2018-ban szülőnek lenni nem könnyű. Az ember, amikor visszagondol a saját gyerekkorára mindig úgy érzi, hogy akkor bezzeg minden sokkal egyszerűbb volt. Pedig a mi szüleink is megjárták a maguk útját. Nem volt egyszerűbb anno szülőnek lenni, mint ma, sőt! Lássuk, hogy milyen bizonyítékokat tudunk felhozni arra, hogy miért is könnyebb ma szülőnek lenni, mint régen:

pinterest

• Nem kell pelust mosnod, vagy főznöd a szabadidődben, hiszen ma már eldobhatós is kapható.

• Az interneten minden kérdésedre megtalálhatod a választ.

• Baj esetén, azonnal feltudod hívni mobilon a gyerekorvost.

• Léteznek alternatív gyógyszerek/gyógymódok is.

• Ha nincs kedved/időd/energiád főzni, vagy bevásárolni, akkor akár házhoz is rendelhetsz mindent.

• A házimunkát (főzést, mosást, takarítást) számtalan dolog képes megkönnyíteni.

• Ha ételallergiája van a gyerkőcödnek, könnyebben kaphatsz segítséget másoktól (csoportok, közösségek stb.).

• A különböző be és kifizetéseket, átutalásokat akár már egy sima applikáción keresztül is elintézheted.

• Amennyiben elutaztok nyaralni, üveges bébiételt is tudsz adni a gyerkőcnek.

• Kedvedre válogathatsz a bababarát szállodák közül.

• Rossz idő esetén játszóházba is tudtok menni.

• Az üzletek tele vannak különböző fejlesztő játékokkal.

Nos, mondja már meg mégis valaki, hogy miért is érezzük azt, hogy régen minden könnyebb volt?! 

Ha tetszett a fenti írás, akkor gyere és kövess a Facebookon, ahol számtalan érdekesség vár még rád!

A szülői létünkkel megszületik (vagy talán csak felerősödik) bennünk egy új oldalunk. A nőknél ezt anyatigrisnek nevezik, az apák meg véleményem szerint eleve tigrisek, ha a családjukról van szó. Időről időre szembetalálkozunk olyan emberekkel, helyzetekkel, amelyeket valljuk be, hogy olykor nehezen tudunk kezelni, de belejövünk és megtanuljuk, és ami tegnap még nehéz volt számunkra, az ma már semmiféle fennakadást nem okoz. De lássuk, hogy melyek azok a dolgok, amelyekkel idővel szülőként már egyszerűen nem vagyunk hajlandóak foglalkozni.  

 pinterest

Dicsekvő szülőkkel: valahogy immunissá válik az ember, azokra a szülőkre, akik folyamatosan csak dicsekednek a saját gyermekükkel - megjegyzem ezzel mindenki más gyerekét hülyének is nézik. A kezdet kezdetén könnyen belefutunk az olyan megjegyzésekbe, szócsatákba, amelyek által szinte versenybe szállunk a saját gyermekünk érdekébe, hogy majd akkor ki tud jobb és nagyobb dicsérő szót előhúzni a szótárából, de idővel kitisztul a kép és rájövünk arra (na persze nem mindenki!), hogy mint minden ez is a szülői bizonytalanság egyfajta formája és valójában szegény gyerek a felét se tudja annak, amit a szülei fecsegnek róla. Sokan a szülői értettség kezdeti stádiumában ragadnak és nem meghallva másokat, csak a saját gyermekükről beszélnek és ha visszakérdeznél, hogy mi volt a te utolsó mondatod, sajnálatos módon nem fogalmuk sem lenne róla. Persze nem azt mondom, hogy más gyerekére jobban figyeljünk egy-egy beszélgetés alkalmával, de lehetnénk nyitottabbak is a többi szülő gyermekével kapcsolatban, hátha nem beszél mindenki hülyeséget.  

 pinterest

Mások véleményével: talán nem is kellene ezt a részt nagyon taglalnom, azonban egyre több olyan szülővel találkozok jómagam is, akik egyszerűen képtelenek a saját családjukra koncentrálva élni az életüket - hozzáteszem, hogy, ami a legszomorúbb, hogy ezek nem mind kezdő szülők! Sokan azzal stresszelik még pluszban magukat (mintha e nélkül nem lenne elég stresszes a szülői lét), hogy ki és mit gondol a családról és leginkább arról, hogy miként nevelik a gyermekeiket. Értem én, hogy fontos az anyós, a sógornő, meg az összes többi női rokon (azért írom a nőket, mert hát nincs mit tagadni, mi nők sajnos kritikusabbak vagyunk egymással) véleménye, meg hát ugye a családi béke miatt rájuk is hagyjuk. Arról már nem is beszélve, hogy azok, akik ritkán, ünnepekkor, családi alkalmakkor találkoznak távoli rokonokkal, valahogy még inkább megakarnak egymásnak felelni és így ráhagynak mindent a mamára meg az összes többi rokonra, akik jobban ismerik más gyerekét a szülőknél. Teljesen felesleges lenne ezeket a köröket futni, hiszen ha már megszületett benned az anya/apa tigris, akkor néha igenis ki kellene engedned magadból és kiállnod a saját családod érdekében a nézeteitekért és nem lesütött szemmel elviselni az olykor már romboló hatású mondatokat.  

 pinterest

Ha egyedül maradok a szülői nevelési elveimmel: az előző folytatásából következik, hogy szintén nem lenne szabad teret adni annak, hogy ha te hiszel a saját nézeteidben, ami neked és a családnak is bevált és igenis működik, akkor nem átmenni bólogató kutyába, hanem megmaradni az általad jónak vélt nevelési elveidnél. Itt most nem arra gondolok, hogy fajfej módjára kizárni minden egyéb alternatívát és makacsul ragaszkodni még akkor is ahhoz, ha a családnak nem megfelelő az irány. Pont, hogy nem! Hanem egy olyan nézetet és irányt kell tudnotok kiválasztani, ami nektek a lehető legjobban működik, mert ettől lesztek egy egység és szövetség, hogy ti így közösen is tudtok működni. Számomra még mindig sokszor felfoghatatlan, hogy szülőként nem az lenne az elsődleges dolgunk, hogy a gyermekeknek egy stabil és kiegyensúlyozott légkört teremtsünk meg?! Ehhez képest azonban, ha elkezdesz másra/másokra figyelve élni, ez az egész képes pillanatok alatt megborulni és máris megengedted, hogy kívülállók (igen, az anyósod is az!) beleszóljanak az életetek egyik legérzékenyebb területébe.     
pinterest

+1 Katonai renddel: "imádom" az olyan képeket, ahol a szülők felteszik a különböző közösségi oldalakra, hogy például milyen csodás rend van náluk a karácsonyi ajándékbontás után. Kvázi már csak az nincs a kép alá írva, hogy a gyerek még élére is hajtogatta a csomagolópapírt. Te jó ég! Ilyenkor valahogy mindig egyfajta sajnálat alakul ki bennem, hogy ahol egy olyan kép készül a gyerekről, ahol csupa derékszögbe állított játék van a polcon és a könyvek pedig írók és színek szerint vannak rakva, ott vajon mennyire stresszes gyereknek lenni?! Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy hatalmas őskáosznak kell lenni minden lakásban, ahol gyerek van, csak ne legyünk már ennyire álszentek, hogy miközben kifelé azt sugalljuk, hogy nálunk a nap minden percében toppon van a lakás, közben meg a kép elkészülte előtt fél órát magyaráztunk a gyereknek a rend elméletünkről. Szerintem ez egy tipikusan olyan tényező a szülők életében, amit el kell tudni engedni. Tudom, sokan most felhorkannak, hogy könnyű ezt mondani, hogy engedd el, de mondja már meg valaki, hogy hogyan lehet ezt megtenni! A válaszom erre szimplán csak annyi, hogy egy család életében nem annak kell az elsődlegesnek lenni, hogy a játékok 45 fokos szögben ülnek-e vagy sem. Amennyiben ez az elsődleges, az már régen rossz, hiszen még mindig "csak" gyerekeket nevelünk és nem pedig katonákat.

Amennyiben tetszett a bejegyzés kövesd a blog Facebook oldalát így biztosan nem maradsz le a következő posztról :-)

Sok szülőnél jelenik meg a gyerkőc megszületésével az időzavar. Nehéz kezelni a sok teendőt, rohanást, szervezést és önkéntelenül is belekeveredünk egy örvénybe, ami csak húz és húz lefelé, egészen addig, amíg végül összecsapnak a fejünk felett a hullámok és a végén, már két program közötti fennmaradó lyukas időszakaszokat se vesszük észre. Következzen 5 időspórolási tipp, hogy ne azt érezzük, hogy önmagunkra soha nem jut időnk: 

Korán kelés/későn fekvés: mielőtt szülővé válik az ember, valahogy úgy érezhetjük, hogy semmire nem jut időnk, majd, amikor átesünk a tűzkeresztségen rájövünk, hogy pusztán csak totálisan rosszul osztottuk be azt. Valahogy így kezdődik az egész, majd erre rászületnek a gyerekek és az időbeli őskáosz kezdetét is veszi. Azonban ha korábban kelünk, vagy később fekszünk, mint a családunk, máris keletkezik egy űr, amit arra használhatunk fel, amire csak szeretnénk. Tudom, hogy elég nehéz olykor korábban kelni, mert még talán sötét van, nem beszélve a zord időjárásról, de magukért, és azért, hogy feltöltsük a lelkünket olyan dolgokkal, amelyek nekünk fontosak a család mellett, talán megéri és persze aztán hétvégén mi is tarthatunk lustis reggeleket, amikor nem kelünk ki olyan korán az ágyból.

Közlekedés: ha az ember autóval közlekedik akkor is vannak lehetőségei, hiszen nincs is olyan nap, hogy ne ülnénk a dugóban. Így ezt az időt is kedvünkre kihasználhatjuk, akár csak a tömegközeledés által adott kötelező pihenőket. Sokan ilyenkor tudnak elolvasni egy cikket, megtervezni a napjukat, esetleg néhány telefont lezavarnak, vagy magán levelekre válaszolnak. A lényeg, hogy ezekben az időszakokba saját magunkat helyezzük előtérbe, így a nap többi részében folytatódhat a rohanás. 

Ebédidő: a legtöbb munkahelyen azért ma már minimum fél óra ebédidő jár mindenkinek, de van, hogy több is. Ez az időspórolási lehetőség valahogy kiesik az emberek tudatából, miközben azért viszonylag sok minden eltudnánk intézni kerek 1 óra alatt. A bajt ott követjük el, hogy az ember az asztalánál ebédel, mondván, kényelmes és a gép előtt ülve eltudunk intézni mindent. Azonban épp ez a gond, hogy a többi kolléga beszalad "csak egy dologgal" amiből aztán az lesz, hogy se enni, se szervezni nem tudunk semmit. Épp ezért, ha teheted, akkor egy héten legalább 1-2x mozdulj ki az irodából és ülj le egy padra ebédelni, közben pedig töltekezz, ennyi igazán jár neked is.

