Sokszor csodálkozok el önmagamon, hogy olykor nekem még az is tetszik az angyali külsejű kislányunkban, ahogyan rosszalkodik (biztos velem van a baj), de persze nem mondhatom neki, hogy észrevettem, hogy milyen furmányosan képes rájönni a rosszaságok kitalálására. Pedig legszívesebben megdicsérném érte, hogy mennyire találékony. A karácsonyi készülődés közepette, valljuk be, sokszor érezzük azt, hogy ha még a sok teendőnkre rájön a gyerek szörnyella de frász stílusa, akkor aztán tényleg kihullik az ember haja. Amióta megszületett a kislányunk, azóta, ha lehet ilyet mondani, még inkább megpróbálom elengedni azt, hogy mindenben a tökéletességre törekedjek. Megelégszem azzal is, ha a mézeskalács díszítés nélkül kerül az asztalra, egyszerűen megpróbálom megkeresni minden rosszaságában a jó oldalt. Íme, eddig részben általunk kipróbált néhány pozitív karácsonyi szemléletünk:

Az építészi hajlam: sütőpor és vaníliás cukor kiszórása a parkettára, majd erre víz ráöntése = egyszerűen csak rájött, hogy a tökéletes műhöz nem elég a száraz anyag, kell hozzá víz is.

A művészi véna: karácsonyi asztalterítő összefirkálása = túlságosan kreatív a gyermek, már a papír sem elég neki, így keresett helyette egy nagyobb szabad felületet.

A könyvelői gondolkodás: az év végén befizetésre váró csekkek széttépkedése = ugyan már, ne legyünk ennyire korlátozottak, a gyerek így akar rávenni bennünket, hogy haladjunk a korral és váltsunk a postán ácsorgásról, elektronikus módra, ahogy a könyvelők teszik.

A szépségápoló referensi késztetés: haj befésülése, kizárólag összegubancolós módszerrel és annak testápolóval rögzítése = úgy se jutok el odáig, hogy új frizukat próbáljak ki, itt a lehetőség, csak figyeljünk arra, hogy a megfelelő eszközöket biztosítsuk.

A designeri nélkülözhetetlenség: az ünnepi ruhák idő előtti felpróbálása, és annak tönkretétele = akkor nem lesz angyalkás csinos masnis ruhában, helyette csak szép ruhában lesz.

A lakberendezői nézet: amikor a kipróbálás előtt álló égősorral körberohan a teljes lakás szélességében és közben húzza maga után, majd ugatva követi a kutya, aki szintén beszáll a buliba -  figyelemfelhívás számunkra, hogy a gyerek szerint idejét múltja a lakásunk, és itt az idő beújítani új színeket és formákat (a rohanás közepette levert tárgyaknak köszönhetően).

                                                                                              kép:pixabay.com

A minap autóval utazunk és néztük a karácsonyi díszbe öltöztetett házakat és tájat, amikor észrevettem egy kutyát és azonnal kiabálni kezdtem a gyermekünknek (a kislányunk ugyan is imádja a kutyákat), hogy nézzen oda és még a kezemmel az ablakot is csapkodtam, hogy jó helyre nézzen. Persze szokás szerint, hiába a nagy hévvel való magyarázás, alig akarta észrevenni, de nagy nehezen azért sikerült megtalálni a kb. fél méterre mellettünk álló ebet. Annyira örültem neki, mint mikor először indult el és örömömben tapsolni kezdtem (bár mint megtudtam a bölcsiben, ez az, amit nem igazán szabadna tenni) és üdvrivalgásban törtem ki és persze rázendített az egyébként sem kishangú gyerkőcünk is. Erre apa a szokásos nyugis arckifejezésével rám nézett - te jó ég, most tényleg annak örülsz, hogy a gyerek észrevette a kutyát - megjegyzése után, felvisítottam a röhögéstől, hogy nos, hát valóban ennek örültem, majd persze mondanom se kell, hogy hátul a törpenyúl is rázendített a kacarászásra, mert érezte, hogy valami történt.

Hát ennyit arról, hogy egy mamának mennyire kell figyelnie adott esetben arra, hogy ne dicsérje túl csemetéje minden egyes mozzanatát.

kép:pixabay

Ahhoz, hogy idegrendszerünk idő előtt ne adja fel a harcot a szeretet ünnepe előtti hetekben érdemes néhány szempontot figyelembe venni:

• Az első ilyen a tervezés, ami számomra kifejezetten nehéz, lévén, hogy spontán ember vagyok, azonban ezt is megtanított a gyerkőcünk, hogy itt az ideje ledobni a kislányos "élj a mának" szlogent és lecserélni egy sokkal felnőttesebb "legyen A-B-C és persze D terved mindenre" verzióra. Így hát azt mondom, hogy érdemes nem csak a bevásárlólistát összeírni, de a napi rutin mellé be beszúrni egy olyan feladatot, ami könnyít rajtunk, hogy ne legyünk idegzsábák mire az asztalhoz ülünk karácsony este.

• A jó öreg delegálás. Na ebben annyira amatőr vagyok, hiszen még a melóban is inkább megcsinálom mindenki más helyett a feladatot, mert képtelen vagyok bármit is lepasszolni. Azonban, jó ha van egy segítségünk, (nálunk apa az) akit megtudok kérni néhány (ne lőjünk túl a célon) feladatra, amitől ő is úgy érzi, hogy segítségükre volt, és hozzájárult az előkészületekhez. Bevallom, olykor átesek a ló túloldalára, és vagy öntöm neki a feladatokat, vagy megsértődve datálom, hogy már megint nem segít semmit (hogy is tenné, ha egyszer nem kértem meg rá).

