A mögöttem lévő várandósság és az azt követő közel 2 év alatt, rengetek különböző anya típussal találkoztam, amely kívülről nézve hol megdöbbentő, hol pedig vicces volt...

Anya típusok:

Pozitív anya:
Azon a véleményen van, hogy nem feltétlenül baj, ha bántják a gyereket, mert abból képes lesz megtanulni, hogy különbözőek vagyunk és legközelebb már egyszerűen helyén kezelni a durvaságot.

Negatív anya:
Teljesen feleslegesnek tart bármilyen vitamint is beszedetni a gyerekkel, hiszen azon a véleményen van, hogy így is - úgy is beteg lesz, szimplán a genetikára fogja az egészet.

Laza anya:
Ő inkább a barátja szeretne lenni a gyerekeknek, mint az anyukája, így biztosítja be magát, hogy minden fájdalmat megfognak osztani vele a későbbiek folyamán.

Szigorú anya:
Kötelezően 8 órakor fekvés van nála, akkor is ha nyáron vakítóan süt a nap, mivel azt vallja, hogy szüksége van a gyermeknek a maximális alvási időre.

Tudatos anya:
Ő az a típus, aki egyszerűen pontosan tudja, hogy milyen gyerkőcöt szeretne nevelni és ahhoz mit kell tennie.

Bio anya:
Csak és kizárólag olyan ételt, tusfürdőt és pelenkát vásárol a gyermekének, ami 100%-osan természetes alapanyagokból készült.

Ős anya:
Neki nem tudsz újat mondani, zsigerből ért minden gyerek témához, valószínű, hogy több gyerkőc anyukája és szinte nincs is egyáltalán "én ideje" mivel az egész életét a gyerekeinek szenteli.

Átlagos anya:
Azt hiszem ez lennék én is, aki egyszerre pozitív és negatív önmagával és a családjával szemben, hol túlságosan laza, néha meg túl lő a célon és drákói szigorúsággal bír, egyszerre tudatos és bio, és egy kicsit talán ős anya is, aki azt hiszi, mert már van egy gyerkőce, ismeri az összes gyereket. Olykor nem is csodálom, hogy szegény férjem úgy érzi, hogy több személyiségű anya neveli a gyereket, és aki nem képes eldönteni, hogy pontosan milyen mama is lenne a legjobb a gyermekünk számára.

Edina

Kezdem a legelején a dolgot.

Amikor még nincs pasid, akkor folyamatosan azt kérdezik, hogy "miért nem keresel már valakit" - persze, ezt így tervezi előre az ember gyerekkorában, hogy soha nem fogok férjhez menni. Aztán, amikor nagy nehezen talál az ember egy társat, akkor jön a következő kedvenc kérdésem "mikor lesz az eljegyzés" - talán majd ha megkéri a kezem - ezt követi a "csak nem azért lesz esküvő, mert jön a gyerek" című abszolút nyilvános kérdés - nem, nem azért lesz, hanem azért, mert eddig ezzel nyomasztottatok, hogy legyen már, szóval most már mindenki nyugodjon le, lesz esküvőm.

Amennyiben a házasságod még sem úgy sikerült, ahogy azt eltervezted, akkor bizony, mint a ki nevet a végén társasjátékban, szépen mész vissza a startvonalhoz és kezded előröl az egészet.

Azonban, ha túlélted az elmúlt kérdéskörök 10-15 évét, akkor jöhet a gyerek részleg. Így el is érkeztünk a témánkhoz, vagyis induljon a második kör.

kép:pixabay

A várandósság alatt záporozó kérdések végeláthatatlan sorát nem írnám le, hisz mindannyian tudnánk sorolni azokat napestig, azonban a szülés után pillanattól már jönnek a következő ismert kérdések "na és terveztek még gyereket", "milyen már az, ha egyke valaki" "de neked is van testvéred".

Mire fellélegzik az ember az első (olykor sokkoló) hatások után, bölcsi/bébiszitter/nagyi ki mit lát jónak és mit engedhet meg magának, már kezdik is nyomatni a "és mikor jön a második" -  viszonylag több mindent kell végig gondolnia egy nőnek a témában.