Amíg a gyerek egyedül játszik: valljuk be, hogy hétközben elég kevés idő jut este egymásra a gyerekekkel, mert a reggeli rohanás mellett már csak az esti őrületes rutin tud rosszabb lenni. Persze fel lehet osztani az estéket apával/anyával, hogy melyik napon ki legyen a szerencsés, aki viheti a hátán az egész házat, azonban a gyakorlatban ez leginkább úgy néz ki, hogy te félrevonulsz, a gyerekek meg utánad, mondván, miért maradnál ki a jóból, így követnek téged mindenhová. Ezért aztán maradnak a hétvégék, amikor a család együtt tud pihenni (kivéve, ha váltjátok egymást a melóban, mert akkor őskáosz a kezdeti időszak) és mivel ma már az is baj! ha túl sokat játszunk a gyerekkel (igen, én ezt is kipipálhatom, mert megkaptam), ezért használjuk ki azt az időt, amikor egyedül, vagy a tesóval játszik. Nyilván nem a leghasznosabb idő, mivel az ember fél szeme így is rajtuk van, de némi sms, vagy e-mail megválaszolása azért szerintem itt is bepaszírozható. 

Szabadság: na ez az, amit egy szülő úgy érez, hogy egyáltalán nem engedhet meg magának. A szabadság arra van, ha a gyerek beteg, netán valami esemény van az életében, vagy szünet. De hogy magunknak csak úgy pihenés gyanánt kivegyünk egy napot, az a legtöbb szülő esetében teljesen elképzelhetetlen, sőt mi több, még olykor lelkiismeretfurdalást is érzünk. Pedig, ha csak arra gondolunk, hogy akár így egy napot is eltölthetnék a társunkkal, pont úgy, mint régen, na az már ugye mennyivel vonzóbban hangzik. Arról nem is beszélve, hogy ha a ti életetekben nagy luxusnak számít egy teljes nap szabit kivenni, akkor vegyél ki helyette csak egy fél napot, így 1 napot, két részletben is élvezhetsz (csak ne felejtsd el előre megtervezni, hogy mit szeretnél tenni a szabid alatt).  

Amennyiben tetszett a bejegyzés kövesd a blog Facebook oldalát így biztosan nem maradsz le a következő posztról :-)

kép:pinterest 

Az előző év lezárása kapcsán elgondolkodtam azon, hogy vajon miként tudnék a gyermekünk egyéniségéhez mérten még inkább támogatója és ugyan akkor "szülői mentora" lenni anélkül, hogy kiérezné igazából, hogy mire is megy ki az egész játszma. Aztán ahogy görgettem a témát magamban, egyre inkább arra jöttem rá, hogy kissé visszább kell nyúlni és elővenni az ősöket, hogy ki, hogyan, miként élt és nagyító alá venni, hogy pontosan milyen generációs motívumok azok, amelyeket cipelünk magunkkal, illetve megpróbáljuk (sokszor tudat nélkül) átadni a saját gyermekünknek. Nagyon érdekes felfedezéseket tettem, hogy mit miért csinálok és miért nem tudok bizonyos szülői elhatározásaimon változtatni. Lássuk, hogy milyen elemek azok, amelyek ősidők óta hatással vannak ránk:

pinterest

Kommunikáció: szülői, nagyszülői stb. Rengeteg olyan tipikus szülői mondat hagyja el a szánkat, amelyet gyerekként egyszerűen utáltunk és persze elhatároztuk, hogy ilyet soha nem fogunk mondani majd a saját gyermekünknek. Aztán, amikor mi magunk is szülőkké válunk, automatikusan ugyanazokat a mondatokat vesszük elő, amit otthon hallottunk és kezdjük el unalomig ismételni. De hát miért is ne tennénk, amikor naponta akár többször is hallottuk a figyelmeztető mondatokat. Tanulj fiam, mert nem lesz belőled semmi, nem érdekel, hogy Bélának mit mondtak, te nem Béla vagy kislányom - és még sorolhatnánk. Sokszor kapom magam azon én is, hogy te jó ég, már nem csak úgy nézek ki, mint a saját nagyanyám, de már úgy is beszélek, mint az anyám. Ezért, amit észreveszem, hogy kezdenék egy ilyen tipikus szülői mondatod kimondani, azonnal megálljt próbálok magamnak parancsolni és átalakítom a mondandómat. Nem könnyű! de nem lehetetlen, egy jó adag tudatosság kell hozzá, na meg persze némi kreativitás (de ezek meg szerintem elengedhetetlenek a szülőséghez) és ezzel is tudunk néhány berögzül mintát leépíteni. 

Érzelmek: sokak ellene vannak annak a nézetnek, miszerint a gyerek előtt minden érzelmet fel kell vállalni és be kell avatni őt is az életünk minden részletébe, hiszen egy család vagyunk. Vagyis, ha sírunk, kimutatjuk az érzelmeinket, mondjuk, ha valami fáj, vagy bánat ért bennünket továbbá meg is beszélünk velük minden eseményt, amely a családunkat érinti. Számomra azonban fontos, hogy a felnövő gyermekünk ne egy teljesen érzelemmentes anyát, vagy apát lásson maga előtt és mondjuk láthat sírni, de adott esetben például egy anyagi teher okozta feszültséget való igaz, hogy nem feltétlenül kell megosztani egy kiskorúval - de persze mint tudjuk ennek is vannak különböző fázisai. Abból, amit a szüleinktől, vagy nagyszüleinktől láttunk anno, hogy melyik érzelmi helyzetben miként reagáltak, meglepő, de egy gyerek képes elraktározni (ahogy a meséket, vagy a reklámokat is szó szerint vissza tudják idézni) a bemutatott alap sémát, majd, amikor előfordul az ő életében egy olyan, vagy hasonló szitu, egyszerűen beugrik a kép neki, hogy egykoron miként reagáltak a szülők arra az adott helyzetre és ő is hasonlóan fog tenni. Persze ez náluk sem tudatos, hanem egyszerűen ösztönből jön.  

Hitek: az, hogy ki miben hisz az természetesen egyéntől függ. Amiben én hiszek azaz én világomat tükrözi, amiben pedig te hiszel az meg a te világodról egy kép. Míg régen csak a vallási hit létezett, ma már szerencsére egyre inkább kitágult ez a tér is, és megtanultuk az évek folyamán például akár már önmagunkban is hinni. Családonkénti elültetett hitrendszerek lehetnek például: a mi családunkban minden nő császárral szült, vagy a családban mindenki mindig kövér volt, vagy nálunk mindenki agyvérzésben hal meg - című mondatok. Ugye hallottad már ezeket te is valamelyik rokonodtól?! Ami viszont baj, hogy ezt tovább is adjuk a gyerekünknek (persze nem tudatosan), és ők is tovább adhatják az ő gyerekeiknek és így képes kialakulni a családi generációs alaphitünk.

De hogy miként lehet ezeket a családban olykor évtizedek alatt berögzült motívumokat feloldani?! Egyrészt, ha úgy érzed akkor természetesen szakemberrel, másrészt a tudatosság és az önismeret segítségével. Hiszen, ha kellően ismerjük a családunkban felmerülő ismétlődő mintákat, és magunkon is felfedezzük azokat, akkor már megtettük az első lépést afelé, hogy határt szabjunk nekik. Azonban ne feledkezzünk meg arról sem, hogy nem csak idegesítő és berögzült motívumok létezni az életünkben, hanem persze pozitív és jófajta minták is, amelyeket fenntartva viszont képesek vagyunk megőrizni a családi hagyományainkat és a tradícióinkat. 

Ha tetszett a bejegyzés kövesd a blog Facebook oldalát így biztosan nem maradsz le a következő posztról :-)

Új év, új élet - szokták mondani. Többen ilyenkor nagyobb erőt éreznek magukban ahhoz, hogy bármibe is belevágjanak. Lassacskán érkezik a tavasz és úgy érezhetjük, hogy elérkezett az idő, hogy végre összeszedjünk magunkat (valahogy) és magunk mögött hagyjuk a karácsonyi punnyadást és vele együtt az eszeveszett lustulást, a bő macinaciról már nem is beszélek, amiben egyáltalán nem látszik, hogy pontosan hány kilót is szedhettünk fel az ünnepek alatt. Így hát összeszedvén az összes erőnket, elhatározzuk, hogy idén miden más lesz és belevágunk valami teljesen újba, és végre elérjünk az általunk kitűzött álomtestet, ezzel magunk mögött hagyva az anyu/apu testünket (igen, nem csak anya test létezik kedves apukák :) Él a fejemben erősen egy kép arról, hogy milyenek is voltunk, mielőtt szülők lettünk volna. Hogy nem lógott egy olyan ruha sem a szekrényünkben, amire azt a címkét ragaszthattuk volna, hogy "majd ha lefogyok akkor újra felveszem". Szóval jöjjenek az okok, amiért minden évben elbukjuk az év teste díjat: 

 pinterest

Az irány - manapság, amikor már tényleg számtalan lehetőség áll a rendelkezésünkre,  hogy miként fogyjunk le, és az interneten, ha beütjük, hogy fogyás, akkor elárasztanak bennünket a különböző edzők és az ő ajánlataik - nem is értem, hogy mi az, ami képes visszatartani minket. Na én pontosan itt szoktam először elbukni, hogy fogalmam nincs, hogy milyen szempontok alapján válasszak. A bőség zavara, amikor nem tudjuk megfogalmazni se, hogy számunkra mi lenne a legmegfelelőbb nézőpont. Ezért az első, hogy tedd tisztába magaddal, hogy neked mi az, ami a legfontosabb lenne, mi az ami a te életedbe belefér időben és helyszínben. Esetleg lejárnál valahová, inkább otthon mozognál, netán a szabadban, ha eljársz, akkor fogadsz személyi edzőt, vagy inkább vezetett órákra mész, netán egyedül, vagy párban sportolnál?! Azt gondolom, hogy sokan itt vérzünk el, hogy akkor most merre is induljon az ember egyáltalán.  