• Ami szintén nem maradhat ki a sorból, ha már segítséget kértük, akkor olyan feladatokat bízzunk másokra, ami nem zavar bennünket, ha másként kerül megoldásra. Hallottam már olyat, ahol szegény apa másként látta el a rábízott feladatot, mint ahogyan azt anya szokta tenni és ebből lett aztán egy szép nagy vita. Pedig lássuk be, nem teljesen mindegy, hogy az a csodálatos karácsonyi szalvéta miként van összehajtogatva, a lényeg, hogy azzal már nem kell foglalkozunk. Na és persze a leglényegesebb, dicsérjük meg, aki képes volt helyettünk elvégezni a feladatot, elvégre jövőre is lesz karácsony!

• A feszültség levezetésének akad egy másik fajtája is. Sokszor rohanunk nem csak az ünnepek miatt, de egy átlagos hétköznapon is. Ha csak a saját hétköznapjaimat pörgetem végig, szörnyű, hogy állandóan futva közlekedek mindenhová. A rengeteg ajándék vásárlása kapcsán sokszor találom magam én is azzal szemben, hogy szinte már ellepnek a feleslegesnek vélt tárgyak és a még megjavítható dolgok sokasága. Mégis, sokszor hajítok ki mindent a kukába, pedig számtalan olyan lehetőség lenne rá, hogy segítsünk másokon ezekkel a már általunk megunt, de még használható dolgokkal. Tudom közhely, hogy ami az egyiknek szemét, az a másiknak hatalmas kincs lehet, de sokszor bebizonyosodott már előttem is, hogy ez valóban így van. Néha jusson eszünkbe, hogy önzetlenül adjunk másoknak is lehetőséget arra, hogy boldogságot érezzenek az év legalább ezen szakaszában, ettől a mi lelkünk is felszabadul, hogy megtettük az adott hétre való jót más emberrel.

• A végére hagytam a lényeget. Amire rájöttem, de persze nem én találtam föl ezt a mondást, de teljesen egyet tudok érteni vele, hogy, ha a mama jól van, akkor az egész család jól van. Érzem magamon, hogy rengeteg plusz feladat érkezett a gyerkőcünk jöttével, azonban pontosan ezért lenne fontos, hogy önmagunkra is szánjunk némi időt. Nem gondolok nagy dolgokra, hiszen nem kergetek álmokat és mivel nálam a reggelek a hektikusak, így inkább én az estére tervezős ember vagyok. A lefektetés után, jöhet minden olyan, ami a szépítkezéshez feltöltődéshez tartozik és amitől egy kicsit jobban érezhetjük magunkat. Így a feltöltődés után jöhet a jól megérdemelt alvás és reggel kipihentebben ébredhetünk, mint előtte. 

Már említettem, hogy a tavalyi évet mélységes kómában töltöttem, mivel rózsaszínben láttam a világunkat, így a karácsonyi előkészületekről olyan szinten elfelejtkeztem, hogy a férjem uram nagy örömére kivételesen egy évben elmaradt a wc lehúzókára felkötött csillámos masni.
Na de idén új év lévén, valamint, hogy szent gyermekünk is nagyobb, ismét leporolhatom a csodás csillámos masnikat és a teljes karácsonyi giccses lakás díszletet és elkezdhetem a szokásos karácsonyi őrületet.
Azonban a nagy forgatag közepette rájöttem, hogy ezt se úszom meg lista nélkül (listázásban nagyon ütős tudok lenni) így elkészültem egy újabb "to do" listával, ezúttal most jöjjön a karácsonyi:

• a kiskarácsony nagy karácsony margója mentén, kezdhetem a sort egy kis, majd folytathatom egy nagy takarítással,
• képeslapok beszerzése és feladása - verjük ki a biztosítékot a népnél, hogy van még ember, aki kézzel írt lapot képes küldeni a rokonoknak, barátoknak,
• csomagoló papírok, szalagok, masnik, díszek stb. - minél színesebb, villogóbb és kibonthatatlanabb legyen mindenki számára, 
• lakás díszítése - idén buktam a wc lehúzós masni dolgot, mivel gombosra váltottunk, helyette kitalálni valami új idegesítő dolgot apának, 
• giccses karácsonyi zenét keresni - pl.: Wham- na ettől totál kiakad a családom,bár a gyereknek ez is újdonság lesz,
• ajándékok kitalálása, beszerzése, csomagolása - kihagyni a domina külsejű babákat, és azt is, ami csak a felnőttek szerint hasznos a gyereknek, de szegény gyerekek hozzá se nyúlnak,
• a megátalkodott égőt kibogozni - szigorúan csak is akkor, amikor a gyerek nincs otthon, mert különben soha nem lesz egyenes az égősor, valamint le is kellene ellenőrizni, hogy ne szent este derüljön ki, hogy valami gond van,
• a tökéletes fenyőfa megtalálása - ami nem dől el, ami befér a lakásba, és ami nem kiesebb, mint a gyerek,
• a fenyőtalp előkeresése - vagy inkább talppal együtt vegyük meg a fenyőt, hogy ne kelljen órákon át ferdén befaragni, hm, bár így túlságosan szabad lenne apa egész délutánja,
• menü kitalálása - figyelni a cukros, fruktózos és fogyókúrázókra, valamint a kajakóma elkerülésére, már ha azt egyáltalán el lehet kerülni, továbbá a mindenféle gyomorrontásra való bogyó beszerzése,
• ünnepi ruhák ellenőrzése - a gyereknek újat venni, mert ő kinőtte, mamának meg azért kell újat venni, mert képes volt kihízni,
• és az egyik legfontosabb, elmenni apával kettesbe egy karácsonyi vásárba, hogy úgy, mint régen, újra szerelmetesen andaloghassunk a hömpölygő karácsonyi tömegben. 

