A minap autóval utazunk és néztük a karácsonyi díszbe öltöztetett házakat és tájat, amikor észrevettem egy kutyát és azonnal kiabálni kezdtem a gyermekünknek (a kislányunk ugyan is imádja a kutyákat), hogy nézzen oda és még a kezemmel az ablakot is csapkodtam, hogy jó helyre nézzen. Persze szokás szerint, hiába a nagy hévvel való magyarázás, alig akarta észrevenni, de nagy nehezen azért sikerült megtalálni a kb. fél méterre mellettünk álló ebet. Annyira örültem neki, mint mikor először indult el és örömömben tapsolni kezdtem (bár mint megtudtam a bölcsiben, ez az, amit nem igazán szabadna tenni) és üdvrivalgásban törtem ki és persze rázendített az egyébként sem kishangú gyerkőcünk is. Erre apa a szokásos nyugis arckifejezésével rám nézett - te jó ég, most tényleg annak örülsz, hogy a gyerek észrevette a kutyát - megjegyzése után, felvisítottam a röhögéstől, hogy nos, hát valóban ennek örültem, majd persze mondanom se kell, hogy hátul a törpenyúl is rázendített a kacarászásra, mert érezte, hogy valami történt.

Hát ennyit arról, hogy egy mamának mennyire kell figyelnie adott esetben arra, hogy ne dicsérje túl csemetéje minden egyes mozzanatát.

kép:pixabay