A kiválasztás - na ez a másik gyenge pont sokunk életében, hogy milyen sportot válasszunk. Őszinte leszek, annyira tudom, azokat irigyelni, akik elsőre megtalálták a kedvencüket, és amit hétről hétre tudnak űzni. Na de biztos vagyok benne, hogy nem vagyok ezzel sem egyedül, amikor azt mondom, hogy már rengeteg sportot és óratípust kipróbáltam, de hogy olyan még nem született meg, amiért én a szakadó hóban, esőben, vagy akár szélviharban elinduljak, na az is biztos. Az elején mind tetszik, és izgalmas, aztán idővel valami biztos, hogy közbejön. Beteg lesz a gyerek, fogorvoshoz kell menni, vagy épp sok a meló és túlórázni kell stb. és máris elkezd kimaradni először csak 1, majd 2-3 alkalom, és onnan már nem állok meg a lejtőn és abba is hagytam, azt, amiért még néhány hete majd megvesztem. Ezért tanácsos olyat választanunk, amely számunkra kellően vonzó ahhoz, hogy kikeljünk a székből és lecseréljük végre a minden hájat takarós nacinkat. 

 pinterest

A mennyiség -  mivel végig ilyen határozatlanok vagyunk, ezért nem csoda hát, hogy ha azzal is gondunk támad, hogy a leadni kívánt kilókat kellene pontosan meghatároznunk. A válaszok általában így néznek ki: hát szeretném végre lefejteni magamról az anyatestemet és visszakapni a régit, vagy - olyan Rubint Rékás testet szeretnék magamnak, de az sem ritka ha valaki azt mondja, hogy - hát csak vékonyabb és izmosabb szeretnék lenni. Igen, de pontosan hány kilót is jelent számodra a régi tested, a Réka test, vagy a vékonyabb és izmosabb test?! Érdemes konkrétan meghatározni, hogy mondjuk 9 kilót szeretnék leadni! 

Az idő - hát kb. olyan nyár környékére szeretnék lefogyni valamennyit :) szerintem ez a legjobb, mert ettől nem csak te nem tudod beazonosítani, hogy pontosan mennyit és mikorra szeretnél leadni, de tuti biztos, hogy megveszne tőled még egy edző is. A mennyiség mellett még másik fontos lenne az időt is kitalálni, hogy mikorra szeretnéd elérni a kitűzött álomalakot. Sajnos van egy rossz hírem, ha nem adsz határidőt, akkor veszett fejsze nyele az egész. Emlékezz csak vissza a sulira, amikor vizsga előtt álltál és rengeteg anyagot kellet hirtelen bemagolni és igazából te magad sem tudod, hogy pontosan hogy és miként sikerült, de megtanultál mindent és még a vizsgád is jól sikerült. Na ez pontosan azért volt, mert szorított a határidő, amit annyira tudunk utálni, de közben meg a barátunk is lehetne. Ha képes vagy meghatározni mondjuk, hogy nyaralásra - azaz augusztus 39-re szeretnék leadni 9 kilót az apatestemből, akkor hidd el, hogy jobban fog működni az egész, mintha csak úgy megfoghatatlanul beszélsz a levegőbe.   

pinterest

Buktatók - mert hogy ugye vannak még természetesen azon túl is, amiket fent említettem. Mégpedig ilyenekkel szoktunk előállni: jaj, én egyedül biztos nem megyek sehová, vagy - inkább majd jövő hónapban elkezdem, de persze az sem ritka a hét elejére hivatkozunk, vagy épp a fejfájásunkra, esetleg a nyűgösségünkre és valljuk be őszintén, hogy a jó vagyok így a feleségemnek hisz így is szeret séma is néha bejátszik. Persze még hosszasan lehetne sorolni, hogy melyek azok a kifogások, amelyeket nap mint nap mondunk, annak érdekében, hogy ne kelljen megmozdulni, de az igazság az akkor is az, hogy előbb vagy utóbb rá kell vennünk magunkat, hogy igenis mozognunk kellene, már csak az egészségünk érdekében is, hiszen mint szülők, sokáig szeretnénk a gyerkőcökkel együtt megélni minél több közös családi pillanatot.

Összességében, azt gondolom, hogy ahhoz, hogy kellő erőt érezzünk magunkban először is tudatosnak kell lennünk az egész fogyás témában. Célirányosan válasszuk ki, hogy honnan szeretnénk fogyni, mennyit és mikorra. Szerintem a január tökéletes idő többek között arra is, hogy szörfölgessünk egy kicsit a neten, és megtaláljuk a számunkra megfelelő sportot, sőt mi több még ki is próbáljuk és így a következő hónapot már úgy tudjuk elkezdeni, hogy képesek voltunk minden tényezőt pontosan meghatározni és végleg eldobni a mindent takaró macinacinkat.

Ha tetszett a bejegyzés kövesd a blog Facebook oldalát így biztosan nem maradsz le a következő posztról :-)

pinterest

Az ünnepek elteltével egyre inkább automatikusan elkezdjük kitakarítani az életünkből a feleslegessé vált dolgainkat. Olykor annyira természetesek ezek már számunkra, hogy fel sem tűnik igazából, hogy megtesszük és szép fokozatosan rend és tisztaság alakul ki körülöttünk, amivel jelezzük a természet felé, hogy igen, készen állunk arra, hogy belevágjunk, sőt mi több képesek is vagyunk (talán) befogadni az új évet, az új lehetőségeket.

Miután a karácsonyfa elkezdi hullajtani a leveleit, elérkezettnek látjuk az időt mi is és leszedünk róla mindent, ami értékkel bír, majd kidobjuk a már csupasz fát. Szétszedjük a gondosan felrakott karácsonyi égőket, visszarakjuk a dobozba az esetleges gyerekkorunkból még megmaradt nagy becsben tartott törékeny díszeket és elrakjuk azokat a következő alkalomig. Az ünnepi díszbe öltöztetett házat megtisztítjuk a sallangoktól és az olykor már túlzásba vitt masniktól és boáktól, majd visszatér a házba a megszokott rend, és ezzel együtt egyfajta csend, amely arra késztet minket is, hogy akkor vágjunk bele és tervezzük meg az évünket - hiszen új év, új kezdet - úgy, ahogyan nekünk és a családunk számára a leginkább megfelelő (lenne).

Pont úgy, ahogy nekünk jó. Csak egy a baj, hogy sokszor mi magunk sem tudjuk pontosan megfogalmazni, hogy mi is lenne számunkra a lehető legjobb. Álmok, azok vannak, azt gondolom, hogy mindenki fejében, de konkrét tervek, vagy célok, már nagyon kevés embernél lelhetőek fel. Valahogy mindent azonnal szeretnénk elérni az életünkben.  Most! Nem pár hónap múlva, vagy ami még szörnyűbb évek múlva, hanem most azonnal rögtön. Úgy gondoljuk, hogy ha túl sokat foglalkozunk 1 dologgal, akkor elvesztegetjük az időnket (amiből a legkevesebb van), hiszen körülöttünk mindenki más halad. Igen, halad, de merre(?) - hisz a legtöbb ember bizonytalan és vaktában vág neki mindenki, minden iránynak (tervek nélkül). Mondván, ha másoknak sikerült, akkor nekem is.

Pusztán egy dologra felejtünk el odafigyelni. Saját magunkra és arra, hogy igazából mit is szeretnénk elérni az életünkben.

Rengeteg dolog vesz minket körül, amelyek mind mind hatással, sőt olykor pedig befolyással is vannak ránk. Elhatározzuk, hogy az új évben lefogyunk, hogy megtanuljuk azt, amit eddig még nem, megpróbáljuk átlépni a saját határainkat, vagy hogy mostantól jobbak, szebbek, esetleg egészségesebb életet kezdünk el élni. De ezek tényleg mi vagyunk?! Tényleg mi vagyunk azok, akik leszeretnének fogyni, nem csak azért akarjuk, mert a csapból is ez folyik és mert legutóbb azt olvastad az interneten, hogy mennyi az ideális súly, amit el KELL érned?! El KELL érned, meg KELL szerezned! Hm. Önmagunk szorongatásában annyira jók tudunk lenni, hogy szinte már fel sem tűnik, hogy igazából ki az, aki mindezt teszi velünk és mérgesen ráfogjuk mindenki másra. Azért KELL lefogynom, mert a párom szerint kövér vagyok, azért KELL megszereznem azt a tárgyat, mert csak akkor fogom úgy érezni, hogy vagyok valaki és tartozok valamelyik csoporthoz.

Pedig, ha hagynánk, hogy az ünnepek utáni csend hasson ránk és megtisztuljunk mi magunk is, ahogyan a lakásunkat is megtisztítjuk a karácsonyi giccsektől, sőt mi több, kilépnénk a már sajnos megszokott zajjal teli világunkból, akkor talán megtalálnák mi is azt, ami számunkra a legmegfelelőbb út lehet. Hiszen nem véletlenül borul télen csend az egész  (hófödte) tájra, hisz, az állatok is ilyenkor töltődnek fel és alszanak téli álmot. Akkor mi miért is lennénk mások?! Tisztában vagyok vele, hogy ma ezt szajkózza mindenki, hogy ha nem vagy elég gyors, akkor lemaradsz és nincs több lehetőséged. De véleményem szerint nem az időn múlik valami, hogy ma, vagy 2 hónap múlva vágunk bele bármilyen tervnek a megvalósításba. Nem kell felpörgetve élned folyamatosan az életedet, főleg nem már január 1-től. Elég ha, először kipihened magad, majd csendben! végiggondolod, hogy igazából neked (vagy a családodnak) mire is lenne szükséged, a többi meg úgy is jönni fog magától.

Edina 

Annak érdekében, hogy megfelelően erősítsük szülői mivoltunkat, olykor mi magunk is tehetünk valamit, nem csak a környezetünk. Persze az fantasztikus érzés tud lenni, amikor egy kívülálló megdicsér bennünket, hogy milyen jó szülők vagyunk és a gyermekünk is mennyire kiegyensúlyozott, de azért, ha mi magunk megvizsgáljuk magát a szülői létünk milyenségét, akkor első körben az önvád az, amely általában jellemző mindannyiunkra. Pedig annyi minden jót is teszünk a gyerekekért, a családunkért és persze magunkért is, de valahogy erről mindig elfelejtkezik az ember. Lássuk, hogy szülőként miért is lehetünk hálásak:

 pinterest

Egymásért: az első és legfontosabb talán az, hogy azért legyünk hálásak, hogy egy csodás napon családdá válhattunk. A zűrzavarokkal teli hétköznapok során, amikor az ember rohan reggel a gyerekkel át a dugón be a melóhelyre, majd délután ugyan ez visszafelé, akkor valljuk be, hogy nem igazán érzünk ezért akkor nagy hálát, hogy részesei lehetünk mindennek. De maga az érzés, hogy örülünk a családunknak, az pedig szinte teljesen elveszik a szürke hétköznapokban. Néha már nem is emlékszünk rá, hogy milyen volt az a pillanat, amikor először lettünk szülők - apa és anya - annyira gyorsan képes elillanni ez a megfoghatatlan állapot. Cserébe viszont marad a mérgeskedés a kocsiban ülve, vagy a gyerek rosszaságai miatt. Pedig nem is olyan rég, még azon morfondírozott az ember, hogy vajon ő mikor állhat be a szülők csoportjába és mikor élheti át ő is ezeket a bosszantó dolgokat...  