Talán nincs is olyan nap, amikor ne találkoznèk valamelyik közösségi oldalon olyan megosztással, hogy kinek milyen eredményt ért el a gyermeke. Mint anyuka, megértem ezeket a büszke szülőket, azonban én mégis azok közé tartozom, akik kevés infót osztanak meg a családjukról. (Persze gondolhatjátok azt, hogy akkor minek írkálok ide, de úgy gondolom, hogy egy ilyen babás oldalt, nem azok fognak felkeresni, akiknek még nincs gyermekük, hanem azok, akiknek már van. De egy közösségi oldalon, mindenki ott van, az is, akinek mondjuk nem lehet...)
Többek között a következők miatt:

• Bármennyire is szép dolog az, hogy az embernek családja van, én bizony szeretem magamnak megtartani őket és a velük járó minden boldog pillanatot.
• Sajnos nagyon sok olyan ismerősöm van, akiknek nem lehet/nem jön össze/több éve küzdenek/adoptálásra várnak, és sajnos olyan is aki már feladat a reményt. Lehet, hogy butaság, de nekem is rosszul esne, ha mint küzdő nő, naponta szembesülnöm kellene azzal, hogy másoknak sikerült az, ami nekem mondjuk hosszú évek óta nem. Hiszen mindannyian voltunk már olyan cipőben, hogy valamit nagyon szerettük volna és rajtunk kívül már az is elérte az általunk vágyott dolgot, aki egyáltalán nem is akarta.
• Persze bejátszanak a "kedves" emberek is, akik rendszerint beszúrnak egy-két kedves megjegyzést, amitől a kevésbé kemény anyukák, máris rosszul érzik magukat. 
• Na és persze itt vannak azok is akik szerint szörnyű dolgokat követek el, ha például hagyom a gyereket a kutyával fetrengeni a földön. 
• Előfordul egy-két irigy ember is, akiknek ugyan van gyerekük, de valamiért (amiről soha nem tájékoztatnak) mégis rossz szájízzel lefigymálják a családot.
• Jelen vannak még a kioktatók is, akik szerint nem kellett volna megengedni a gyereknek, hogy egyedül egyen, akkor most nem lenne minden céklás.
• A tudálékosak sem szoktak nagyon kimaradni, akik mindenkinél mindent jobban tudnak és ennek hangot is adnak.
• A kedvenceim pedig azok, akik csak azért kedvelik a képedet, mert akkor te is fogod az ő gyerekének a képét lájkolni, de mivel neki több ismerőse van, ő több jelet fog kapni, ergó ő jobb anyuka nálad.

Abszolút érthető, hogy egy bukással, vagy akár egy matek kettessel nem vagánykodunk, de azért mennyivel viccesebb lenne, ha mi is olykor bevállalnánk azt, ahogy a nagysikerű filmben Dustin Hoffman tette Greg Beckur nevű fiával, amikor még a 6. helyezett díjat is büszkén kitette a dicsőség falára!

Azt mondják az ezotéria követői, hogy gyermekünk olyan lesz, ahogyan a várandósság alatt viselkedett, illetve, amilyen a születése volt. Így végigpörgettem, hogy miként érkezett meg pontosan a mi drágánk és hogy ebből következtetve, mire számíthatunk a következő 120 millió évben:

• a pocakomban nem volt valami nagy nyugalom, reggeltől-estig forgott-pörgött megállás nélkül - oh, na ez nálunk teljesen igaz, azóta se állt meg egy percre sem,

• sokszor vettem azt észre a várandósság alatt, hogy ha én mondjuk pihenni szerettem volna, de ő nem, akkor addig fészkelődött odabenn, amíg úgy nem lett, ahogy ő szerette volna - bizony előfordult, amikor éjjel 3-kor ki kellett kelnem az ágyból és tornáznom kellett, mert annyira nagy volt a buli odabenn, majd miután lenyomtam egy tornát, megnyugodott ő is és hagyott végre aludni,

• kaptunk a horoszkóp szerint egy simulékony mérleg babát, azonban csak néhány nap választotta el a skorpiótól - olykor érezni lehet rajta a bizonytalanságot, ezért abszolút szüksége van arra, hogy séta közbe, mind a ketten fogjuk a kezét, de hirtelen váltani tud, mint egy skorpió és már pontosan tudja is, hogy mit szeretne és nem kéri a kezünket tovább,

• némi kis segítséggel jött a világra, de mondhatni elutasította a segítséget, így végül magától bújt elő - sokszor fordul elő, hogy segítség nélkül nekiáll valaminek, hogy egyedül megoldja, aztán ha előtör belőle a bizonytalanság, akkor csak épp, hogy megengedi, hogy segítsek neki, de a többit már újra egyedül akarja folytatni, 

• nem teketóriázott, gyorsan megszületett - olyan gyors, mint egy skorpió, néha csak egy csíkot látok belőle, sokszor túlpörög mindent, annyi sok dolga van, szét kell pakolnia mindent például mielőtt megérkeznek a vendégek és még ki kell borítania a kutya kaját, és persze ne feledkezzünk meg a teljes ruhásszekrény kipakolásáról, mindezt rekord idő alatt képes megtenni, és a gyorsasága megfigyelhető a járásán is - mivel csak futva hajlandó közlekedni.   

