk. Ha a világban bármi olyan történik, ami nem rajtunk szülőkön múlik. Számomra ilyenek a különböző vírusok megjelenése, amelyekre még nincsenek gyógyszerek, országok közötti háborúk kialakulása, természeti katasztrófák és még sorolhatnám, hogy mennyi mindent képes kiadni egy anyai agy. Persze tisztában vagyok azzal, hogy ezek inkább csak édesanyai képzelgések, de mégis az a tudat, hogy van olyan dolog, amitől nem tudom megvédeni a gyermekemet, végtelenül megtud rémíteni. Nyilván most sokan felhorkannak, hogy de hát nem is kell megvédeni őket mindentől, de én ezt nem így látom. Hiszen miért ne védelmezném mindentől, ami számára ártalmas, ha megtehetem, meg is fogom tenni, és mégis kit védjen meg az ember, ha nem a saját családját, gyermekét?! 

Szép napot,

Edina

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon. 

Tizenötödik nap

Elérkeztem a kihívás feléhez, vagyis a tizenötödik alkalommal arról lesz szó, hogy bemutassam egy átlagos napomat. Mivel azonban nekem van egy főállásom is, és amellett írok (cikkeket, interjúkat, könyvet - meséket, verseket), és előre meghatározott napokon segítek anyukáknak, így talán ezért sem mondható annyira átlagosnak. A férjem váltott műszakban dolgozik, így nálunk semmi sem sima, vagy kerek. Nálunk nincs az a klasszikus és a leginkább ideálisnak mondható megszokott reggel, hogy a gyereket mindig ugyanaz viszi, és hozza el az óvodából. Helyette már bölcsis kora óta abban szocializálódott, hogy nálunk ez van. Na, nem azért, mert megvagyunk kergülve, és hogy kilógjunk a többi szülő közül, szimplán csak ilyen a munkarendünk.    

Normál esetben fél 5-kor kelek, hogy tornázzak, meditáljak, tervezzek, írjak, és ha kell, készüljek bizonyos dolgokra. Ha szabin vagyok, akkor szabin vagyok, tehát nincs torna, nincs korán kelés, helyette lustálkodás, és pihenés van - már amennyire egy anya tud lazítani, haha. Ehhez mindig is tartottam magam. Olyannyira, hogy mielőtt még vállalkozó lettem volna, szabadság alatt ember nem ért el, mert még a mobilomat is kikapcsoltam. Ma már ez azért másként van.  

Ezt követően reggeli és a vitaminok bevétele után, ébresztem a kislányunkat, aki a reggeli kakajó (igen, így kell mondani :-) elfogyasztása után még mesét néz, majd a ruhája kiválasztása, és felvétele után, illetve legyünk őszinték, egy két idegösszeomlást követően, miszerint hová tűnt a hajpántjáról a huszonharmadik virág legutolsó szirma, elindulunk az óvodába.     

Oviban még hosszú puszik, szeretlek - nem, én szeretlek jobban, hiányozni fogsz, majd siess értem sorozatát követően rohanás a melóban. Igen rohanás, de azt gondolom, hogy ezzel nem mondok újdonságot, ha sokszor tényleg gátfutónak érzem magam. Nem is értem azokat a szülőket, akik soha nem futnak. Így mondhatni, ha akarom, ha nem, a reggeli, és főleg a délutáni futásban egyre jobb vagyok. Megfigyeltétek már, hogy az összes futóversenyen mennyi anyuka van?! Na szerintem pont ezért, mert ők aztán tutira annyit futnak minden nap, hogy már képesek voltak benevezni egy versenyre is.

Utazás közben szintén írni, olvasni, ötletelni szoktam, vagy ha zsong a fejem, akkor csak zenét hallgatok. Olykor egy teljes cikket megtudok írni, mert annyi hatás ér, na meg még a fejem is teljesen tiszta. Végignézem a teendőimet, hogy lássam, mi az, amit esetleg ebédszünetben eltudok intézni.

A munkahelyen nyilván dolgozok, szervezek, emberekkel beszélek és minden, ami aznapra adódik egészen délutánig, amikor is rohanok a gyerkőcünkért.     

A délutáni játszóterezés után, ami azt hiszem, hogy csupán csak télen marad ki, egyébként az ovi idején 90%-ban ott vagyunk, megyünk haza. Ha szünet van, akkor nyilván másként alakul a napunk. Attól függ, hogy meddig voltunk a játszón, de őszintén megvallva szinte mindig mi vagyunk a legutolsók, eztán haza, majd további játék otthon is, fürdés, vacsi. 