Az időért: magáért az időért, hogy egyáltalán van lehetőségünk együtt megélni és átélni a boldog családi pillanatokat. Amikor láthatjuk, hogy miként fejlődik és okosodik egy gyerkőc. Talán nem is ismerek olyan szülőt, aki ne szerette volna már legalább egyszer megállítani az időt, akár csak egy másodpercre is, hiszen amit a legtöbb szülő szájából hallasz az nem más, mint "ez a gyerek egy pillanat alatt megnőtt, annyira rohan az idő" című mondat. Általában a legtöbb szülő számára azonban az idő inkább bosszúságra ad okot és nem az örömre. Bosszúsak vagyunk azért, amiért a gyerek még pár perccel tovább akar játszani, ahelyett, hogy örülnénk, hogy egyáltalán még gyerek és még játszani szeretne?! Persze relatív az idő hosszúsága, hiszen mindannyiunknak más a tűrőképessége és más az a határ, ami még számára elviselhető. De azért olykor érdemes emlékeztetni önmagunkat arra, hogy az idő bizony elmúlik és vele együtt a gyermekünk gyerekkora is.

Apróságokért: hogy mik azok az apróságok?! Hát minden olyan dolog, ami a te családodban örömet és boldogságot okoz számotokra! Ilyen lehet például egy közös délutáni alvás, vagy hogy végre sikerült lerajzolnia a gyermekünknek a családunkat, esetleg (mondom esetleg :) amikor 5 percig csendben ültök egymás mellett minden feszkó nélkül, vagy amikor tudja a feltett kérdésedre a helyes választ. Sokszor nem érzékeljük, hogy valójában milyen csodának vagyunk a részesei, mert annyira átakarunk lépni a mai napon, és a holnapra koncentrálva túlpörgetve azt, sietünk mielőbb mindent kipróbálni és letudni. De ez sajnos odáig vezethet, hogy elfeledkezünk arról, hogy a családi pillanatokat meg kellene tudnunk élni és át kellene tudnunk érezni, nem pedig túl kellene élnünk. Tudom, hogy ez az egész talán túlzottan is szentimentálisan hangzik, de, ha megkérdezném tőled, hogy te ma pontosan hányszor álltál meg, és örültél annak, hogy azok közé a szerencsések közé tartozhatsz, akiknek családja van, akkor tudnál rá egyáltalán választ adni?!    

 Ha tetszett a bejegyzés kövesd a blog Facebook oldalát így biztosan nem maradsz le a következő posztról :-)

Év végén illetve év elején, a legtöbb ember listát készít az előző évéről. Az első ilyen lista, ami eszembe jutott, az maga az elengedés. Mi az, amit szükséges lenne elengedni és ezáltal továbblépni, nem beleragadni helyzetekbe, szituációkban, és így beengedni valami jobbat, újat, ami feltölt és hozzájárul ahhoz, hogy jobban sikerüljön a következő évünk. Íme, 4 pont, amit anyaként olyan jó lenne, ha tényleg eltudnánk engedni (már ha képesek vagyunk rá :):

pinterest

A folyamatos figyelést: saját magamon is tapasztalom, bár azért amennyire csak tudok, azért erre megpróbálok ügyelni, hogy ne figyeljem a gyermekünket minden egyes idegszálammal. Valóban fárasztó tud lenni (és gondolom, hogy igazából számukra is az lehet) hogy folyamatos kontroll alatt vannak a gyerekek. Nem tudnak úgy megmozdulni, élni, hogy a szülő ne szóljon rájuk valamiért. Sok szülőn látom, hogy ezt is képesek túlzásba vinni, mégpedig úgy, hogy még egy-két szót sem tudsz velük váltani, mert látszólag ugyan ott vannak veled egy társaságban, de ha kérdezel tőlük bármit, vagy esetleg még választ is remélnél a kérdésedre, akkor már csak az üveges szem az, ami rád mered és azon kívül szinte semmi más. Persze nem mondom, hogy ne figyeljünk oda rájuk, hiszen gyerekekről van szó, inkább csak arra célzok, hogy olykor gondoljuk vissza arra az időszakra, amikor nekünk mentek az agyunkra a felnőttek, mert mindenbe beleszóltak és máris képesek leszünk kissé visszafogni magunkat (mondom, kissé, nem nagyon :).  

Stresszelést: néha elgondolkozok azon, hogy vajon más szülőben is létrejött a stressz gén a gyermekük megszületésével, vagy csak én vagyok ilyen szerencsés. Azt hiszem, hogy talán nem tudok olyan területet mondani, aminek a végére nem egy orbitális nagy betegség, vagy baj alakulhatna ki, ha róla van szó. Jó, tény és való, hogy a nők verhetetlenek abban, hogy mindenbe belelássák a negatív oldalt is (én inkább reális típusnak hívom magunkat), így ha mondjuk egy sima nyaralás megszervezéséről van szó, akkor is képesek vagyunk mondjuk felvásárolni a teljes patikát, HÁTHA MAJD SZÜKSÉG LESZ erre meg arra a gyógyszerre is. Talán mi nők valahogy így vagyunk összerakva, hogy előre megpróbálunk mindenre felkészülni, még a lehetetlen helyzetekre is, míg azt gondolom, hogy a férfiak ezt is képesek lazábban kezelni...   

Mindenki jobb nálam érzést: olykor, amikor elgyengül az ember, képes azt érezni legbelül, hogy ő az utolsó szülő a földön, aki nem képes semmi jóra és főleg nem jót adni a gyermekének. De persze ez nem így van! Sőt! Sokfélék vagyunk és a nevelési elveink is ennek megfelelően eltérőek, azonban ez nem jelenti azt, hogy te lennél az egyik legrosszabb szülő a világon, csak mert a ti családotokban nem az vált be, ami a többi száznál. Persze jószerével dőlnek a jóindulatú szülőtársak véleményei is, akik döngetik a mellüket, hogy lásd, ők mennyivel jobbak nálad/nálatok, de kérlek ne dőlj be ezeknek a játszmáknak, ez csak egy szülői álarc, amivel a többiek így próbálják meg leplezni a valódi félelmeiket! 

Mások véleményét: számomra ez az egyik legnehezebben elengedhető tényező. Az ember az eszével pontosan tudja, hogy számára és a családja számára mi az, ami megfelelő és kivitelezhető. Ehhez képest azonban jönnek a (kéretlen) vélemények, hogy miként lehetnél jobb szülő, vagy mi az, amit teljesen másként kellene tenned. Sok esetben nem is kell véleményt kérned egy-egy adott témában, hiszen a többi szülő megfog találni és akaratodon kívül is elmondják a saját verizójukat, ezzel pedig téged szépen kétségek közé kergetnek. Vajon, akkor is jó életet tudok biztosítani a gyermekük számára, ha én másként cselekszek, másként nevelem, ha más vagyok - törhetnek fel benned a kérdések?! Azonban, ha képes vagy kizárni mindenkit, aki nem tartozik bele a te (családi)körödbe, akkor azzal akkora előnyre teszel szert, amiről nem is álmodtál és ezzel beelőzöd a károgókat.   

Ha tetszett a bejegyzés kövesd a blog Facebook oldalát így biztosan nem maradsz le a következő posztról :-)

Szelektálj: mielőtt bármit is tennél, az egyik legfontosabb, hogy nézz körül otthon és szelektálj. Mi az, amire valójában szükséged van, és mi az, amire már egyáltalán nincs. Nem feltétlenül kell olyat kérni az angyalkáktól ajándékba, amiből már igazából van 6 db. otthon, és amit te magad is megvehetnél. Ha a karácsonyi pörgés előtt kiüríted a házat, akkor azonnal fel fog tűnni, hogy ténylegesen mire is lenne neked és a családodnak szüksége. 

Szülőként sok mindent előre elhatároz az ember, hogy mit és hogyan szeretne majd a gyermekének átadni, vagy épp megtanítani. Mely értékek fontosak és melyek azok, amelyeket viszont a család már nem tolerálna. Olykor konkrét elképzeléseink vannak arra vonatkozóan, hogy milyen felnőttet szeretnénk majd látni magunk mellett lépkedni. Akadnak olyan szülők, akik mindent előre megterveznek és persze olyanok is, akik nem élnek ezzel a lehetőséggel. Azonban feltűnt már az bárkinek is, hogy mialatt pontosan megtudjuk fogalmazni, hogy mi mit szeretnénk, közben szép alattomos módon bekúsznak azok a dolgok, amelyeket viszont totálisan ki kellene tudnunk zárni a családi életünkből?! Következzen 7 lelombozó tény, amelyet anyaként nem lenne szabad beengednünk a családi fészekbe. 

 kép:pinterest

Aggódás: az aggódásnak elég sok válfaját ismeri az ember (sajnos), mire már gyermeke születik. Persze könnyű azt tanácsolni valakinek, hogy ne aggódj már annyit, de ha eleve egy olyan típusok vagyunk, akkor addig, amíg mi magunk nem változtatunk a dolgokhoz való hozzáállásunkon, addig elég valószínű, hogy nem is fog változni semmi. De hogy anyakén min tudunk annyit aggódni?! Véleményem szerint talán nincs is olyan, amin ne tudnánk. Kezdve a sort onnan, hogy vajon milyen anyák leszünk, ha megszületik a gyermekünk, zárva egész addig, hogy felnőttként jó társat találjon majd magának és boldog életet éljen. Természetesen számtalan téma létezik a fejünkben, amelytől mi nők elég nehezen tudunk szabadulni, és talán mondhatom, hogy ugyan a férfiak nem ennyire, de ha a gyermekükről van szó, akkor azért ők is tisztában vannak azzal, hogy mi az a szülői aggódás.  

Lelkiismeret furdalás: a jó öreg lelkifurka. Ha nincs, akkor majd a többség szívesen segít benne, hogy legyen neked is. Ha viszont van, akkor meg képes az őrületbe kergetni az embert. Legyen szó énidőről, lazításról a család nélkül, vagy a másoknak való megfelelésről, esetleg nem megfelelő viselkedési normáról a gyermekkel szemben, és hopp, máris beleeshet az ember a gödörbe. Aztán jöhet az éjszakai forgolódás és a morfondírozás, hogy mit és hogyan lehetne jobban tenni, hogy mitől lehetnénk jobb szülők. Mindenesetre elég szépen képes befészkelnie magát az ember lelkében, ha épp arról van szó.   