Igazából, hogy mennyire húzható rá mindez az összes gyerekre, vagy éppenséggel mennyire ezo mamis meglátások ezek, azt nem tudom, egyet viszont igen. Teljesen mindegy, hogy miként születik meg egy gyermek, gyorsan vagy éppenséggel lassan, esetleg császárral vagy simán, a lényeg szerintem minden esetben pusztán csak annyi, hogy miután megszületett, mi mennyit vagyunk képesek hozzátenni az ő kis életéhez.

Edina

A mögöttem lévő várandósság és az azt követő közel 2 év alatt, rengetek különböző anya típussal találkoztam, amely kívülről nézve hol megdöbbentő, hol pedig vicces volt...

Anya típusok:

Pozitív anya:
Azon a véleményen van, hogy nem feltétlenül baj, ha bántják a gyereket, mert abból képes lesz megtanulni, hogy különbözőek vagyunk és legközelebb már egyszerűen helyén kezelni a durvaságot.

Negatív anya:
Teljesen feleslegesnek tart bármilyen vitamint is beszedetni a gyerekkel, hiszen azon a véleményen van, hogy így is - úgy is beteg lesz, szimplán a genetikára fogja az egészet.

Laza anya:
Ő inkább a barátja szeretne lenni a gyerekeknek, mint az anyukája, így biztosítja be magát, hogy minden fájdalmat megfognak osztani vele a későbbiek folyamán.

Szigorú anya:
Kötelezően 8 órakor fekvés van nála, akkor is ha nyáron vakítóan süt a nap, mivel azt vallja, hogy szüksége van a gyermeknek a maximális alvási időre.

Tudatos anya:
Ő az a típus, aki egyszerűen pontosan tudja, hogy milyen gyerkőcöt szeretne nevelni és ahhoz mit kell tennie.

Bio anya:
Csak és kizárólag olyan ételt, tusfürdőt és pelenkát vásárol a gyermekének, ami 100%-osan természetes alapanyagokból készült.

Ős anya:
Neki nem tudsz újat mondani, zsigerből ért minden gyerek témához, valószínű, hogy több gyerkőc anyukája és szinte nincs is egyáltalán "én ideje" mivel az egész életét a gyerekeinek szenteli.

Átlagos anya:
Azt hiszem ez lennék én is, aki egyszerre pozitív és negatív önmagával és a családjával szemben, hol túlságosan laza, néha meg túl lő a célon és drákói szigorúsággal bír, egyszerre tudatos és bio, és egy kicsit talán ős anya is, aki azt hiszi, mert már van egy gyerkőce, ismeri az összes gyereket. Olykor nem is csodálom, hogy szegény férjem úgy érzi, hogy több személyiségű anya neveli a gyereket, és aki nem képes eldönteni, hogy pontosan milyen mama is lenne a legjobb a gyermekünk számára.

Edina

Kezdem a legelején a dolgot.

Amikor még nincs pasid, akkor folyamatosan azt kérdezik, hogy "miért nem keresel már valakit" - persze, ezt így tervezi előre az ember gyerekkorában, hogy soha nem fogok férjhez menni. Aztán, amikor nagy nehezen talál az ember egy társat, akkor jön a következő kedvenc kérdésem "mikor lesz az eljegyzés" - talán majd ha megkéri a kezem - ezt követi a "csak nem azért lesz esküvő, mert jön a gyerek" című abszolút nyilvános kérdés - nem, nem azért lesz, hanem azért, mert eddig ezzel nyomasztottatok, hogy legyen már, szóval most már mindenki nyugodjon le, lesz esküvőm.

Amennyiben a házasságod még sem úgy sikerült, ahogy azt eltervezted, akkor bizony, mint a ki nevet a végén társasjátékban, szépen mész vissza a startvonalhoz és kezded előröl az egészet.

Azonban, ha túlélted az elmúlt kérdéskörök 10-15 évét, akkor jöhet a gyerek részleg. Így el is érkeztünk a témánkhoz, vagyis induljon a második kör.

kép:pixabay

A várandósság alatt záporozó kérdések végeláthatatlan sorát nem írnám le, hisz mindannyian tudnánk sorolni azokat napestig, azonban a szülés után pillanattól már jönnek a következő ismert kérdések "na és terveztek még gyereket", "milyen már az, ha egyke valaki" "de neked is van testvéred".

Mire fellélegzik az ember az első (olykor sokkoló) hatások után, bölcsi/bébiszitter/nagyi ki mit lát jónak és mit engedhet meg magának, már kezdik is nyomatni a "és mikor jön a második" -  viszonylag több mindent kell végig gondolnia egy nőnek a témában.