Alvás. Hát igen. Szülőként sokan aggódnak az alvás miatt, én emiatt nem szoktam (helyette van más), már régen elengedtem ezt a dolgot. Mivel én egy elég későn fekvő típus vagyok (értsd kb. éjfél), ezért a gyermekünk nyilván ezt látja. Nem fogok neki hazudni, hogy de már anya is alszik, mert ez nem igaz. Tudom, vannak, akik ezt teszik, de én ezzel nem értek egyet. Őszinteségre nevelem, és 100%-ban ezt is tükrözöm felé. Persze megvan, hogy mikor kell lefeküdnie, de ha még én is fenn vagyok, mert teszek veszek, akkor nem állok le vele fenyegetőzve vitázni, hogy márpedig mész aludni, mert én azt mondtam. Ez nem én vagyok. Ő többnyire 9-kor megy lefeküdni, és 10 körül szokott elaludni. 

Én ezt követően még teszem a további dolgaimat, vagy azokat folytatom, amiket reggel elkezdtem. 

Többnyire hétfőtől péntekig ez a menetrend. Hétvégén, szabin, óvodai szünet alatt, betegség esetén nyilván teljesen más.   

Szép napot,

Edina

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon. 

kép:pinterest

Tizennegyedik nap

Végre elérkeztünk odáig, hogy feltáruljon a titok, és megnézzük, hogy nőként, anyaként miket rejt a táskánk. Nem biztos, hogy ez annyira jó lesz, mert így végérvényesen lebukunk a férfiak előtt, de hát így is, úgy is tudják már, hogy olykor akár két táskára való dolgot is cipelünk magunkkal. Bevallom, sokszor volt olyan még a gyerek előtt, hogy akkor is nálam volt a fél ház, de tényleg. Aztán amikor megszületett a kislányunk, na akkor tudtam meg csak igazán, hogy mit is jelent valójában nőnek, és emellett még anyának is lenni. Mert hát vittem a saját cuccaimat, meg Fanni dolgait is. Én teljes mértékben átláttam a táska teljes tartalmát, a férjem már kevésbé. De persze, ahogy ez már lenni szokott, idővel, ahogy a gyerek nő, az ember vissza tudna térni a kisebb táskára, de addigra már olyan jó darabokat szereztünk be, hogy a fenének van kedve újra bepasszírozni mindent egy zsebkendőnyi ridikülbe. Arról nem is beszélve, hogy a kislányunk is felismerte a helyzet jó oldalát, hogy milyen klassz is az, ha hozhatja magával a saját táskájában a saját dolgait. Azonban most lássuk, hogy mit is rejthet egy anya táskájának mélye:

 pinterest

A gyerek rongyija /játéka: a plüss, amivel elalszik, vagy ha fáradt lesz, akkor oda tudjon bújni hozzá, illetve még néhány apró, és teljes mértékben elengedhetetlen játék, arra az esetre, ha unatkozna bárhol - úgy mint egy színes papírfecni, árcédula az előzőleg megvásárolt cipőjéről, kinder csokiból megnyert rettentően hasznos kulcstartó figura, egy baba fésűje, és félpár cipője, valamint egy sírós baba hajpántja. Hát mondom én, hogy totál hasznos dolgok.

Gyereknek komplett váltó ruha: igen, ez télen, és nyáron is van nálam. Bugyi, zokni, hosszú/rövid nadrág - időjárásnak megfelelő, vastagabb pulcsi, és olykor még cipőt is viszek magammal. Ha pedig olyan játszóra megyünk, akkor viszek még törülközőt, hogy lábmosás után megtudjuk törölni neki. 

Könyv és mesekönyv: nos igen. Egy neki és egy nekem. Na persze nem óriás könyvre kell gondolni, hanem kicsire, de akkor is szokott nálam lenni. Ez is végszükség esetén van nálam, hogy mint egy varázsütésre akár még egy egy hisztit is elvarázsol. Én pedig szeretek minden időt kihasználni és ilyenkor többnyire olvasni szoktam, vagy írni.  

Enni és innivaló: mint nő, pontosan tudom, hogy milyen tud lenni egy másik "nő", ha éhes. Hisztis. Így hát főként állatfigurás keksz van nálam, ami még plusz varázserővel bír. Tudom, hogy étellel nem játszunk, de hát ha már ez segít megúszni egy drámát, vagy képes megvigasztalni szomorúság esetén, akkor én nem bánom.   