Mint például: elférnénk abban a lakásban/ házban többen, ahol most élünk, vagy szükséges a költözés, az egy dolog, hogy nekem és apának is jó a viszonya a testvérekkel, de ez törvényszerű, hogy az én gyerekem is jó testvér lesz, ha előfordult betegség a családban (már pedig igen) akkor az örökölhető és a betegséggel járó küzdelmet túlélné a családunk, vagy ha rossz evő, alvó, sírós, antiszociális, vajon a második is az lesz, törvényszerű, hogy, ha az első jó, vagy rossz a második is olyan lesz, vajon képes lennék egyformán szeretni őket, képes lennék irányítani a családunkat a reggeli és az egész napos őrületben (tanulás az egyikkel, játék, fejlesztés a másikkal  és mindezt az esti szabad 2-3 órában), rohanni egyik programjukról a másikra, apával a kapcsolatunkat szorosabbra fűzné, vagy egyáltalán nem jutna egymásra időnk, és akkor persze mind ezekre még jönnek a számok.

Ha én ennyi éves leszek mire megszületik a második gyermekünk, akkor nyugdíjas leszek, mire lediplomázik, valamint előre nem tudhatom, hogy milyen speciális hobbyt választ magának, és annak milyen költsége lesz.

Kérdés, kérdés hátán, melyekre előre senki sem tudja a válaszokat, de talán ettől szép az élet, hogy mindig tud újat és meglepőt produkálni, és amikor végre azt hinnénk, hogy kényelmesen hátradőlhetünk, mert most jön egy kis nyugalom, hirtelen akkor fordul minden a fej tetejére.

Edina

kép:pixabay

A csapból is az folyik, hogy mitől lehetsz jó anya, de ha valamit másként teszel, mint ahogy azt a többség gondolja (vagy épp csak nem meri kimondani), akkor megbélyegeznek, hogy ilyen-olyan anya vagy.
Íme, amivel eddig találkoztam, amit mások rám akarnak erőltetni, hogy miként kellene megélnem az anyaságot, és ezzel szemben mi az, amit legbelül érzek.



Amit mások rám akarnak erőltetni kontra a valóság, amit érzek: 

• Légy mielőbb újra karcsú. 

Miért ne lehetnék egyszer az életben duci, úgy is végig fogyózom az egész életemet, ennyi lazaság nekem is jár.

• Főzz minden nap a gyereknek és magatoknak.

Azzal egyetértek, hogy a gyereknek, de azt már túlzásnak érzem, hogy maguknak is minden nap főzzek (kinek van arra ideje).

• Szuper anyu vagy, nincs szükséged segítségedre.

Véleményem szerint az anyaság nem az, hogy inkább belepusztulok a dolgokba, de akkor sem kérek segítséget (akár még a saját anyukámtól se).

• Csillog-villog az egész lakás a tisztaságtól.

Igen csillog-villog, de ezt sem kell túlzásba vinni (szerintem még mindig az egyensúlyon van a hangsúly).

• Anya mindig kipihent, mosolygós és jókedvű. 

kép:pixabay

Amióta valakinek az anyukája vagyok, sokszor én magam se tudom, hogy ki néz vissza rám a tükörből. Addig tiszta sor, hogy várandósak leszünk és ki így - ki úgy éli meg a 9 hónapot. A magam részéről én még akkor nő voltam, aztán valahol a szülőszobából kitolva és betolva a saját szobámba, és belenézve a tükörbe, egy félig riadt, félig ismeretlen nő arca rajzolódott ki.

Elkezdődik egy új időszak, a totális káosz és tükörkerülés időszaka, na akkor inkább a lepukkant anyu voltam, és ezt követte a tejcsárda anyu, amikor mindenhol tej foltok vannak és persze ekkor még a kezdeti kismama ruhák voltak csak jók rám. Ezután jött a kerekded anyu (ahogy én hívtam dzsabba) na itt aztán már nem volt olyan sátor, ami kellően eltakart volna. Majd elérkezett a szopi vége és ezzel együtt megszületett sportos anyu, ami szuper volt, mert leadtam mindent, amiért előtte keményen megküzdöttem, hogy végleg rajtam maradjon (sütik, torták, csipszek és minden ami árt). A sportos anyut pedig felváltotta a munkábajárós anyu, aki jelenleg is vagyok.