Mint például: elférnénk abban a lakásban/ házban többen, ahol most élünk, vagy szükséges a költözés, az egy dolog, hogy nekem és apának is jó a viszonya a testvérekkel, de ez törvényszerű, hogy az én gyerekem is jó testvér lesz, ha előfordult betegség a családban (már pedig igen) akkor az örökölhető és a betegséggel járó küzdelmet túlélné a családunk, vagy ha rossz evő, alvó, sírós, antiszociális, vajon a második is az lesz, törvényszerű, hogy, ha az első jó, vagy rossz a második is olyan lesz, vajon képes lennék egyformán szeretni őket, képes lennék irányítani a családunkat a reggeli és az egész napos őrületben (tanulás az egyikkel, játék, fejlesztés a másikkal  és mindezt az esti szabad 2-3 órában), rohanni egyik programjukról a másikra, apával a kapcsolatunkat szorosabbra fűzné, vagy egyáltalán nem jutna egymásra időnk, és akkor persze mind ezekre még jönnek a számok.

Ha én ennyi éves leszek mire megszületik a második gyermekünk, akkor nyugdíjas leszek, mire lediplomázik, valamint előre nem tudhatom, hogy milyen speciális hobbyt választ magának, és annak milyen költsége lesz.

Kérdés, kérdés hátán, melyekre előre senki sem tudja a válaszokat, de talán ettől szép az élet, hogy mindig tud újat és meglepőt produkálni, és amikor végre azt hinnénk, hogy kényelmesen hátradőlhetünk, mert most jön egy kis nyugalom, hirtelen akkor fordul minden a fej tetejére.

Edina

kép:pixabay

A csapból is az folyik, hogy mitől lehetsz jó anya, de ha valamit másként teszel, mint ahogy azt a többség gondolja (vagy épp csak nem meri kimondani), akkor megbélyegeznek, hogy ilyen-olyan anya vagy.
Íme, amivel eddig találkoztam, amit mások rám akarnak erőltetni, hogy miként kellene megélnem az anyaságot, és ezzel szemben mi az, amit legbelül érzek.



Amit mások rám akarnak erőltetni kontra a valóság, amit érzek: 

• Légy mielőbb újra karcsú. 

Miért ne lehetnék egyszer az életben duci, úgy is végig fogyózom az egész életemet, ennyi lazaság nekem is jár.

• Főzz minden nap a gyereknek és magatoknak.

Azzal egyetértek, hogy a gyereknek, de azt már túlzásnak érzem, hogy maguknak is minden nap főzzek (kinek van arra ideje).

• Szuper anyu vagy, nincs szükséged segítségedre.

Véleményem szerint az anyaság nem az, hogy inkább belepusztulok a dolgokba, de akkor sem kérek segítséget (akár még a saját anyukámtól se).

• Csillog-villog az egész lakás a tisztaságtól.

Igen csillog-villog, de ezt sem kell túlzásba vinni (szerintem még mindig az egyensúlyon van a hangsúly).

• Anya mindig kipihent, mosolygós és jókedvű. 

kép:pixabay

Amióta valakinek az anyukája vagyok, sokszor én magam se tudom, hogy ki néz vissza rám a tükörből. Addig tiszta sor, hogy várandósak leszünk és ki így - ki úgy éli meg a 9 hónapot. A magam részéről én még akkor nő voltam, aztán valahol a szülőszobából kitolva és betolva a saját szobámba, és belenézve a tükörbe, egy félig riadt, félig ismeretlen nő arca rajzolódott ki.

Elkezdődik egy új időszak, a totális káosz és tükörkerülés időszaka, na akkor inkább a lepukkant anyu voltam, és ezt követte a tejcsárda anyu, amikor mindenhol tej foltok vannak és persze ekkor még a kezdeti kismama ruhák voltak csak jók rám. Ezután jött a kerekded anyu (ahogy én hívtam dzsabba) na itt aztán már nem volt olyan sátor, ami kellően eltakart volna. Majd elérkezett a szopi vége és ezzel együtt megszületett sportos anyu, ami szuper volt, mert leadtam mindent, amiért előtte keményen megküzdöttem, hogy végleg rajtam maradjon (sütik, torták, csipszek és minden ami árt). A sportos anyut pedig felváltotta a munkábajárós anyu, aki jelenleg is vagyok.

De ha arra gondolok, hogy vajon mikor éreztem utoljára magam jó nőnek, hát arra bizony nem igazán emlékszem. Nyilván az se segít rajtunk, hogy a város tele van jó nőkkel, akiknek szuper a hajuk, a sminkjük makulátlan és a ruhájuk épp az aktuális divat szerinti. Szóval ott rohanunk mi anyák (mert én állandó rohanásban vagyok), a csinos és dekoratív nők között, miközben a régi farmerünk épp hogy újra ránk jön és a magassarkú cipő szorít, mert már elszoktunk a szűk cipőtől. De aztán néha ahogy jobban megnézem ezeket a nőket, azért látok egy két csapzott hajat, letaposott cipő sarkat, leesett műkörmöt és még sorolhatnám, na ilyenkor érzem azt, hogy igazából én is csak egy vagyok a sok nő közül.