Cetlik, számlák: ez az én reszortom. Mindenféle cetli szokott nálam lenni, amire felírok számomra fontos dolgokat a naptáramon kívül. Egy új kozmetikus száma, egy idézet, esetleg kinyomtatott térkép, hogy miként jutok el A-ból B-be, levelezőmre érkező érdekesebb e-mailek sorozata, napi teendőim - bár ennek már a napokban  vettem egy füzetet.

Bevásárló anyag szatyor: ha már túl sok minden tornyosul a táskában, vagy ha valami plusz dolgot vásárolok hazafelé, akkor mindig jól jön egy anyag szatyor. Azért anyag, mert egyszerűen kiakadok rendszerint attól, hogy egy olyan zacskóért adjak pénzt, ami már a sarkon elszakad, környezetszennyező, és messziről ordít róla, hogy hol és mit vásároltam. Így őszintén mondom, hogy ezt tartom az egyik leginkább felesleges dolognak. Hamarabb kérek a bolt raktárából egy dobozt, minthogy vegyek egy nejlonzacskót.  

Smink és tisztálkodó szerek: ide tartozik a kislányunk és az én holmijaim is. Úgy mint, kézfertőtlenítő, nedves törlőkendő, zsebkendő, deo-nekem, labello, kis kiszerelésű naptej, ami bárhol elfér, és ami nekem is jó és Fanninak is.   

Telefon, töltő, fülhallgató: 2 telefon, na meg persze a gyerek játéktelefonja is néha bekerül hozzám. A fülhallgatómat pedig akkor szoktam hallgatni, ha sok a zaj körülöttem, és kicsit szeretnék befelé figyelni. Ilyenkor többnyire nyugtató, lazító zenéket szoktam hallgatni.  

Iratok: szerintem ezzel nem mondok el nagy újdonságot, hiszen többnyire mindenkinél van. Személyik, TB kártyák, mindenféle egyéb pontgyűjtő kártya, bérlet. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ha nem viszek magammal táskát, akkor ezt a pakkot rendszerint otthon szoktam hagyni.

Határidőnapló, toll: a határidőnaplóm kicsi, de vastag, amibe 5 év fér el. Évekig kerestem, mire ráakadtam. Őszintén megvallva, nagyon untam, hogy minden évben átírjam az egész adatmennyiséget, számokat, számomra fontos dolgokat, hogy aztán újra kidobjam év végén, majd egy új év kezdetén kezdhetem az egészet megint. Így hát addig mentem, amíg meg nem találtam, álmaim naptárját. Tudom, sokak szerint, így 5 év után kell átírnom majd nagyon sok mindent, de annyira nem szaladok előre, hátha találok majd addig 10 éves naptárt :-)     

Szép napot, 

Edina

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon. 

Hatodik nap - vagyis, következzen 3 személy, akikre büszke vagyok. 

Számomra nehéz lesz csak 3 személyt felsorolni, akikre tényleg büszke vagyok. Hiszen már régen leszoktam arról, hogy olyan emberek legyenek körülöttem, akikkel valójában számomra megterhelő együtt lenni. Ez húszévesen talán természetesnek is mondható, azonban harmincon túl, már szánalmas. Ezért azt gondolom, hogy akik körülöttem vannak, azok mind egytől-egyig rendkívüli emberek, tele olyan élethelyzetekkel, amiért bármelyikükre büszke lehetnék. Ezek közül valóban nehezemre esik pusztán hármat kiválasztani. Így én nem egy-egy személyt emelnék ki, hanem ennél sokkal többet. Egy közös azonban akad bennük. Mind nő! Következzenek az én büszkeségeim: 

pinterest

A kislányom

Szereti a rózsaszínt, imád királylánynak beöltözni koronával a fején, miközben sportcipőben focizni szeretne velem. Bár még csak 4 éves, és bizonyos szempontból még annyi tapasztalata nincs, mint egy felnőttnek, azonban azt gondolom, hogy a mai világban gyereknek, főleg lánynak lenni nem könnyű. A születése utáni nehézség, mint a "betegsége", és az ott tanúsított kezdeti küzdelme, szépen lassan átalakult egy csendben várakozó, felnőttes tekintetű kislánnyá, amely az orvosoknak is feltűnt. Némely helyzetben tanúsított viselkedése, már most arra engednek következtetni, hogy mindenképp egy csodagyerekről van szó - számomra mindenképp - "Anya nem baj, ha most nem sikerült. Én nem adom fel, majd legközelebb többet gyakorlok, és akkor jobban sikerül."  Nos azt gondolom, hogy ez a mondat még néha a felnőttekből is kimarad egy teljes életen át, nemhogy a mai gyerekekből...