De ha arra gondolok, hogy vajon mikor éreztem utoljára magam jó nőnek, hát arra bizony nem igazán emlékszem. Nyilván az se segít rajtunk, hogy a város tele van jó nőkkel, akiknek szuper a hajuk, a sminkjük makulátlan és a ruhájuk épp az aktuális divat szerinti. Szóval ott rohanunk mi anyák (mert én állandó rohanásban vagyok), a csinos és dekoratív nők között, miközben a régi farmerünk épp hogy újra ránk jön és a magassarkú cipő szorít, mert már elszoktunk a szűk cipőtől. De aztán néha ahogy jobban megnézem ezeket a nőket, azért látok egy két csapzott hajat, letaposott cipő sarkat, leesett műkörmöt és még sorolhatnám, na ilyenkor érzem azt, hogy igazából én is csak egy vagyok a sok nő közül.

Edina

Gondoltam, hogy totálisan spontán leszek mint a gyerkőc megszületése előtt, és összehozok egy randit a férjemmel, hogy lássa ő is (és talán én is) hogy még mindig ugyanaz a lány/nő/feleség (már néha én magam se tudom, hogy ki néz vissza a tükörből) vagyok, aki még az időszámításunk előtt voltam. Így gyorsan felhívtam az én drága anyukámat, hogy rá érne-e egy gyors unokázásra, amíg én a férjemmel romantikázok.

kép:pixabay

Anya: És mikor szeretnétek romantikázni?
Én: Hát igazából ma mennék el vele, de még nem is mondtam neki, csak meg akarnám lepni...
Anya: Jó, de nekem ma nem jó, ne ma romantikázzatok, hanem vasárnap.
Én: Szuper vagy anyukám, akkor vasárnap romantikázunk.

Hosszas nevetgélés után megállapítottam, hogy ha az ember a férjével akar néhány órát kettesben tölteni, azt nem lehet csak úgy spontán módon, mint anno, azaz időszak már elmúlt, helyette már az A, B és néha a C tervek lépnek életbe.

Edina

Bájosan találékony tud lenni egy anyuka, ha arról van szó, hogy a gyermekét nyomon kövesse és még csodásabb ötletei támadnak arra vonatkozóan, hogy miként és honnan lehet a legjobban észrevétlenül követni szent és sérthetetlen gyermekét a beszoktatás alatt. Miután az ember összebarizik a böliben a szintén elárvult anyukákkal, egy kis idő elteltével mindenki azt kezdi el találgatni, hogy na most éppen mit csinálhat az én gyermekem.
Ilyenkor mindig csak 1 anyuka derítheti fel a terepet - ez nagyon fontos.

Előtte összeszedi az összes infót, hogy melyik gyerkőc milyen ruhában van (tipp: érdemes feltűnő ruhában vinni a gyereket az elején, hogy még a vadidegen anyuka is megtalálja a tömegben a tiédet), majd ráugrasztani azt az önfeláldozó kommandós anyut, aki képes 5 másodperc alatt beszkennelni az összes beszoktatós gyerekről mindent. Mint például: milyen lelkiállapotban volt, kivel játszott, boldog volt-e, ki volt-e sírva a szeme, nem keresett-e engem, figyelnek-e rá, nem éhes, nem szomjas és szeret még engem egyáltalán...

kép:pixabay

Így alakult ez nálunk is, a hős anyuka elsétált az ajtó előtt, majd szkennelés indult és mire lépett kettőt az ajtó előtt, már meg is volt az összes infó kb. 4-5 gyerekről. Ilyenkor megnyugodtunk mindannyian, azonban, ha hallasz egy sírást, hirtelen azt vetted észre, hogy már azt se tudod, hogy milyen a sírása a saját gyerekednek, annyit hallottál az elmúlt 3 órában.