Edina

Gondoltam, hogy totálisan spontán leszek mint a gyerkőc megszületése előtt, és összehozok egy randit a férjemmel, hogy lássa ő is (és talán én is) hogy még mindig ugyanaz a lány/nő/feleség (már néha én magam se tudom, hogy ki néz vissza a tükörből) vagyok, aki még az időszámításunk előtt voltam. Így gyorsan felhívtam az én drága anyukámat, hogy rá érne-e egy gyors unokázásra, amíg én a férjemmel romantikázok.

kép:pixabay

Anya: És mikor szeretnétek romantikázni?
Én: Hát igazából ma mennék el vele, de még nem is mondtam neki, csak meg akarnám lepni...
Anya: Jó, de nekem ma nem jó, ne ma romantikázzatok, hanem vasárnap.
Én: Szuper vagy anyukám, akkor vasárnap romantikázunk.

Hosszas nevetgélés után megállapítottam, hogy ha az ember a férjével akar néhány órát kettesben tölteni, azt nem lehet csak úgy spontán módon, mint anno, azaz időszak már elmúlt, helyette már az A, B és néha a C tervek lépnek életbe.

Edina

Bájosan találékony tud lenni egy anyuka, ha arról van szó, hogy a gyermekét nyomon kövesse és még csodásabb ötletei támadnak arra vonatkozóan, hogy miként és honnan lehet a legjobban észrevétlenül követni szent és sérthetetlen gyermekét a beszoktatás alatt. Miután az ember összebarizik a böliben a szintén elárvult anyukákkal, egy kis idő elteltével mindenki azt kezdi el találgatni, hogy na most éppen mit csinálhat az én gyermekem.
Ilyenkor mindig csak 1 anyuka derítheti fel a terepet - ez nagyon fontos.

Előtte összeszedi az összes infót, hogy melyik gyerkőc milyen ruhában van (tipp: érdemes feltűnő ruhában vinni a gyereket az elején, hogy még a vadidegen anyuka is megtalálja a tömegben a tiédet), majd ráugrasztani azt az önfeláldozó kommandós anyut, aki képes 5 másodperc alatt beszkennelni az összes beszoktatós gyerekről mindent. Mint például: milyen lelkiállapotban volt, kivel játszott, boldog volt-e, ki volt-e sírva a szeme, nem keresett-e engem, figyelnek-e rá, nem éhes, nem szomjas és szeret még engem egyáltalán...

kép:pixabay

Így alakult ez nálunk is, a hős anyuka elsétált az ajtó előtt, majd szkennelés indult és mire lépett kettőt az ajtó előtt, már meg is volt az összes infó kb. 4-5 gyerekről. Ilyenkor megnyugodtunk mindannyian, azonban, ha hallasz egy sírást, hirtelen azt vetted észre, hogy már azt se tudod, hogy milyen a sírása a saját gyerekednek, annyit hallottál az elmúlt 3 órában.

Persze a szemfüles daduskák következetesen elhajtanak mindenkit, hogy most már akár el is hagyhatnánk az épületet, na és ilyenkor indul be a bokor/autó mögüli kommandózás.

Mint egy igazi gagyi filmben, valóban ott állsz a büdös poloskáktól hemzsegő bokrok mögött és keresed szemed fényét - akit egyébként mivel leitta magát már totál más ruhában fogsz megtalálni, amitől persze rád jön a frász, hogy hová tűnhetett el a gyerek egy zárt udvarról. Szóval heves szívdobogással, de megtalálod, de ekkor már nem is érdekel a bokor, mert törpejárásban sikerült átvergődnöd az úttesten és a böli kerítése alatt meghúznod magad (szerény személyem dzsabba testemmel egyetemben).

De persze mire felmersz nézni a betontömb mögül, már régen bent vannak a teremben, mert elérkezett az ebédidő, ami annyit jelent, hogy már csak 15 percet kell kibírni a gyerek nélkül és megtudhatsz mindent legálisan is.

ui.: ha kommandózni készülünk, azért mi ne rikító színbe bújtassuk csodás anyatestünket.

Edina

kép:pixabay

Nálunk is elérkezett a nagy nap, amikor a mi kis drágánk elindul a dolgozóba és beáll a sok bölis közé. Hiába is képzetem el, hogy majd szerintem ilyen, vagy olyan lesz, mivel új közeg új dolgok is kialakulhatnak.

Az első napokban kevésbé sokkolódtam, hiszen ott voltam végig vele, láttam rajta a megszeppenést és az érdeklődést egyszerre, de szerencsére, mint mindig, most is a kíváncsisága győzött a kétségbeesése felett. Aztán elékeztünk ahhoz a naphoz, amikor a daduskák megkértek arra, hogy most köszönjek el tőle és menjek ki, hogy lássák, mennyire képes feltalálni magát egyedül a biztonsági hálója nélkül (ez lennék én).

Mivel nem csak egyedül paráztam kinn a széken, hanem akadtak sorstársak is, így kellően hol megnyugtattuk egymást, hol pedig kisebb szívinfarktust kaptunk a rémhírektől. Majd végre eltelt az idő, amit külön kellett töltenünk és mialatt mentem a folyóson a váróhelységig, végig pörgettem, hogy vajon milyen állapotban jön ki, örülni fog nekem, vagy meg lesz sértődve és egész délután a kiengesztelésén dolgozhatok, evett, vagy ivott valamit, figyeltek arra, hogy ha elesett, akkor nem ütötte-e meg magát, sikerült kicserélni a pelust, vagy egyáltalán képes volt megértetni magát, hisz még beszélni se nagyon beszél.

Így kellően sikerült stresszelni magam, mire az ajtóhoz értem. Egy örökké valóságnak tűnt, mire az a nyavalyás ajtó kinyílt. Amit láttam, az megdöbbentett, hiszen már nem ugyan azt a törpenyulat láttam magam előtt, mint előtte.