Akik küzdenek még a gyermekáldásért 

Valahogy úgy alakult az életem, hogy többnyire összesodródok olyan nőkkel, akiknek nem jön könnyen a baba, és ezáltal közvetlen közelről láthatom azt, hogy mennyit kell, és leginkább azt, hogy hányféleképpen tudnak küzdeni. Sajnos azt látom, hogy rengeteg ilyen nő van a világban. De az a fajta akarás, határozottság, ami olykor való igaz, hogy rettenetes félelmekkel párosul, számomra valóban példaértékű. Tiszteletreméltó az, hogy vannak, akik ténylegesen hosszú éveken át (olykor 10 év) teszik ki magukat az orvosi vizsgálatoknak, kezeléseknek, hogy ők is édesanyák lehessenek. Ami másoknak gyorsan, és gördülékenyen megérkezik, az számukra sokszor elhúzódó, belső önvívódások, megnemértettségek sorozatából állhat. Ők azok, akik a lelkükben, és álmukban már százszor átélhették az anyai érzéseket, de fizikálisan még nem. Ezért én rájuk is büszke vagyok - név nélkül, mert ez még mindig egy olyan téma, amiért a nők is képesek egymást kiüldözni a világból. Mintha ez lenne az íratlan nyolcadik főbűn.           

Elvált nők, akik képesek voltak újrakezdeni

Azt gondolom, hogy manapság már szinten nincs is olyan ember, akinek a környezetében ne lenne legalább egy elvált nő. Többnyire a gyerekek az édesanyával maradnak, így én azt a küzdést jobban látom, de természetesen az apukák is megjárják a maguk útját egy válás során. A mindennapi logisztika, a gyermek hétköznapjai, amely felbomlott és teljesen átalakult. Az anya gyermek közös küzdése, akarása, és legyünk őszinték sokszor az a fajta időnkénti kétségbeesés, amely ezeket a nőket a hatalmukba keríti, hiszen előfordul, hogy a másnapi étel letétele az asztalara is gondot okozhat. A folyamatos 100%-os figyelem, és soha nem kikapcsolás, hanem a mindent meg kell oldani, hiszen nincs más, aki napi szinten ennyire részt venne a közös életükben, számomra valóban csodára méltó, és becsülendő. Az újrakezdés minden áldott nap, hogy akkor is össze kell szedned magad, ha beteg vagy, vagy ha éppen totál lestrapált lelkileg, mert már nem bírod. Talán ők azok, akik leginkább nem ismerik ezt a szót, hogy lehetetlen, mert olyan nincs, hogy a gyerekednek azt mondod, hogy ma feküdj le éhesen, majd holnap eszünk valamit, hanem megoldod a helyzetet. Így számomra teljes mértékben kivívták az elismerés magas fokát.

Te kire vagy a leginkább büszke? 

Szép napot,

Edina

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon. 

Ötödik nap

Hogy mi számít bűnnek, az manapság szubjektív, mert ami nekem annak számít, lehet, hogy számodra egyáltalán nem az, és fordítva. Azt gondolom, hogy azonban kisebb bűnei mindenkinek vannak, vagy legalábbis remélem, hogy nem én vagyok az egyedüli kis bűnös lélek.

Következzen az én 7 bűnös szokásom

Harmadik nap - ezen a napon a blog nevének kialakulását osztom meg veletek, vagyis, hogy honnan jött egyáltalán az ötlet ahhoz, hogy az oldal neve Babarózsa legyen.

Íme a szempontok, amelyeket figyelembe vettem, amikor nevet választottam:

• Mivel kisbabákról, kismamákról szerettem volna írni, ezért mindenképp fontosnak tartottam, hogy szerepeljen benne a baba szó.

• Nem szerettem volna angol szót, hiszen magyar édesanyáknak írok, ezért ezt már az első körben el is vetettem. Amiért már többször meg is kaptam a dicséretet, hogy végre valaki, aki nem angol nevet ad, egy magyar blog oldalnak, főleg ebben a témában.

• Rövid, könnyen megjegyezhető és kedves nevet szerettem volna találni.

• És akkor színt vallok. Tudom, hogy a tegnapi részben már sokkoltalak benneteket, hogy nem igazán szeretem a virágokat, és ez tényleg így is van, de miután inspirálódás miatt böngésztem a neten, egyszeriben rátaláltam egy olyan virágos képre, ami mellett nem tudtam elmenni. A képen egy rózsaszín babarózsa csokor látható egy fa asztalon. Íme a kép: 

Ugye milyen szép :-)

Na, de jöjjön a magyarázat, vagyis amit én ebbe a képbe abban a percbe beleláttam és amiért végül emellett döntöttem:

A csokor rózsaszín színe a kislányomat jelképezi, ahogyan a kis bimbók is őt jelképezik, míg a már kinyílt nagyobb fejű virágok pedig engem, mint nőt, és édesanyát, aki körül öleli, védelmezi a kissebb bimbókat, vagyis a gyermekét.

