Kezdjük a legeslegelején! Én emlékszem még arra, amikor mérték a súlyomat az általános iskolába, hogy egyáltalán testileg alkalmas vagyok-e arra, hogy oda járjak. Szegény anyukám izgulhatott, mert elég vékony voltam világ életembe (ne gondold, hogy ez jobb dolog, mint kövérnek lenni). Hordtam nyáron a 40 fokban! két harisnyát farmerral (igen jól olvasod), hogy ne lássák a vékonyságomat, mialatt mások sortban voltak mellettem az utcán. Egy lány/nő mindig céltáblája a többi nőnek, ha másabb az alkata. Nyilván ezt tiniként nem érti az ember, hogy mi a féltékenység és mi a bók közötti különbség, főleg, ha az ember barátai tesznek megjegyzést. Majd a tini kor után következik a nőiesség kifejlődése, és megélése, ahol egyre inkább fontosabbá válik számunkra a méretünk. A különböző divatlapokban a sztárok szintén azt sugallják, hogy légy vékony és trendi, mert ha nem vagy az, akkor nem is lehetsz tökéletes! Persze a valóságban ők is másként festenek. De velünk azt a részét nem láttatják, csupán csak a csillogást és a tökéletes külsőt. Miután a húszas éveinkre jól összezavarnak bennünket ezek a külsőségek, már fogalmunk nincs róla, hogy mi a normális. Sokszor fogjuk a derekunkon a bőrt, hogy te jó ég, már megint tök dagadt vagyok. Jön egy újabb fogyókúra és vele együtt megint a saját testünk sanyargatása, mindez azért, hogy a méretünk eggyel kisebb legyen és tessünk mindenkinek. De mégis kinek? A munkás fiúknak az utcán, hogy ha még beszólnak két ásás között, akkor jó nőnek számítok, ha meg nincs egy fütty sem, akkor már tényleg gáz lennék?! Így hát szuper lelkiállapotban kezdünk neki a várandósságnak, ami a testképünket illeti. Elérkezik egy olyan időszak az életünkben, amikor végre azt ehetünk amit csak akarunk - gondolhatjuk naivan. Igen ám, de ekkor szól közbe az orvos/védőnő/apa, vagy épp a barátok, hogy kissé, mintha meghíztál volna. Én bizony voltam olyan szerencsés, hogy a cukorszintem magas lett, így diétát kellett tartanom. Na volt ám ott összeomlás a kis világomban, hogy éhen fogok halni és a gyerekem is, aki még meg sem született. Így már szépen be is kúszott a méretbeli problémánk a csodásnak hitt várandóságunk rózsaszín világába. Megint jön az, hogy akkor megnézzük, hogy mit is ehet az ember lánya, mert nehogy meghízzak annyira, hogy már az XL-es kismama nadrág se jöjjön rám, miközben vigasztaljuk magunkat, hogy majd ha megszülünk akkor úgy is lemegy minden. De már elültették a fejünkbe a bogarat, így már mi magunk is azt látjuk, hogy botrányosan meghíztunk. Alig várjuk már, hogy kibújjon a kicsi és újra a régi testünkben lehessünk (ha ha). Amikor meg elérkezik az idő, akkor hirtelen azt vesszük észre, hogy az első amit felírnak a szülőszobán, hogy mekkora a gyerek súlya, mérete. Így kezdődik minden elölről. Jön a védőnő, hogy akkor nem hízott eleget a gyerek, vagy épp túl sokat hízott - ejnye anyuka, ez így nagyon nem lesz jó! Elkezdődik a súly körüli para, most már nem csak a sajátodért aggódhatsz, hanem a gyerkőc súlyának is a vállaidon érzed a terhét. Aztán valahogy csak beindul minden és ráérzel az egészre, majd megnyugszol. De persze akkor jön az, hogy megütitek-e a szükséges percentilis görbét. Soha, de soha végetnemérőssztori ez, és ami a legszörnyűbb, így neveljük bele a saját gyerekünkbe azt, hogy igenis a méret a lényeg!

kép:pinterest