Persze a szemfüles daduskák következetesen elhajtanak mindenkit, hogy most már akár el is hagyhatnánk az épületet, na és ilyenkor indul be a bokor/autó mögüli kommandózás.

Mint egy igazi gagyi filmben, valóban ott állsz a büdös poloskáktól hemzsegő bokrok mögött és keresed szemed fényét - akit egyébként mivel leitta magát már totál más ruhában fogsz megtalálni, amitől persze rád jön a frász, hogy hová tűnhetett el a gyerek egy zárt udvarról. Szóval heves szívdobogással, de megtalálod, de ekkor már nem is érdekel a bokor, mert törpejárásban sikerült átvergődnöd az úttesten és a böli kerítése alatt meghúznod magad (szerény személyem dzsabba testemmel egyetemben).

De persze mire felmersz nézni a betontömb mögül, már régen bent vannak a teremben, mert elérkezett az ebédidő, ami annyit jelent, hogy már csak 15 percet kell kibírni a gyerek nélkül és megtudhatsz mindent legálisan is.

ui.: ha kommandózni készülünk, azért mi ne rikító színbe bújtassuk csodás anyatestünket.

Edina

kép:pixabay

Nálunk is elérkezett a nagy nap, amikor a mi kis drágánk elindul a dolgozóba és beáll a sok bölis közé. Hiába is képzetem el, hogy majd szerintem ilyen, vagy olyan lesz, mivel új közeg új dolgok is kialakulhatnak.

Az első napokban kevésbé sokkolódtam, hiszen ott voltam végig vele, láttam rajta a megszeppenést és az érdeklődést egyszerre, de szerencsére, mint mindig, most is a kíváncsisága győzött a kétségbeesése felett. Aztán elékeztünk ahhoz a naphoz, amikor a daduskák megkértek arra, hogy most köszönjek el tőle és menjek ki, hogy lássák, mennyire képes feltalálni magát egyedül a biztonsági hálója nélkül (ez lennék én).

Mivel nem csak egyedül paráztam kinn a széken, hanem akadtak sorstársak is, így kellően hol megnyugtattuk egymást, hol pedig kisebb szívinfarktust kaptunk a rémhírektől. Majd végre eltelt az idő, amit külön kellett töltenünk és mialatt mentem a folyóson a váróhelységig, végig pörgettem, hogy vajon milyen állapotban jön ki, örülni fog nekem, vagy meg lesz sértődve és egész délután a kiengesztelésén dolgozhatok, evett, vagy ivott valamit, figyeltek arra, hogy ha elesett, akkor nem ütötte-e meg magát, sikerült kicserélni a pelust, vagy egyáltalán képes volt megértetni magát, hisz még beszélni se nagyon beszél.

Így kellően sikerült stresszelni magam, mire az ajtóhoz értem. Egy örökké valóságnak tűnt, mire az a nyavalyás ajtó kinyílt. Amit láttam, az megdöbbentett, hiszen már nem ugyan azt a törpenyulat láttam magam előtt, mint előtte.

Ott állt egy új "kisnagy" lány, aki egy "idegen" daduska kezét fogva sétált ki széles mosollyal az arcán és a szemével kutatott valami után. Én voltam az (Hál'Isten, ebből tudtam, hogy még szeret), akit keresett és szinte felragyogott az arca, amikor meglátott, nekem pedig tiszta könny lett a szemem, amikor odaszaladt hozzám és úgy ölelt át, ahogy eddig még soha.

Azt hiszem, hogy egy új korszakunk kezdődött el...

Edina

kép:deviantart

Amióta megszületett a gyerkőcünk, sokszor értékeltem már át a neveléssel kapcsolatos nézeteimet. Hol ezt, hol azt tartom jobbnak, valamiben a modern nézetek váltak be, de valamiben még mindig az ősi nagyanyáink véleménye a nyerő.

