kép:pixabay

Nálunk is elérkezett a nagy nap, amikor a mi kis drágánk elindul a dolgozóba és beáll a sok bölis közé. Hiába is képzetem el, hogy majd szerintem ilyen, vagy olyan lesz, mivel új közeg új dolgok is kialakulhatnak.

Az első napokban kevésbé sokkolódtam, hiszen ott voltam végig vele, láttam rajta a megszeppenést és az érdeklődést egyszerre, de szerencsére, mint mindig, most is a kíváncsisága győzött a kétségbeesése felett. Aztán elékeztünk ahhoz a naphoz, amikor a daduskák megkértek arra, hogy most köszönjek el tőle és menjek ki, hogy lássák, mennyire képes feltalálni magát egyedül a biztonsági hálója nélkül (ez lennék én).

Mivel nem csak egyedül paráztam kinn a széken, hanem akadtak sorstársak is, így kellően hol megnyugtattuk egymást, hol pedig kisebb szívinfarktust kaptunk a rémhírektől. Majd végre eltelt az idő, amit külön kellett töltenünk és mialatt mentem a folyóson a váróhelységig, végig pörgettem, hogy vajon milyen állapotban jön ki, örülni fog nekem, vagy meg lesz sértődve és egész délután a kiengesztelésén dolgozhatok, evett, vagy ivott valamit, figyeltek arra, hogy ha elesett, akkor nem ütötte-e meg magát, sikerült kicserélni a pelust, vagy egyáltalán képes volt megértetni magát, hisz még beszélni se nagyon beszél.

Így kellően sikerült stresszelni magam, mire az ajtóhoz értem. Egy örökké valóságnak tűnt, mire az a nyavalyás ajtó kinyílt. Amit láttam, az megdöbbentett, hiszen már nem ugyan azt a törpenyulat láttam magam előtt, mint előtte.

Ott állt egy új "kisnagy" lány, aki egy "idegen" daduska kezét fogva sétált ki széles mosollyal az arcán és a szemével kutatott valami után. Én voltam az (Hál'Isten, ebből tudtam, hogy még szeret), akit keresett és szinte felragyogott az arca, amikor meglátott, nekem pedig tiszta könny lett a szemem, amikor odaszaladt hozzám és úgy ölelt át, ahogy eddig még soha.

Azt hiszem, hogy egy új korszakunk kezdődött el...

Edina