Mielőtt én is anya lettem volna, előtte mindig azt gondoltam, hogy az ő életük nem is olyan nehéz, hiszen egész nap azt tesznek, amit csak akarnak, rengeteg idővel rendelkeznek és ha a gyerkőcük alszik, akkor meg aztán főleg, amennyiben pedig elérkezik a közösségbe vonulás időszaka, az felér egy kánaánnal (jó tudom, totál naiv voltam ebben is). Na de persze mondanom se kell, hogy miután elkezdtem én is az anyukák táborát erősíteni, azért rájöttem, hogy ez nem teljesen így van. Nem azt csinálunk legtöbbször, amit szívünk szerint tenni szeretnénk, hanem azt, amit meg kell tennünk a családunkért. Ugyan szívesen tesszük, de bizonyos részei a feladatoknak, akkor is inkább a család működtetéséhez kapcsolódik, semmint önmagunkhoz. Ahogy telnek az évek és mondhatni belerázódik az ember ebbe a folyamatosan változó anyaság útvesztőbe, úgy érzem, hogy ha nem figyelek oda, akkor szépen lassan, ámde annál biztosabban betemet mindent, és az "ÉN" átváltozik "MI"-re és egy csodás reggelen már arra ébredsz, hogy eltűntél és pusztán már "csak" egy anyarobot vagy, aki próbálja a fejét a víz felett tartani, hogy kapjon levegőt. 

Tudom, elsőre sokkolónak tűnik, főleg, ha még a közös életetek abban a szakaszban tart, hogy otthon ültök, babáztok és élvezitek a csodát, amelyet kaptatok a sorstól. Ez így van rendjén. Mindannyian átesünk ezen a szakaszon, amikor a mosolyától elolvadva ülsz mellette és elég csak ránézned és máris azt veszed észre, hogy ismét eltelt 3 óra és jöhet a következő etetés. Teljesen normális, hogy így érez az ember lánya. Majd elérkezik az, amikor már tényleg minden mozdulat, teendő és feladat természetessé válik és abszolút nem jelent már semmilyen kihívást a gyerkőcöt, apát, a kutyát és magadat koordinálni. De ahogy írtam fentebb, idővel ez is bedarálhatja az embert és elkezded keresni önmagadat az egész életedben.

Hová is lettem én?!

Mikor tűntem el a saját életemből?!

Ki is vagyok akkor most?!

Időről időre egyre több édesanya teszi fel önmagának ezt a kérdést és a legtöbb esetben a válasz sajnos elmarad. 

A minap beugrottam vásárolni, mert kellett még az esti vacsihoz néhány dolog. Ahogy a kasszánál felpakoltam a szalagra, hirtelen megakadt a szemem azokon, amiket vásároltam. Vettem a gyerkőcünknek minden olyat, amit szeret, plusz még néhány olyat is, amit viszont megláttam és majd jó lesz az neki (ezt a legtöbb szülő ismeri), na és persze a férjemnek is vettem néhány dolgot, de ha már ott vagyok - gondoltam, veszek a kutyának is valamit. Így a kosaramban volt minden, játék a gyereknek és a kutyának, rágcsa, enni és innivaló, könyv stb. Amikor egyszeriben belém hasított, hogy jó jó, tök jó fej vagyok, hogy viszek mindenkinek mindent, plusz még egy kis meglepit is, na de saját magamnak mit is vettem?! Semmit!!! Semmit nem raktam be magamnak, mert valószínű, hogy már elkezdtem azt az őrületet, hogy életemet és véremet a családomért és mindent csak és kizárólag nekik, és én saját magamat pedig elkezdtem háttérbe szorítani. Totálisan ledöbbentem, hogy ez lesz az, amiről az anyukám mindig mesélt, hogy még egy árva csokit se vett soha magának, mert mindent a gyerekeinek szeretett volna adni. Amit akkor nem értettem, azt óhatatlanul is magamba szippantottam és ugyan azt teszem, amit ő, és amiért mindig magyaráztam neki, hogy de hát ne legyen ilyen saját magával szemben. Aztán, ahogy haladt a sor, a mögöttem álló kisgyerekes anyukának a kosarára néztem és láss csodát, hát nála se láttam semmi olyat, amit önmagának vásárolt volna. Ezért aztán fogtam és a kassza mellett lévő túró rudis hűtőből kivettem egy óriás rudit saját részemre, majd mosolyogva megjegyeztem neki, hogy ezt azért, mert megérdemlem. Pár pillanat elteltével újra nyílt a hűtő és a mögöttem lévő szalagon megjelent egyel több rudi a többi termék mellett. Ezzel csak azt szeretném mondani, ahogy az előző esetből is látszik, kettőből kettő anyuka nem figyel oda saját magára és már el is felejtjük, hogy milyenek voltunk, mielőtt anyák lettünk. 