Rágódás: rágódni a múlton, a jelenen és a jövőn. Nagyon megy mindenkinek, de tényleg. Aztán az ember meg csak azt veszi észre, hogy ő maga sem tudja, hogy pontosan mitől, de elképesztően rohannak a napok. Míg másokat, ha megkérdezel, számukra kevésbé gyors a világ. Hogy miért?! Azért, mert ők azon kevesek közé tartoznak, akik a jelenben képesek élni és megélni annak minden fontos momentumát. Nem a múlton, vagy éppen a jövőn rágódva élik az életüket, hanem tesznek azért, hogy a múltat elfogadva, feldolgozva, a jövőt pedig békén hagyva éljenek. Sokszor kapom én is azon magamat, hogy csak úgy telnek a napok, hetek, hónapok és már megint eltelt egy év. Aztán, amikor megálljt bírok parancsolni magamnak és elkezdek odafigyelni minden számomra aprónak tűnő, ámde annál fontosabb tényezőre, akkor azt veszem észre, hogy szépen, fokozatosan elkezd lelassulni az életem és vele minden olyan, amely azelőtt túlpörgött. Annyira fontos lenne, hogy engedjük útjára azt, ami már tényleg nem való az életünkbe, hiszen akkor csak egy farkát kergető kutyák leszünk. Átsiklunk afelett, ami lényegi és közben másokat utálkozva, irigykedve nézzük az általunk tökéletesnek hitt életet (miközben persze senkié sem az).  

Pató Pál Úr: amikor ezt a verset olvasom, rendszerint idegesít Pali, hogy ennyire hogy lehet húzni valamit, bármit is az életben. Aztán, ahogy az lenni szokott, szépen tükörbe nézek és hát, más szemében a szálkát is tipikus hibája, így rájövök, hogy bizony ez nálam is így van. Magyarázom magamnak, hogy majd, ha lesz időm, majd, ha újra a régi alakom lesz, majd, ha szabin leszek, majd - majd - majd. Említettem már, hogy bizony nekem igencsak össze kellett vakarnom magam ahhoz, hogy bármit is tervezni tudjak, így megértem azokat, akik még a halogatásnak abban a fázisban vannak, hogy "Ej, ráérünk arra még!". De tudni kell megálljt parancsolni és összeszedni önmagunkat, akár a tervezéstől való fóbiánkat levetkőzve és belevágni a dolgokba. Nem azt mondom, hogy kiskamasz módjára mindennek a közepébe és idenekemavilágot, azonban saját bőrömön tapasztalom, hogy ha képes vagyok felhagyni a halogatással és elébe menni a dolgoknak, akkor egyrészt nem leszek idegzsába, hogy még 26 millió dolog lóg a fejem felett, másrészt gyorsabban letudhatok mindent. Így hát búcsút inthetünk a dolgok tologatásának és cserébe több időnk juthat bármi másra.   

 
kép:pinterest

Felesleges kiadások: az első dolgok egyike volt, amelyet megfogadtunk a férjemmel, hogy mi aztán tutira nem fogunk minden hülyeséget megvenni a gyereknek. Jó, az már más kérdés, hogy olykor azért persze be be csúszik egy két iszonyatosan nagy marhaság, amit a dobozban meglát az ember, vagy a nagy karácsonyi vásárlási mizéria közepette mások nyomására viszi az embert a hév. Látom a játszótéren, hogy az anyukák mennyi felesleges dologra mondják rá, hogy ez is rettentően fontos és az is, hogy a gyerek megfelelően tudjon fejlődni - magyarázzák nekem. Értem én, hogy a modernizáció sokkhatása alól sokan még most is épp csak nyitogatják a szemüket, meg fontos haladni a korral, de van egy határ, amit nem kellene átlépni, mert nincs értelme. Persze ezt mindenki maga kell, hogy belássa, az önvallomásban pedig ahogy látom, elég sokan rosszul állnak, így maradnak a felesleges kiadások és a pénzért megváltott lelkek, amelyek idővel (agyon)nyomni és feszíteni kezdenek belülről. 

Tökéletességre való törekvés: talán a filmekből szedi a legtöbb anya, vagy fogalmam nincs, hogy honnan, de komolyan, hogy mindennek tökéletesen rendben kell lennie. Ezzel csak az a baj, hogy minden más veszít a fontosságából, mert ugye, ahhoz, hogy tipp-topp legyen a lakás, a gyerek, anya és apa, ahhoz számításaim szerint több kell, mint 24 óra. Biztos velem van a baj, de én mindig azt gondolom, hogy többet ér a gyerekkel a szőnyegen eltöltött idő, mint az, hogy akár naponta kitakarítsam a teljes lakást. A perfekcionizmus egy olyan akadály az anyukák életében, amely idővel a földbe döngölheti a keservesen felépített önbizalmat és cserébe csak a rosszra és a hiányra lesz képes mindenki fókuszálni. Ha pedig elveszik az önbizalom, akkor borul minden, az anyaságodba valamint a női létedbe vetett hited. 

Túlzásba vitt munka: két munkát tudunk megkülönböztetni egy anya életében. Az egyik, amikor bemegy a melóhelyre ott ledolgozik x időt, és utálja, hogy nem lehet otthon, vagy több időt a gyerekkel, de mivel pénzből élünk, és nem terem otthon az orchideán, ezért aztán dolgozik. Ha szereti a munkáját, akkor szerencsés, mert talán minden egy fokkal könnyebb, mint azoknak, akik viszont hidegrázást kapnak tőle és már vasárnap este azon stresszelnek, hogy mi lesz másnap benn a melóban. Azért persze léteznek olyanok is akik önbevallásuk szerint is karrieristák, akik imádják a munkájukat és igazából jók is benne, de ha abbahagynák akkor úgy éreznék, hogy megszűnnének létezni- puff neki, ördögi kör, most akkor kiteljesedést válassza az ember vagy sem. A másik munka, amikor otthon dolgozik a nő(akár mint főállású anya, vagy egyéb) és látja el a családot, szervez meg mindent, kitalál és elintéz és persze estére ugyan olyan fáradt, mint aki bement egy munkahelyre és ott dolgozott. A lényeg azonban minden esetben az, hogy ha szüntelenül csak a munka létezik számunkra, akkor sajnos szembe kell néznünk azzal a lehetőséggel is, hogy bedarálhat minket idővel, vagy ami még rosszabb talán, hogy megcsömörlik az ember és úgy érzi, hogy egy robottá vált, aki már nem is a saját életét éli, hanem másét. Fontos, hogy legalább próbáljuk meg tartani a balanszot és ne essünk túlzásba, hogy csak a munkának élünk, hiszen a gyermekünknek is csak egy élete van (ahogy nekünk is).

A gyerkőcök születésével szinte a család minden egyes tagjában felébreszti a fényképezési utáni vágyat és azt gondoljuk magunkról hogy ebben is jók vagyunk, miért is ne lennénk, hiszen a napi 20-30 képből legalább 4-5 jól is sikerül. Persze családi fényképezői pályafutásunk elején azért többé kevésbé még homályosak lesznek a képek, vagy belelóg egy nem odaillő részelt a lényegbe, azonban idővel egész jól belerázódik az ember a kattogtatásba. Az előző írásomban már kifejtettem, hogy mennyire fontos lenne, hogy kellő figyelmet szenteljünk az emlékeink megőrzésére, és ezáltal azok átörökítésére. Most azonban lássuk, hogy milyen típusú képek azok, amelyek 100 %, hogy minden szülő telefonjában szerepelnek.

A kórházi szerkóban lévős: amikor még csak a kórházi ruciban feszít melletted a gyerkőc, ahol apa és anya hatalmas táskákkal a szeme alatt boldogságos pillanatok átélése után, még azt sem tudván, hogy mi következik, de örülnek a szemük fényének. Csak mondom, hogy ezt a képet látni fogja mindenki a családban, arról nem is beszélve, hogy nagy eséllyel még a gyermeked esküvői filmvetítésébe is bele fog kerülni, így most már azért kicsit értem a full sminkben szülő nőket. 

Meztelenkedős: hát szerintem amióta a világ a világ, azóta minden gyerekről készült pucér fotó. Egyszerűen kötelező lefényképezeni a békalány/békafiú testüket. Tudod, ez az a kép, amit még a te anyukád is mutogatott kb. 30 éves korodig a rokonoknak, hogy milyen cuki voltál, most meg azért, mert mellé teszi az unokájáról készült hasonló képet, hogy lássa mindenki mennyire hasonlítotok egymásra.

Cuki ruhában lévős: ebből is létezik több verzió. Van az, amikor a nagyi előkapja a te gyerekkori ruhádat, mondván, ez mennyire édes, aztán persze olyan is van, amikor vagányba öltözteted, és ettől olyan, mint egy mini felnőtt, na meg persze ott vannak azok a ruhák is, amire rá van írva, hogy te, mint apa/anya milyen szuper szülő vagy, de persze ne felejtsük el azért a jelmezeket sem, amikor nyuszinak, vagy töknek öltözteted fel.

Szelfizős: mivel számukra teljesen természetes a telefon közelsége, hiszen naponta fotózzuk őket néhány centiről, ezért aztán, amikor végre megtudják kaparintani tőlünk a készüléket, elég szép közeli képek készítésére lesznek képesek. 

Ünneplős: minden, ami ünnep. Az összes csini ruhába lévő pillanatot szeretnénk megörökíteni. Végre nem a homokos, és céklás felsőben készül róla kép - gondoljuk mi anyák. Így igazából teljesen mindegy, hogy az karácsonyi, szülinapi, vagy épp szilveszteri, a lényeg, hogy ünnepi alakomhoz illően rajtunk kívül más is lássa, hogy igazából van a gyereknek (tiszta) szép ruhája, csak mire elérünk a vendégségig, addigra már nem teljesen tökéletes - legalábbis szülői szemmel.

Büszkélkedős: ide tartozik a mosolygós, a még hiányzó fogacskákkal telibe nevetős, végre felállt a székre, vagy épp az elindult egyedül fotó. Persze még ebbe a kategóriába soroljuk az első lépések az óvoda felé, majd az elballagások tömkelegét, valamint az elért érmek, kitűnő bizonyítványok sokaságát is. 

Minden más: hogy mi is tartozik pontosan ehhez a ponthoz? Inkább mi nem. Minden egyéb, amit valaha is lefotóztunk a gyerkőcünkkel kapcsolatban. A játékok, a bohóckodások, amikor letekeri a wc papírt a gurigáról, amikor összefirkálja a falat, vagy amilyen édesen bealszik végre mellettünk. Mindegy is, hogy mit tesz éppen, a lényeg, hogy próbáljuk megörökíteni az életének minden egyes mozzanatát, hogy legyen mire visszaemlékeznünk majd az ő gyermekével.

Edina

ui.: ha van esetleg valamilyen vicces képed a gyerkőcödről, és szívesen megosztanád velem, akkor bátran küld el kommentbe ;-)

kép:pinterest

Előbb utóbb minden szülőt utol szokott érni az a csodás dolog, amelyet hisztinek nevezünk. Jó persze, nem csak mi tudunk hisztizni, de a gyerekek is. Na de igazából ők tudnak csak fantasztikusan jól balhézni sokszor még a szülőkön is túltesznek és olyan dolgokért verik ki a balhét, amelyért valójában mi is tudnánk (és talán a gyerekek előtt meg is tettük) egy tsunaminak nevezett hisztit levágni. Következzen hát a gyerekek által leginkább kedvelt hiszti programok rangsora.  