Ott állt egy új "kisnagy" lány, aki egy "idegen" daduska kezét fogva sétált ki széles mosollyal az arcán és a szemével kutatott valami után. Én voltam az (Hál'Isten, ebből tudtam, hogy még szeret), akit keresett és szinte felragyogott az arca, amikor meglátott, nekem pedig tiszta könny lett a szemem, amikor odaszaladt hozzám és úgy ölelt át, ahogy eddig még soha.

Azt hiszem, hogy egy új korszakunk kezdődött el...

Edina

kép:deviantart

Amióta megszületett a gyerkőcünk, sokszor értékeltem már át a neveléssel kapcsolatos nézeteimet. Hol ezt, hol azt tartom jobbnak, valamiben a modern nézetek váltak be, de valamiben még mindig az ősi nagyanyáink véleménye a nyerő.

A nagy kavalkádban olykor képes vagyok összezavarodni, de egyben biztos voltam már az első pillanattól kezdve, hogy megpróbálok nem instant gyerkőcöt nevelni. Az instant gyerkőcök azok, akik helyett akár egy ártatlannak tűnő cipőbekötést is megoldunk egy rohanás miatt.

Ezzel azonban azt közvetítjük felé, hogy mindig lesz, aki helyette megoldja a felmerülő problémákat, másrészt pedig azt érzékeli, hogy ügyetlen, mivel ő elsőre képtelen volt megoldani a felmerülő akadályt, de jött a mama személyében a segítség, aki képes megoldani mindent és így bizonytalanítom el teljesen egy cipővel...

Belátom az egyik legnehezebb és legveszélyesebb csapda, de talán a kettőnk jövőjére nézve érdemes erőt venni magamon és azon túlmenően, hogy a már benne kialakult bizalmat tovább erősítsem, figyelnem kell arra is, hogy képes legyek megengedni azt, hogy "elessen és, hogy önmagától újra felálljon".

Többek között ezért is tart nálunk egy cipőfelvétel akár 10 percig, vagy egy játékkal való megküzdés percekig. Amikor a reggeli rohanás közepette mire kivárom, hogy bármit is megoldjon, valóban kihullik a hajam és sokkal könnyebb lenne, megoldani mindent helyette. De ha azt nézem, hogy már csak reggel és este vagyunk együtt, akkor máris eljutok oda, hogy mit közvetítek felé ezalatt a rövid időszak alatt, így eshetek a saját csapdába és így nevelhetek én is könnyen egy instant gyereket.


Edina

kép:pixabay

Íme az a lista, amiért mi anyukák, képesek vagyunk egymás feje
felett pálcát törni:

• szoptatás VS tápszer
• bio étel VS üveges bébi étel
• cumi VS ujjszopás
• eldobható pelus VS mosható pelus
• biliztetés VS wc szűkítő
• édesség VS bio rágcsa
• üdítő VS víz
• együtt alvás VS külön alvás
• kenguru VS babakocsi
• babakomp VS szőnyeg 
• anyának VS mamának szólítson
• bölcsöde VS óvoda

kép:pixabay

Tavaly nyáron még bőszen tápláltam szent és méretes mellyemből a még szentebb gyermekünket és sikerült megdumálnom apát a következő szöveggel:" értsd meg végre drágám, mivel az a jó a gyereknek, ha édes a tejem, ezért egyszerűen rá vagyok kényszerítve az édesség falására, hiszen az teszi édessé a tejemet".

Így ezzel a lendülettel begurultam a cukiba (szó szerint gurultam, mert én a szoptatás alatt híztam, nem a 9 hónap alatt, ahogy mások), ahol miután kiválasztottam méretes somlóimat dupla adag tejszínhabbal, megpróbáltam belepasszírozni dzsabba testemet a kicsi székbe (hát ezt se fogom soha megérteni, hogy miért tesznek egy cukiba gyerek méretű kis székeket a felnőtteknek is) amikor is feltűnt a színen egy régi ismerősöm.

Annyira szuper az érzés, amikor a férjed által csodásnak tartott kikerekedett szuper anyu testtel ülsz és falod a habos sütit, majd rád köszön egy olyan ember, akit az elmúlt 100 évben soha nem láttál még csak szélfútta hajjal se, annyira tökéletes.

Szóval ott ülök a kis gyíktestű gyerekemmel, na meg az apu által csodásnak tartott testemmel, a sütimmel no meg a giga tejszínhabommal, amikor rám köszön az illető. Illedelmesen elcsevegünk a gyerkőcökről és amíg ő fentről mosolygott rám és mesélte, hogy minden szuper, addig én megpróbáltam behúzni a hasamat, ha már az asztal is kicsi és semmit nem takar, de hát van az a méret, amit már nem lehet beszívni, na ez már az a méret volt.

Megdicsérte csodás gyermekünket, majd mosolyogva tovább állt, én meg ott maradtam a sütimmel és eldönthettem, hogy befalom, vagy elkezdek mozogni és olyan csinos leszek mint ez a nő. Aztán végül arra jutottam, mivel már kikértem a sütit, hát egyszerűen vétek lett volna, ha engedem, hogy a hab összeessen rajta.


ui.: a tökéletes nő, sajnos a cuki mellett lakik, ergó új cukit kellett keresnem ;-)

kép:pixabay

A Cunami (vagy ahogy én írom tsunami) a Wikipédia szerint, "az egyik legpusztítóbb természeti katasztrófa". Hát mit ne mondjak, néha már én is éreztem ezt a mi drága gyermekünkkel kapcsolatban.