A nagy kavalkádban olykor képes vagyok összezavarodni, de egyben biztos voltam már az első pillanattól kezdve, hogy megpróbálok nem instant gyerkőcöt nevelni. Az instant gyerkőcök azok, akik helyett akár egy ártatlannak tűnő cipőbekötést is megoldunk egy rohanás miatt.

Ezzel azonban azt közvetítjük felé, hogy mindig lesz, aki helyette megoldja a felmerülő problémákat, másrészt pedig azt érzékeli, hogy ügyetlen, mivel ő elsőre képtelen volt megoldani a felmerülő akadályt, de jött a mama személyében a segítség, aki képes megoldani mindent és így bizonytalanítom el teljesen egy cipővel...

Belátom az egyik legnehezebb és legveszélyesebb csapda, de talán a kettőnk jövőjére nézve érdemes erőt venni magamon és azon túlmenően, hogy a már benne kialakult bizalmat tovább erősítsem, figyelnem kell arra is, hogy képes legyek megengedni azt, hogy "elessen és, hogy önmagától újra felálljon".

Többek között ezért is tart nálunk egy cipőfelvétel akár 10 percig, vagy egy játékkal való megküzdés percekig. Amikor a reggeli rohanás közepette mire kivárom, hogy bármit is megoldjon, valóban kihullik a hajam és sokkal könnyebb lenne, megoldani mindent helyette. De ha azt nézem, hogy már csak reggel és este vagyunk együtt, akkor máris eljutok oda, hogy mit közvetítek felé ezalatt a rövid időszak alatt, így eshetek a saját csapdába és így nevelhetek én is könnyen egy instant gyereket.


Edina

kép:pixabay

Íme az a lista, amiért mi anyukák, képesek vagyunk egymás feje
felett pálcát törni:

• szoptatás VS tápszer
• bio étel VS üveges bébi étel
• cumi VS ujjszopás
• eldobható pelus VS mosható pelus
• biliztetés VS wc szűkítő
• édesség VS bio rágcsa
• üdítő VS víz
• együtt alvás VS külön alvás
• kenguru VS babakocsi
• babakomp VS szőnyeg 
• anyának VS mamának szólítson
• bölcsöde VS óvoda

kép:pixabay

Tavaly nyáron még bőszen tápláltam szent és méretes mellyemből a még szentebb gyermekünket és sikerült megdumálnom apát a következő szöveggel:" értsd meg végre drágám, mivel az a jó a gyereknek, ha édes a tejem, ezért egyszerűen rá vagyok kényszerítve az édesség falására, hiszen az teszi édessé a tejemet".

Így ezzel a lendülettel begurultam a cukiba (szó szerint gurultam, mert én a szoptatás alatt híztam, nem a 9 hónap alatt, ahogy mások), ahol miután kiválasztottam méretes somlóimat dupla adag tejszínhabbal, megpróbáltam belepasszírozni dzsabba testemet a kicsi székbe (hát ezt se fogom soha megérteni, hogy miért tesznek egy cukiba gyerek méretű kis székeket a felnőtteknek is) amikor is feltűnt a színen egy régi ismerősöm.

Annyira szuper az érzés, amikor a férjed által csodásnak tartott kikerekedett szuper anyu testtel ülsz és falod a habos sütit, majd rád köszön egy olyan ember, akit az elmúlt 100 évben soha nem láttál még csak szélfútta hajjal se, annyira tökéletes.

Szóval ott ülök a kis gyíktestű gyerekemmel, na meg az apu által csodásnak tartott testemmel, a sütimmel no meg a giga tejszínhabommal, amikor rám köszön az illető. Illedelmesen elcsevegünk a gyerkőcökről és amíg ő fentről mosolygott rám és mesélte, hogy minden szuper, addig én megpróbáltam behúzni a hasamat, ha már az asztal is kicsi és semmit nem takar, de hát van az a méret, amit már nem lehet beszívni, na ez már az a méret volt.