• Van sapka, nincs sapka: sajnos ebbe a részbe aztán mindent fel lehetne sorolni (éhes, szomjas, melege van, fázik stb.), de tényleg. Ha ráadod a pulcsit az a baj, na de meg nem adod rá, akkor meg azzal követsz el mérhetetlen nagy bakit. A lényeg, hogy, ha eljut odáig a gyerkőcöd, hogy belelép ebbe a fázisba, akkor neked annyi, bármit is szeretnél tenni azért, hogy jobb legyen a kedve, esélyed nincs rá, mert semmi nem lesz neki elég jó. Kizökkenteni sem tudod igazán, mivel valahogy megérzik, hogy te most aztán tényleg megpróbálsz minden megtenni érte, és ezért még inkább képesek rátenni egy lapáttal, csak azért, hogy a buli a tetőfokára hágjon. Tipp: csak győzd kivárni a végét türelemmel, mert tényleg, olyan az egész, mint egy tsunami. Jön és borít mindent, majd megy és utána romokban hever az egész életetek (legalábbis úgy érzed).

• Álmos, fáradt: csak te hiszed azt, hogy álmos, de ő határozottan megvan róla győződve, hogy nem az, sőt, ha megkérdezed tőle, akkor kézzel-lábbal tiltakozik, mint akinek az élete függne attól, hogy le kell feküdnie egy kicsit aludni. Természetesen legtöbbször rosszul látja a szülő, még akkor is, amikor a gyerek már bebólint a fáradtságtól, és persze te vagy a hibás - gondolom ezt sejted -  ha megpróbálod átrakni a kanapéról a saját ágyába, mert tutira felébred mielőtt az utolsó mozdulattal letennéd és már ki is pattannak a szemei és magyarázza, hogy hidd már el, hogy csak a szemét pihentette és nem aludt. Csak gondolj bele egy percre. Amikor te vagy fáradt, és valaki a fejednél elkezd okoskodni, hogy de öltözz már át, és ne így aludj, mert úgy nem lesz jó. Hát kedves anyukák és apukák (de talán apuék ebben is lazábbak, mint mi anyuék), azért valljuk be legalább önmagunknak, hogy mi sem tolerálnánk annyira jól a dolgot. Az már más kérdés, hogy persze mi vagyunk a felnőttek és mi tudjuk jobban mi a jó a gyereknek, de nem árt néha figyelembe venni az ő igényeit is. 

• Időváltozás: na ezt bírom a legjobban. Amikor senkinek még csak halvány fogalma nincs arról, hogy egészen pontosan mi is lehet a baj forrása, mivel az előtte lévő néhány percben még vígan bandukolt melletted. Na de a következő másodpercek tört része alatt és a bolygók rossz szögben való beállása miatt, valami olyan ment végbe a környezeti változásoknak köszönhetően, amitől, ha körbenézel, akkor természetesen csak és kizárólag a te gyereked vadult meg, de teljesen, nem csak úgy éppen hogy. Valahogy nem is érti az ember, hogy az mitől van, hogy mindig csak te vagy a szerencsés nyertes és egyedül a te gyerekedre hat minden nyavalya és az összes többi normálisan viselkedik, de tényleg, ez hogy lehetséges?! 

 Edina

kép:pinterest

Sok esetben érezhetjük azt, hogy bárcsak már kicsit nagyobb, önállóbb stb. lenne a gyerkőcünk. Siettetjük a napokat, heteket, hónapokat, majd amikor már önállóan is képes megállni a saját helyét a (saját) nagy világában, hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy megállítanánk az időt, vagy inkább visszatekernénk, hogy mindent újra átélhessünk és az esetleges hibáinkat kijavíthassuk. Visszasírjuk és fájlaljuk az idő rohanását, miközben pedig egész eddig arra vágytunk, hogy túléljünk bizonyos időszakokat. Következzenek hát, az anyák várakozásának totális káoszát bemutató 4 pontja:

• A várandósságra  várva: a kezdet kezdetén magát a várandósságot várod. Milyen lesz majd, amikor megjelenik végre a teszten az a bizonyos két csík.  Amikor először veszik mások észre, hogy kerekedik a pocakod. Aztán ahogy telik az idő, akkor persze azt várod, hogy végre megmozduljon, vagy rúgjon egyet. Ezután jön az, amikor már végre te is úgy kezdesz el működni, mint az összes többi kismama. Egyszerűen azt várod, hogy mindenki kedvesen és az állapotodhoz mérten viselkedjen veled, hiszen életed egyik legszebb eseménye előtt állsz. Némi sávváltás után elérkezel arra a pontra, hogy egyre többször szeretnéd már hallani a kicsi szívhangját, amit ugyan eddig nem értettél másoknál, hogy mégis mit lehet ezen a zajon szeretni, de most, hogy részesévé váltál ennek az egésznek, hirtelen kivilágosodott minden, és természetessé vált számodra is. Telnek a hónapok és már túl vagy a felénél, majd beérkezel szép lassan a célirányba és már ott tartasz, hogy bárcsak túl lennél már ezen az egészen és a karjaidban tarthatnád végre. Ezzel el is érkezel a szülés utáni vágyakozás szakaszába, ahol leginkább már csak arra tudsz koncentrálni hogy végre meglásd a kettőtökből eredő csodát. Így hát elmondhatod, hogy a várandóssági várakozást letudtad, pipa. 

• A szülésre várva: túl vagy már 9 hónapnyi megpróbáltatáson, helyzeten, vizsgálatok sorozatán, és már annyit gondoltál arra, hogy vajon milyen lesz a kettőtök gyerkőce. Fejben mindent megterveztél már, mit hogyan fogsz tenni és már a tervezés részét is megtervezvén, végre elérkezik a szülés időpontja. Úgy érzed, hogy nem csak te, de az égész családod, baráti társaságod és még a szomszéd is csak erre várt, hogy egyel többen legyetek a házban. Vannak, akik már álmukban többször meg is szültek, annyira siettetnék az időt, hogy végre történjen már valami a várakozáson felül is. Na persze mondanom se kell, hogy amikor meg ott vagy a szobában, akkor olyan lassan vánszorog az idő, hogy fogalmad nincs, hogy ez miként lehetséges. Majd a fájások felgyorsulásánál meg azon kapod magad, hogy már megint átállították az órát és most meg nincs is szünet a két fájás között. Sehogy sem jó ez! Amikor gyorsan kellene telnie, lassan telik, amikor meg lassan, akkor iszonyat gyorsan múlik az idő. Majd néhány pillanat (jó tudom túlzás ezt írni, inkább néhány óra) múlva, amikor kinyitod a szemed, már a kezedbe is nyomják azt, akire vártatok. Végre, ezt a várakozásodat is kipipálhatod, gratulálok, túl vagy rajta.    

• Az anyaságra várva: királyság! De te szegény, naivan azt hitted, hogy ezek után már letudtál minden várakozási időszakot, de tévedtél (ha ha). Még csak most jön a java. Ott kezdődik, hogy mikor adják már oda a gyerekedet és mehettek haza. Azonban, ha szerencsés vagy, akkor még itt is próbára teszik a türelmedet és várhatsz olykor hosszúnak végtelennek tűnő napokat is, mire elindulhattok. Otthon aztán megkezdődik egy őrületes várakozásokkal teli időszak. Miszerint: mikor kel már fel, mikor alszik már el, mikor fogja átaludni az éjszakát, mikormikormikor. Szóval azt érzed, hogy a várakozásnak még a nulla fokát sem ismereted eddig, és kezd derengeni, hogy igazából ez még csak a kezdet kezdete. Aztán idővel azon kapod magad, hogy belejöttél mindenbe, és valahol fél úton a sok várakozás közepette, teljesen feleslegessé vált az idő múlásával stresszelned magad. Próbálod élvezni a dolgot, hol több, hol meg kevesebb sikerrel és sokszor már te magad is meglepődsz azon, hogy mennyire belassultál (olykor már idegesítően). Úgy érzed, hogy a várakozásod új szakaszába léptél, amikor azt várod, hogy mikor ébred már fel, hogy újra együtt lehessetek. Ezt a szakaszt is abszolváltad!   

• A nagyságra várva: a csodás kezdeti időszakon túlmenően, ahogy cseperedik a gyerkőc és láthatóan egyre nagyobbá és okosabbá válik, számodra is kikristályosodik, hogy bizony az egész életed mostantól a várakozással (aggódással, sírással, meghatódottsággal, szervezéssel és tervezéssel) fog telni. Rájössz, hogy nincs semmi értelme felesleges köröket futnod és önmagadat frusztrálni, a mikor lesz már nagyobb és bárcsak már ő is tudná már ezt, vagy azt mondatokkal. Mostanra egészen profinak mondhatod magad, hiszen pontosan tudod, hogy ez az érzés is el fog múlni idővel. De ekkor megint egy új szakaszt átlépve rájössz, hogy SOHA NEM FOG ELMÚLNI, hiszen most még, amíg gyerek az óvodát, iskolát, különórát, vizsgát, felvételiket, randikat (na jó ezt azért nem) várod, de ha felnő, akkor pedig azt, hogy újra találkozzatok, vagy hogy mikor lesz házas és mikor lesz neki is gyerkőce. Ez egy szélmalom harc, aminek minden percét élvezed, csak olykor iszonyt nehéz elfogadni, hogy minden várakozás egy örökkévalóságnak felel meg. 

Edina

 kép:pinterest

• Sírás más előtt: valahogy hirtelen gyorsul fel minden a gyerkőc megszületése után, és a kissé monoton hétköznapoknak köszönhetően, egyre inkább csak az aktuális teendőinkre összpontosítunk. Pörgetjük a feladatokat és a reggeli/esti rutinokat. Jönnek mennek az ünnepek és ritkulnak azok a pillanatok, amikor a rohanásban egyszeriben képesek vagyunk megállni. Megállsz mondjuk egy szülinapi torta gyertyái felett, szemben vele. Vele, aki nem is olyan régen született és elöntenek azok az "utálatos" érzések. Arra gondolsz, milyen is volt, amikor először a karjaidban tartottad, amikor végre félóra parádézás után mosolyt tudtál csalni az arcára, vagy amikor megtanult járni, beszélni és amikor végre önálló véleménye lett. Ott állsz a hülye mesefigurás torta fölött és azt érzed, hogy nem sírhatsz, mert van még rajtad kívül másik x ember is körülötted és hát miért is kellene sírni, hiszen ez egy fantasztikus esemény, amit megéltetek közösen együtt. Túl vagytok már rengeteg nehézségen (amelyek ma már egészen aprónak tűnnek) és persze mivel őszinte vagy magaddal, pontosan tudod, hogy azért még vár rátok néhány. Szóval ott állsz, tekinteted egyre inkább elhomályosodik és abban bízol, hogy a gyertya és a tűzijáték füstjének felszállása közben, majd az esetlegesen kicsorduló könnyeidet letudod törölni. Bármennyire is szépek ezek az érzések, de egyszerre érzi az ember magát szörnyen bénának és édesanyának. Ezek ellen, az anyai érzések ellen hiába is tiltakozol, nem tudsz csak úgy megálljt parancsolni magadnak és ömlik belőled minden családi eseményen, fellépésen, vizsgán, vagy épp szurkolás közben. Hát ez van, minden megérint, amióta megszületett. Érte többet aggódsz, mint magadért és nem is tudod, hogy előtte mit tudtál azon sírni napokig, ha valami nem úgy sikerült, ahogy azt eltervezted.