Tapasztalataim alapján valahogy még gondolati szinten se jutok el odáig, hogy megkérdezzem önmagamtól, hogy te mit szeretnél, te mire áldoznál időt, te merre indulnál el szíved szerint?! Az anyaság sokakból nem a magabiztosságot hozza ki, hanem épp ellenkezőleg a totális bizonytalanságot, mivel eddigi ismeretlen úton indul el az ember. Ezért egyfajta kérdőjel kíséri a mindennapjainkat, és nem csak a mindennapokat, hanem a személyiségünkben is beállhat egyfajta ön megkérdőjelezés! Vajon jó anya vagyok, ha megtiltom a gyerekemnek azt, amit más megenged?! Majd megjelennek bennünk egyre többször ezek a kérdések és végül már azt érezhetjük, hogy egyszerűen eltörpülünk és a kívülről lévő mások által csodált felnőtt csinos nő/anya, belül egy icipici gyerekké töpörödött össze. Sőt esetenként még inkább bizonytalanabbá tudunk válni, mint a saját gyermekünk, főleg akkor, ha ő a gyermeki őszintesége közepette még arany igazságokat is kimond. Puff neki, a gyerek sokkal értelmesebb nálam érzés már meg is jelent a fejedben. Totálisan zavart és bizonytalan vagy az életedet illetőleg. 

Pedig, ne felejtsd el, hogy mielőtt anya lettél, előtte egy nő voltál, aki képes volt döntéseket egyedül hozni és élni az életét. Sőt mi több, még barátnő is voltál valaha, a férjedé. Aki viszont mielőtt apa lett, a te társad volt és támogattátok egymást. Nem úgy, mint most, hogy leginkább a gyerek hurcibálását osztjátok be, hanem szerveztetek közös programokat, olyanokat, amelyeket ti, mind a ketten szerettetek csinálni. Moziba jártatok, vagy épp színházba, utazgattatok kettesben és barátokkal, esetleg együtt sportoltatok, vagy épp a barátokkal egy jó főző kurzuson vettetek részt. Ezek még mindig ott vannak benned, csak most épp átadtad magad egy másik időszakodnak, hogy mást támogass, a gyerkőcötöket. De attól ezek még benned vannak. Igaz nem közvetlenül a felszín alatt, mert lehet, hogy már azt is elfelejtetted, hogy régen mi töltött fel, vagy mi az, amit imádtál csinálni. A legtöbbünk így él és próbál küzdeni az ellen, hogy teljesen elfeledje ezt a belső részét, a valós igazi én részét. Miközben érzed, hogy benned ott, mélyen legbelül még mindig az a kis fruska vagy, aki egykoron voltál, sokszor már nem is mersz úgy élni, hiszen már nem vagyok gyerek, sőt komoly felnőtt anyukának kell lennem, mert ezt várja el tőlem mindenki - gondolat motoszkál a fejedben. De ha te nem ilyen vagy, akkor mi van?! Ha te igazából szeretnéd teljesen megélni és megmutatni azt a fruskát is a gyermekednek, aki egykoron voltál, azt nem lehet?! De éppen lehetne, ha nem félnél és rettegnél attól, hogy mások mit is szólnak majd ahhoz, ha felvállalod igazán önmagad. 

Kérlek ébred fel! Ideje tenned magadért is valamit. Valamit, ami téged is feltölt és amivel képes vagy kifejezni önmagad legbensőbb igazi és valós énjét. Ha ez épp az, hogy a gyerkőcöddel beülsz a hintába és hangosan sikítoztok akkor az, ha pedig úgy érzed, hogy sokkalta többre lenne szükséged, mert már olyan mélyen elnyomtad a valós énedet, akkor engedd szabadjára önmagadat. Vegyél ki egy fél nap szabit és menj el oda, ahol azelőtt jártál és feltöltött, ahol azt teheted, ami igazán te vagy és ne foglalkozz azzal, hogy más mit mond, vagy gondol rólad. Hidd el, több vagy te is, mint pusztán csak egy anya!    

Edina

kép:pinterest