Megdicsérte csodás gyermekünket, majd mosolyogva tovább állt, én meg ott maradtam a sütimmel és eldönthettem, hogy befalom, vagy elkezdek mozogni és olyan csinos leszek mint ez a nő. Aztán végül arra jutottam, mivel már kikértem a sütit, hát egyszerűen vétek lett volna, ha engedem, hogy a hab összeessen rajta.


ui.: a tökéletes nő, sajnos a cuki mellett lakik, ergó új cukit kellett keresnem ;-)

kép:pixabay

A Cunami (vagy ahogy én írom tsunami) a Wikipédia szerint, "az egyik legpusztítóbb természeti katasztrófa". Hát mit ne mondjak, néha már én is éreztem ezt a mi drága gyermekünkkel kapcsolatban.

Amikor semmi nem jó, mérges az egész világra, és nem tudja másként levezetni a benne felgyülemlett dühöt, ezért mindent lesöpör az asztalról, és ha visszateszem, újra lesöpri, majd még inkább durcásan néz rám. Várja, hogy mit szólok hozzá, hogy meddig mehet el nálam, ideges leszek, vagy még feszítheti tovább a húrt.

Megpróbálom felvenni, hogy megnyugtassam, de ettől még inkább elszakad nála a cérna és amit lesöpört az asztalról, azt felveszi és most eldobja amilyen messzire csak tudja, majd visszanéz rám, hogy vettem-e az adást.

Amerre csak megy mindent ledobál, odébb rúg, megüti, vagy fellöki.

A sokat tapasztaltak szerint, ilyenkor hagyni kell őket, amíg lenyugszanak. A kezdők (amatőrök) meg, mint én, megpróbálnak segíteni a gyerekükön hátha mégis más visz most minket előbbre. Miután sikerült felvennem, egyre jobban felhergeli magát ezen, hogy őt most már szeretni sem kell és megpróbál kiszabadulni a kezeim közül, ezért hátraveszíti magát és mialatt ő a kezével még a szemüvegemet is ledobja a földre, addig én próbálok mély levegőt venni és nem rá önteni minden haragomat, hogy az én gyerekem miért nem tud minden nap és minden percben aranyosan viselkedni (talán azért, amiért a felnőttek sem).  Ezért aztán figyelembe veszem, hogy ő is lehet mérges és dühös (csak ő még nem tudja helyén kezelni a dolgokat) így magamhoz próbálom szorítani és belesuttogni a fülébe, hogy mennyire szeretem és hogy nincs semmi baj. Majd kb. 10-15 perc elteltével, amikor rájön, hogy igazából csak álmos és aludni szeretne, megnyugszik és érzem rajta, ahogy a megfeszült kis teste elernyed és végre odabújik hozzám és elkezd puszilgatni, ölelgetni.

Na ezt nevezem én igazi tsunaminak, amikor mint a víz, erőnek erejével támad a partra és elsodor magával mindent, majd amikor visszahúzódik utána már csak az eltaposott ropik, kekszek és a kiöntött vízből csupán csak tócsák maradnak.  

kép:pixabay

Rossz anya vagyok, én meg sz@r anya - mondjuk sokszor magunkról (és olykor mások is ezt mondják a hátunk mögött), a bátrabbak a szemedbe is megmondják, na de nekik onnantól számítva, hogy befejezték a "tanácsadást" kb. 10 másodpercük van, mert a benned lévő anyagtigris már ugrik is és....
De valójában miért is érezzük magunkat annyira szörnyűségesen rossznak?!

Te, aki, fenn vagy éjszaka a gyerkőccel és eteted, itatod, tisztába teszed, ha kell átöltözteted, ágyat húzol és megvigasztalod, mindezt képes vagy megtenni újra és újra akár többször egy éjszaka alatt.

Te, aki, ha lázas, ott kuporogsz mellette (jó esetbe az ágyában) és borogatod a fejecskéjét és takargatod, hogy ne fázzon, figyeled az órát, hogy mikor kell a következő lázcsillapítót beadnod neki, miközben az internetet bújod éjjel 2-kor, hogy hány fokos láztól kell rohanni a kórházba és különben is melyik kórházhoz tartoztok, ahonnan nem küldenek el benneteket, és ott mi vár rátok - gondolatok pörögnek a fejedben.