• Nem engedek a huszonegyből: sokszor előfordul, hogy a gyerekek még nem látják azoknak a lépéseknek a következményeit, amelyeknek mi viszont igen. Sőt, ha ugyanazok az élethelyzetek is előfordulnak nála is, mint esetleg anno nálunk, akkor pedig fix ötletünk is lenne a megoldásra. Ebből kialakulhat persze konfliktus, vagy nézeteltérés, de minden esetben a gyermek érdekeit nézve, egy szülő mindig a lehető legjobbat szeretné adni neki. Na de ezt hogyan lehet megértetni vele, amikor épp dulifulit játszik és nem kíváncsi a mi ókori, maradi ötleteinkre, véleményeinkre?! A megoldást én magam sem tudom 100%-ban, és még kutatom a tökéleteset, hiszen minden ilyen helyzetnél, más és más lehet a célravezető. Sablonos, de igaz, hogy ahány gyerek, annyi élethelyzet alakulhat ki és persze annyi megoldás is. Tudom, hogy még mi felnőttek is hajlamosak vagyunk arra, hogy elsőre rávágjuk egy probléma hallatán, hogy na ennél is csak egy drasztikus megoldás létezik! De ez nem így van! Mindenre létezik több megoldás, csak elfelejtünk gondolkozni! Leülni és rászánni az időnket, hogy végigzongorázzuk, hogy mi mindent lehetne megtenni az ügy érdekében. Persze tudom én, hogy minden fontosabb, mint átgondolni egy számunkra aprónak tűnő dolgot, de véleményem szerint, ha ész érvekkel a gyermek saját szintén felvázoljuk neki, hogy milyen választási lehetőségei vannak (na ezen most biztos sokan felszisszentek, hogy miről beszélek, hogy lehet választása egy gyereknek...) akkor képesek vagyunk rávezetni arra, hogy abban a helyzetben, amelyikben most ő épp benne van, melyik lenne neki a leginkább megfelelő. Lehet szó arról, hogy miként védje meg magát az iskolában, vagy épp hogy melyik különórát válassza.

• Anyatigris vagyok: bízom benne, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzésemmel, hogy bizony eléggé vissza kell fognom magam, hogy ne legyek olyan, mint más tigrisek, de be kell, hogy valljam önmagamnak, az vagyok, sajnálom de ez van. Ha valaki úgy fogalmaz a saját gyerekemmel kapcsolatban, amely számomra nem tetsző, akkor vissza kell fognom magam, hogy nem ugorjak rá és ne világosítsam fel kedvesen, ámde kellő anyai határozottsággal, hogy mi is a teljes igazság. Ahogy elnézem az anyuka társaimat, azaz egy nyugtat meg, hogy olykor nem csak nekem nem sikerül megtartanom az egyensúlyt, de bizony sok más nőnek sem. Vannak az abszolút nyuszik, akik pont az ellentettjei a tigriseknek, és ha lehordják a gyermeküket akkor sem védik meg őket, és hozzá teszem, hogy ők sajnos még önmagukat sem képesek megvédeni. Aztán vannak azok a tigrisek, akik persze akkor is ugranak, ha épp bókol nekik a másik (na ezt is tapasztaltam, amikor még egy jó szó miatt is képesek rád ugrani, mondván biztos bántani akartad őket, pfff), na és akkor ott vannak azok, akik mázlista módjára képesek megtartani az egyensúlyt a nyuszi és a tigris között - még csak városi legenda szintjén hallottam róluk, találkozni még nem találkoztam egy ilyen szülővel sem. Pedig ez lenne talán a megoldás, hogy ne hozzuk kellemetlen helyzetbe a saját gyerkőcünket, hogy akár egy iskolai konfliktus alkalmával a némileg reálisan látó nő bújjon ki belőlünk, megspékelve egy kis tigris kölyök hozzáállásával, aki képes egyensúlyban tartani az adott helyzetet.   

• Amikor egyedül hagyom: amikor anyukák egymás között beszélgetünk és őszinteségi rohamom közepette kibököm, hogy bizony volt már nálunk is a történelemben olyan helyzet, amikor úgy alakult, hogy egyedül kellett hagynom pár percre a gyerkőcöt, hogy ezzel is valamit tanítsak neki, akkor előfordul, hogy döbbent csend ül a helységre. Véleményem szerint pedig akadnak a közös életünkben olyan történések, amikor egyszerűen mind a kettőnk számára az a megoldás, hogy egyedül hagyom a szobájában. Ez lehet  egy szimpla játék, amikor hagyom, hogy egyedül is feltalálja magát és képes legyen a fantáziáját beindítani és ne mindig azt várja tőlem, hogy majd én megoldom mondjuk a mesekönyv kiválasztását, vagy egyéb más kis dolgát. De persze olyan is előfordulhat, amikor meg azért kell magára hagynom, mert bitang rossz, és ahogy nekünk felnőtteknek is jól esne, ha kilépnénk az adott helyzetből néhány percre és utána máris higgadtabban tudnánk kezelni azt, úgy rájuk és rájuk férne a kilépés. Nyilván ő csak annyit érzékel ebből, hogy micsoda szörnyeteg vagyok, hogy egyedül hagyom őt, akár csak pár percre is, ami számára a világot jelenti. De tényleg érte teszem, hogy jobban legyen, hogy jobb felnőtt válhasson belőle, azáltal, hogy hagyom neki, hogy gondolkozzon, vagyis megadom neki a gondolkodás lehetőségét. Mégis azt tapasztalom, hogy sok esetben a felnőttek is addig addig mondogatják a maguk verzióját gondolkodás nélkül, csípőből, amíg a másik már azt érzi, hogy elszakad a cérna és olyat mond, vagy ne adja Isten tesz, ami nem helyénvaló. A gyerekeknél is előfordulhat ilyen. Miért is ne fordulhatna, hiszen ők is körülöttünk élnek és másolják a reakcióinkat, ahogy minden mást is. Tudom, hogy sokaknak ez elfogadhatatlan, hiszen abból semmit sem tanul a gyerek, ha magára hagyom. Azonban én azt tapasztalom és látom a körülöttem lévőkön is, hogy nekünk felnőtteknek is olykor le kellene csendesednünk, kilépni a folytonos pörgésből és kontrollból, na meg persze az idegesítő irányító szerepből, és átgondolni az életünket. Nem arra gondolok, hogy minden nap álmodozzunk reggeltől estig, pusztán csak arra akarok rávilágítani, hogy ne engedjük, hogy az irányítson bennünket, hogy mások mit tesznek, gondolnak, rólunk és a mi elveinkről, hanem engedjük meg magunknak azt a luxust, és ezáltal a gyermekünknek is, hogy önmagunk hozzuk meg a számunkra leginkább megfelelő nézeteket, véleményeket. Képesek legyünk úgy kialakítani az életünket, amely hozzánk passzol és aszerint éljünk.   

Edina

 kép:pinterest

Szeptember elején, valahogy mindig eljutok odáig, hogy elkezdek a szekrény aljába elrejtett dolgaim kapcsán nosztalgiázni és rájönni, hogy a családi értékek, úgy mint fényképek, vagy egyéb felvételek megmentése az én dolgom lenne, hiszen a családi értékek ezen fajta átadása - és most nézzétek el nekem kedves apukák, de véleményem szerint anya dolga lenne, hiszen ezzel is képesek vagyunk az otthon melegét továbbörökíteni.

Ilyenkor rendszerint előveszem a gyerekkori képeimet, amin a saját gyermekem se igazán ismer fel, a sok sok negatív tekercset, amelyeket persze azóta sem voltam képes előhívatni, és még számtalan olyan emlék akad a kezembe, amelyért fájna a szívem, ha idővel megrongálódnának és így ezzel elveszne rengetek olyan érték, amely egykoron annyira fontos volt. Most, hogy szülő vagyok, talán még inkább fontosabbnak tartom, hogy megmutathassam a gyermekünk számára, hogy kik is igazából az ő szülei. Ezért most következzen 5 tipp arra vonatkozóan, hogy mi az, amit te is megmenthetnél a gyerkőcöd számára emlékként a szekrényed mélyéről, vagy épp a padlásotokról.   

Régi fényképeket: mindig is irigyeltem azokat, akik időt szántak arra, hogy felkutassák a családfájukat. Fantasztikus érzés lehet, hogy megmutathatod a gyerkőcödnek, hogy milyen családból is származik és ha ezt még képekkel is illusztrálod, hogy igen, valóban nem kamuzol, amikor arról beszélsz, hogy régen a tésztát nem a boltban vették a nők, hanem itt épp a te dédnagyanyád dagasztja. Azt gondolom, hogy ezzel így sokkal többet adtál neki, mintha csak úgy elmeséled a múlt ezen részét. Sajnos a mai rohanó és stresszel teli világban, sok családban már a nagyszülők hiánya sem ritka, de a dédszülőkkel való találkozás pedig egyenesen kincset ér. A régi képeknek olyan értéke van manapság, amely szinte felbecsülhetetlen. Egy-egy olyan fotó, amely a nagymamát ábrázolja óvodásként a mi gyermekeink számára maga a megtestesült álom, főleg, ha már csak egy kép maradt róla és semmi több. Valószínű, hogy nem sokat tévedek azzal, ha azt állítom, hogy így nem csak egy csodás emlék maradhat meg az utókor számára, de akár még karácsonyra is tökéletes ajándék a rokonságnak.  

Diafilmeket és negatívokat: olyan sokat beszélünk arról, hogy a mai mesék milyen agresszívek és hogy egyáltalán nincsenek jótékony hatással a gyermekekre. Hétvégente rengeteg családban a délutáni program rendszerint az volt, hogy fogták a diavetítőt és alápakoltak néhány vaskosabb könyvet, hogy megfelelő magasságba kerüljön a gép, majd befűztek egy diát, és elmerültek a filmek csodás világában. Ha már ennyit panaszkodunk a mai modern mesékre, hogy milyen rossz hatással vannak a még fejlődő gyermeki lélekre, akkor miért is nem jutunk el még gondolati szinten sem odáig, hogy elővegyük ugyanezeket a meséket, leporoljuk, új köntösbe bújtatva, modern technikával megspékelve újranézzük őket?! Nyilván tudom a választ, hiszen sajnos én is ugyan ezt teszem. Egyszerűen az ember nem is néz utána, hogy miként lehet ezeket a filmeket felújítani, vagy másként aktualizálni. Pedig olyan jó érzést kelt bennem még most is, ha arra gondolok, ahogy együtt gubbasztott az egész család a földön ülve és bámultuk a falra vetített mesét. Nyilván gyerekként ezt nem vettük észre, de abszolút családi hagyományt és tradíciót alakított ki bennünk, amelyet mi szülőként is szeretnénk továbbadni, hogy a gyermekeink ne csak az értelmetlen bábuk mozgását bámulják a dobozban, hanem értékteremtő és tanulságos mesék nézésével töltsék el az idejüket.