A fa asztal pedig egyértelműen a férjemet, aki egy erős férfi és, aki viszi a hátán a sérülékeny női családtagjait, vagyis a kis rózsaszín lelkű virágjait, az anyát és a gyermekét :-) 

Tudom, kicsit érzelgős, de ez a kép annyira megtetszett, hogy akkor, ott valamit nagyon elindított bennem, majd rájöttem, hogy igazából a babarózsa, mint virág volt az egyetlen virágfajta, ami mindig is tetszett.

De hogy miként is kapcsolódik ez pontosan a kismama coachinghoz, és az anyaság lelki támogatásához? Nos, mivel azon a véleményen vagyok, hogy fontos lenne, csak saját magunkra, és a gyermekünkre koncentrálni ahhoz, hogy boldog családi életet tudjunk élni, így számomra egyértelműen ezt sugallja ez a kép is. Csak három (vagyis kettő) dolog van valójában a képen. A kicsi még nyiladozó rózsa, a már kinyílt rózsa, és az asztal. Vagyis, nem kellene semmi és senki más, ahhoz, hogy egy élhető családdá váljunk.

"Zárj ki mindent, és mindenkit, aki azt szeretné,

hogy te is úgy nevelj gyermeket, ahogy az másoknak jó,

és nem úgy, ahogyan nektek.

Kovács Edina" 

 Neked mi jut eszedbe erről a képről?

Szép napot,

Edina

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon. 

Az utóbbi hetekben egyre több olyan cikkel, műsorral, hírrel találom magam szemben, amikor azt taglalják, hogy "idős" korban is lehet egy nő még édesanya. Ilyenkor felmerül bennem a kérdés, amivel valószínű, hogy nem vagyok egyedül:

Ki az, aki megmondhatja neked, hogy te már idős anyának számítasz?!

Tisztában vagyok azzal, hogy biológiailag egy nő meddig mehet el, és mikor, minek, milyen veszélyei lehetnek, vannak. De vajon tényleg ennyire bele kell szólni más életébe?!

Tényleg joga van a szomszédodnak, az anyósodnak, a sógorodnak és még sorolhatnám, hogy kinek beleszólni egy olyan döntésbe, ami többnyire "idősebb" korban már nem arról szól, hogy most épp nincs kedve még valakinek szülnie, hanem sokkal inkább arról, hogy még hányféleképpen lehet küzdeni azért, ami másoknak már megadatott.  

Persze, lehet példálózni, és riogatni, hogy ha már a harmincas éveid közepén cirkálsz, és még nincs gyermeked, akkor kapkodd a lábad, mert...

 "Régen is szültek később a nők, csak akkor nem az elsőt, hanem a harmadik-negyedik gyermeküket". Csisztu Zsuzsa

Ahogy 20 évesen is vannak csodálatos anyukák, éppúgy lehet 30, vagy akár 40 évesen is az valaki. Olykor nem teljesen értem, amikor valaki azzal jön, hogy de hát mégis mikor akar már végre a szomszéd Julis szülni, lassan ciki lesz 50 évesen iskolába kísérnie a saját gyerekét, még a végén nagyinak nézik.

Azt gondolom, hogy ez a téma manapság már túlmutat a kor meghatározásán. Cserébe viszont senki nem kérdezi meg szegény Julist:

Hány év küzdelem van mögöttetek?

Bírjátok még lelkileg ezt a megpróbáltatást?

Van még elegendő erő bennetek, hogy újra felálljatok, és belevágjatok? 

TUDOK SEGÍTENI VALAMIBEN?

Nem igazán szeretem ezt a szót, hogy idős. Számomra az idős szó jelentése egyelő egy öreg, hajlott hátú nénivel, aki fehér haját még mindig csinosan megtűzi. Sokkal inkább nevezném ezeket a mások által idősnek titulált édesanyákat, tapasztaltnak! De bizonyára ez is sokat elárul az emberről, hogy, aki egy harmincas, negyvenes nőt már idősnek lát, az vajon miért látja annak?!

kép:pinterest

 Amennyiben szeretnél hasonló írásokat olvasni tőlem, akkor kövess a Facebook oldalon, illetve a zárt csoportban.