Amikor semmi nem jó, mérges az egész világra, és nem tudja másként levezetni a benne felgyülemlett dühöt, ezért mindent lesöpör az asztalról, és ha visszateszem, újra lesöpri, majd még inkább durcásan néz rám. Várja, hogy mit szólok hozzá, hogy meddig mehet el nálam, ideges leszek, vagy még feszítheti tovább a húrt.

Megpróbálom felvenni, hogy megnyugtassam, de ettől még inkább elszakad nála a cérna és amit lesöpört az asztalról, azt felveszi és most eldobja amilyen messzire csak tudja, majd visszanéz rám, hogy vettem-e az adást.

Amerre csak megy mindent ledobál, odébb rúg, megüti, vagy fellöki.

A sokat tapasztaltak szerint, ilyenkor hagyni kell őket, amíg lenyugszanak. A kezdők (amatőrök) meg, mint én, megpróbálnak segíteni a gyerekükön hátha mégis más visz most minket előbbre. Miután sikerült felvennem, egyre jobban felhergeli magát ezen, hogy őt most már szeretni sem kell és megpróbál kiszabadulni a kezeim közül, ezért hátraveszíti magát és mialatt ő a kezével még a szemüvegemet is ledobja a földre, addig én próbálok mély levegőt venni és nem rá önteni minden haragomat, hogy az én gyerekem miért nem tud minden nap és minden percben aranyosan viselkedni (talán azért, amiért a felnőttek sem).  Ezért aztán figyelembe veszem, hogy ő is lehet mérges és dühös (csak ő még nem tudja helyén kezelni a dolgokat) így magamhoz próbálom szorítani és belesuttogni a fülébe, hogy mennyire szeretem és hogy nincs semmi baj. Majd kb. 10-15 perc elteltével, amikor rájön, hogy igazából csak álmos és aludni szeretne, megnyugszik és érzem rajta, ahogy a megfeszült kis teste elernyed és végre odabújik hozzám és elkezd puszilgatni, ölelgetni.

Na ezt nevezem én igazi tsunaminak, amikor mint a víz, erőnek erejével támad a partra és elsodor magával mindent, majd amikor visszahúzódik utána már csak az eltaposott ropik, kekszek és a kiöntött vízből csupán csak tócsák maradnak.  

kép:pixabay

Rossz anya vagyok, én meg sz@r anya - mondjuk sokszor magunkról (és olykor mások is ezt mondják a hátunk mögött), a bátrabbak a szemedbe is megmondják, na de nekik onnantól számítva, hogy befejezték a "tanácsadást" kb. 10 másodpercük van, mert a benned lévő anyagtigris már ugrik is és....
De valójában miért is érezzük magunkat annyira szörnyűségesen rossznak?!

Te, aki, fenn vagy éjszaka a gyerkőccel és eteted, itatod, tisztába teszed, ha kell átöltözteted, ágyat húzol és megvigasztalod, mindezt képes vagy megtenni újra és újra akár többször egy éjszaka alatt.

Te, aki, ha lázas, ott kuporogsz mellette (jó esetbe az ágyában) és borogatod a fejecskéjét és takargatod, hogy ne fázzon, figyeled az órát, hogy mikor kell a következő lázcsillapítót beadnod neki, miközben az internetet bújod éjjel 2-kor, hogy hány fokos láztól kell rohanni a kórházba és különben is melyik kórházhoz tartoztok, ahonnan nem küldenek el benneteket, és ott mi vár rátok - gondolatok pörögnek a fejedben.

Te, aki, ha kell napi 10 különböző ételt is képes vagy a gyereked elé varázsolni, hogy végre egyen már meg valamit és ne csak kiflin és vízen éljen, mert akkor megint a sok fényevőnek köszönhetően téged is megvádolnak.

Te, aki, letörlöd a könnyeit, mert elesett és ellátod a sebét, és biztatod újra, hogy ő a világ legügyesebb gyereke, mert képes volt egyedül megtenni valamit.

Te, aki, ha egyedül vagy, mert nincs melletted senki, aki segítsen, erődön felül teljesítesz csak azért, hogy annak a pici gyermeknek megadj mindent és még annál is többet, hiszen apa helyett is "csak" te vagy neki.

Te, aki, már estére elfáradsz és az egész napi pörgést és feszültséget a gyereken vezeted le és képes vagy rákiabálni, miközben nem tett semmit és ismét rosszul érzed magad, mert ilyet senki nem csinál rajtad kívül, csak azok akik rossz anyák.

Te, aki egy gonosz nő vagy, mert hajnalba már beadod a bölibe/oviba azt akire váratok x évet és képes vagy ott hagyni őt, miközben a kerítésen keresztül ordít utánad (mert rohannod kell a munkába, hisz bármily meglepő pénzből éltek ti is).

Na pontosan te vagy az, aki nem merd magad rossz anyának hívni, mert te mindent megadsz neki, hiszen számára TE vagy, AKI a világot jelenti.


*az írást az egyik legdrágább barátnőmnek ajánlom, hogy tudja, nem csak ő érzi úgy magát, hogy ő a világ legrosszabb anyukája :-)

Edina