Kép és hangfelvételeket: egy-két videófeltétel minden családban van azokról, akik most szülők. Az óvodai fellépés, vagy egy iskolai bemutató, ugyan olyan értékes volt a mi szüleink számára, mint most nekünk a gyermekeink hasonló eseményei, csak mi egy kicsit modernebb kütyükkel dolgozunk. Nálunk még akad olyan felvétel is, amelyen a nyaralásunk lett megörökítve. Na jó, nem igazán mutogatja az ember, de azért az mennyire bulis tud lenni akár már 10 év múlva is, ha az ember előveszi és együtt szörnyülködik, vagy épp nevet a családjával a ruhákon, esetleg az akkor trendinek gondolt hajakon. Biztos vagyok benne, hogy a mi gyermekeink is kíváncsiak lennének ránk, hogy mi milyen gyerekek voltunk, mit és hogyan gondoltunk, vagy épp minek öltöztünk be egy-egy farsang alkalmával. Talán nem kellene elvennünk tőlük ezt az élményt sem. 

Mobilról az aktuális felvételeket: na tegye fel az a személy a kezét, akinek nincs a gyerkőceiről/szeretteiről legalább 1 millió kép a telefonjában! Részemről nincs olyan hét, hogy ne jelezné ki a készülékem visítva, villogva, hogy értsem már meg, hogy nincs több hely rajta és most már lépjek valamit, mert tényleg nem fogok tudni rámenteni több adatot. Hiszen teljesen egyértelműnek kellene lennie, hogy időnként le kell ezeket mentegetni - hát hogyne, de persze az meg olyan sok idő - jönnek a kifogások, ugye? - , amiből a legkevesebb van minden családban. Aztán meg jön egy újabb szülinap, vagy karácsony, ahol még videók is készülnek és máris fullon van újra a készülék és magunkban gyorsan azért fohászkodunk, hogy csak még ez az egy férjen rá és ezek után, tényleg lefogom menteni az összeset. Majd a karácsonyi kajakóma után, a januári fogadkozások közepette, ismét észbe kap az ember, és már te magad sem hiszed el önmagadnak sem azt a sok hitegetést, és ámítást, hogy bármit is megteszel az üggyel kapcsolatban. Pedig mennyire egyszerű lenne az egész, csak lemented és már gondoskodtál is arról, hogy megmaradjon az utókornak.

A nagyi szakácskönyvét: nőként, anyaként néha olyan jó lenne elővenni a nagyi mindentudó szakácskönyvét, hogy akár karácsonykor, ha csak néhány órára is, de az ember képes legyen odavarázsolni a múlt ízeit. Tudom, talán szentimentálisan hangzik, de nem ezektől vagyunk azok, akik vagyunk, egy család?! Esetleg elsőre nem tűnik olyan eget rengetőnek a dolog, ámde ezek is a családunk részeihez tartoznak. Egy hagyományokkal és ősi tradíciókkal megfűszerezett leves receptje azt gondolom, hogy mindent visz. Arról nem is beszélve, hogy hány olyan séfről lehet hallani, akik a családi receptet túlgondolva alkotnak egy új ízletes ételt, vagy hoznak létre egy feledhetetlen alkotást. Talán a gyermekünk lesz pont az, aki a saját dédnagyanyja receptjével tűnik ki a tömegből. Mindenesetre érdemes lenne megfontolni a régi családi receptes könyvek, esetleg naplók modernizálásának ilyesfajta átmentését.   

A családi értékeket, hagyományokat tekintetbe véve, már a gyermekünk úgy érkezik meg közénk, hogy van egy alap értékük, amely az adott családra jellemző. Ezek mindenhol mások. Mi alakítjuk olyanra, amilyenre csak szeretnénk! Mi vagyunk azok, akik tehetnek azért és persze ellene is, hogy a még meglévő hagyományainkat, mennyire ápoljuk, tartjuk fenn, vagy épp modernizáljuk annak érdekében, hogy jobban, vagy meghittebben érezzük tőle magunkat. Attól, mert megtartjuk a régi bejáratott családi szokásainkat, nem azt jelenti, hogy nem csempészhetünk bele némi kis frissítést, modernizációt, hiszen így kezdődik minden hagyomány megteremtése, amiből egy új egyedülálló, ámde annál értékesebb családi tradíció alakulhat ki szeretteink, és persze gyermekeink számára. A legfontosabb mégis az lenne, amennyiben új nézeteket vallunk, akkor azt annak fényében tegyük, hogy az is bele passzoljon a családunk meghitt és nyugalmas légkörébe és ne feltétlenül váljunk meg az ilyesfajta régi emlékeinktől, hiszen az is a múltunk egy része, csupán csak frissebb kiadásba, amelyet a gyermekünknek is ismernie kellene.    

Ha szeretnéd Te is megmutatni a régi családi emlékeket a gyerekeknek, akkor ebben az Emlékmentő csapata tud Neked segíteni! Kattints az Emlékmentő oldalára, és nézd meg hogyan hozzák rendbe a régi emlékeid :-)

Edina 

kép: pinterest

1. Készüljetek előre: az egyik elengedhetetlen pontja a beszoktatásnak a felkészülés. Alapvetőnek kellene lennie, hogy a gyerkőcöt felkészítsük az előtte álló változásokra, az új helyzetekre, és mindenre, ami ezzel járhat, de sajnos sok esetben látom azt, hogy ezt a szülők természetesnek veszik és legyintenek az egészre. Pedig, ha mondjuk előtte lévő héten, esetleg kicsivel hamarabb felkelted, hogy szokja az új életritmusát, vagy esetleg vásárolsz olyan mesekönyveket, amelyek bemutatják, hogy mi fog történni az adott intézményben, vagy talán az is elegendő, ha a szomszéd kislány/kisfiú elmeséli, hogy milyen fantasztikus dolgok fognak ott történni vele, akkor máris tettél valamit az ügy érdekében, vagyis érte, a felkészítésére. Ha nagyon lelkiismeretes vagy akkor délutáni programként pedig útba is ejthetitek, hogy berögződjön neki az útvonal és ezzel már élét is vetted annak, hogy nem tudja, hogy mi fog vele történni, merre kell majd mennie. De persze az is sokat segíthet a helyzetén, ha együtt veszitek meg a szükséges felszereléseket. A lényeg, hogy készítsd fel lelkiekben is arra, hogy most valami új következik. Hiszen légy' őszinte magaddal, számodra is félelmet tud kelteni egy új munkahelyre először belépni. 
2. Nem (lenne) szabad sírni: elég megható tud lenni, amikor önállósodik a féltett gyermekünk és azt vesszük észre, hogy egyedül képes már a saját szintjén is megoldani dolgokat. Ha ez nem lenne elég, ráadásul még az is szemmel látható, hogy míg ő büszkén lépked (nyilván persze némi félelemmel) melletted, addig drága szülei a meghatódottságtól az ajtón is alig találnak be. Miközben elrendezed a sorait az új helyen -terelés gyanánt, hogy ne ordítva sírj fel és ezzel a húzásoddal már be is égeted őt az első napján- azon morfondírozol, hogy egyáltalán mikor lett ekkora, hiszen még épp csak néhány éve volt az, amikor először a karjaidban tartottad az ordító kis békát, most meg egyszerűen képtelen vagy felfogni, hogy mennyire nagy lett. A lényeg, hogy semmi esetre sem szabad látnia, hogy totál kivagy az egész helyzettől, hiszen ezzel nem segítesz neki egyáltalán, csak te is félelmet keltesz benne.
3. Ne stresszeld magatokat: sokan azzal riogatják a gyerkőcöt, hogy mivel már nagy, ezért most már úgy is kell viselkednie, hiszen a nagyok már nem viselkednek ilyen bután, vagy hogy ha ilyen leszel, akkor nem fognak szeretni a bölcsibe/óvodába/iskolába a többiek. Ezeknek a mondatoknak az ismételgetésétől mi is sík idegesek leszünk és ha be is következik, akkor pesszimista módjára kijelenthetjük, hogy mi megmondtuk előre. De tényleg! Azért mert te ezt hallottad anno a szüleidtől, nem kellene tovább adnod ezt a stresszfaktort a saját gyermekednek is. Próbáld meg biztatni és elhessegetni mindent és mindenkit a közeléből, amitől, vagy akitől bestresszelhet.  
4. Beszéljetek a félelmeiről: jobb ha nem áltatod magad, mert sajnos lesznek félelmei. Nyilván nem 100%, de elég nagy rá az esélye, hogy elkezd aggódni, hogy mi is fog vele történni egy olyan helyen, ahol nem lesz ott sem apa, sem pedig anya óvó és védő karja. Azonban, ha már a beszoktatás előtti időszakban beszélgetsz vele arról, hogy pontosan mi is történhet vele, milyen szabályok lesznek, mit csinálhat és mit nem, illetve az egyik legfontosabb, hogy nem fogod otthagyni soha, hanem érte fogsz menni, akkor talán csökkentheted a benne kialakult félelmeket, vagy talán meg is tudod előzni azokat. Ahogy nálunk felnőtteknél is, ha valami bánt és félelmet kelt bennünk, DE képesek vagyunk arról beszélni, akkor még ha nem is születik megoldás, valahogy úgy érezhetjük, hogy kibeszéltük magunkból mindent.   
5. Próbáld meg megérteni: ha gyerekekről beszélünk (persze nálunk felnőtteknél is legalább olyan fontos), az egyik leginkább fontos tényező, hogy próbáljuk meg őket megérteni. Ne legyintsünk arra vonatkozóan, hogy ugyan már, hiszen ő csak egy gyerek és milyen problémája lehet ilyen kicsiként, mit kell ezen megbeszélni és kivesézni, hiszen ez csak egy kezdeti apró lépcsőfok az életében. Igen ám, de ezt ő mégis honnan tudná ha nem mondod el neki, hogy ha az egész életét nézzük, akkor ez az élethelyzete mennyire kezdetlegesnek fog számítani. Az ő életében ez, most igen is egy hatalmas és fontos lépés, amely az első, egyedüli és önálló életének emlékezetes momentuma, amely ha rosszul sikerül, akkor mindig emlékezni fog rá.      

 Edina

kép:pinterest