Te, aki, ha kell napi 10 különböző ételt is képes vagy a gyereked elé varázsolni, hogy végre egyen már meg valamit és ne csak kiflin és vízen éljen, mert akkor megint a sok fényevőnek köszönhetően téged is megvádolnak.

Te, aki, letörlöd a könnyeit, mert elesett és ellátod a sebét, és biztatod újra, hogy ő a világ legügyesebb gyereke, mert képes volt egyedül megtenni valamit.

Te, aki, ha egyedül vagy, mert nincs melletted senki, aki segítsen, erődön felül teljesítesz csak azért, hogy annak a pici gyermeknek megadj mindent és még annál is többet, hiszen apa helyett is "csak" te vagy neki.

Te, aki, már estére elfáradsz és az egész napi pörgést és feszültséget a gyereken vezeted le és képes vagy rákiabálni, miközben nem tett semmit és ismét rosszul érzed magad, mert ilyet senki nem csinál rajtad kívül, csak azok akik rossz anyák.

Te, aki egy gonosz nő vagy, mert hajnalba már beadod a bölibe/oviba azt akire váratok x évet és képes vagy ott hagyni őt, miközben a kerítésen keresztül ordít utánad (mert rohannod kell a munkába, hisz bármily meglepő pénzből éltek ti is).

Na pontosan te vagy az, aki nem merd magad rossz anyának hívni, mert te mindent megadsz neki, hiszen számára TE vagy, AKI a világot jelenti.


*az írást az egyik legdrágább barátnőmnek ajánlom, hogy tudja, nem csak ő érzi úgy magát, hogy ő a világ legrosszabb anyukája :-)

Edina

Vannak bizonyos dolgok, amiktől egyszerűen megőrülök, ha szent és csodás gyermekünk megteszi. Hiába tiltom, hogy ezt, vagy azt ne tegye meg, a hatalmas tágra nyílt szemeivel és bűnbánó arcával, úgy tesz, mint aki nem is a rosszaságra készült, csupán csak én látom rosszul a dolgokat.
Azonban nekem a még ki nem nőtt hajam is már előre megőszült azoktól a dolgoktól, amiket törpilla eddig elkövetett:

kép:pixabay

• A kutya táljában található étel alapos vizsgálata, majd annak bevételének megpróbálása, hogy a mama ne vegye észre, de ha mégis kiszúrja, akkor terelés indul.
• A földön lévő ételt felvenni és rekord sebességgel megpróbálni lenyelni.
• A konyhapultról levarázsolni a papa forró kávéját, mert olyan vicces a pohár amiben van. 
• Vendégségben a mama pólóját lehúzni, hogy más is lásson csodát.
• A játszótéren rámordulni egy nagyobb fiúra, hogy adja már végre oda neki kölcsönbe a saját motorját.
• Végig ordítani teli villamoson egy teljes megállót, és úgy hadakozni közbe, hogy az egyik cipő erre a másik arra landoljon.
• Fürdés előtt (már csupaszon) elfutni a mama elől, majd bebújni a ruhaszárító alá és odapisilni.
• A kád szélére felmászni vizes lábbal.
• A szappanból kiharapni egy jókora darabot és megpróbálni megenni.
• A wc-be beledobni valamit, majd kihalászni onnan.
• Pelenkázás alatt beletapicskolni a kakiba és azt megvizsgálni 2 centiről - na ettől teljesen kész vagyok.
• A led tv képernyőjét nyalogatni, majd a rá került nyálat szétkenni.
• Kb. ugyanez pepitában, amikor segít ablakot takarítani és megnyalja a tenyerét, hogy elég "vizes legyen" a munkához.
• Hátravetődés az ágyon, miközben az ágy szélén ülve vigyorog és mérges lesz, ha idő előtt elkapom.
• A mama magassarkú cipőjébe belebújni és végig kaffogni benne a lakásban hajnalok hajnalán - na jó, ezt én is csináltam gyerekként, nem is értem, hogy mit vártam.

kép:pixabay

Mielőtt anyukává válik egy nő, számtalan dologgal foglalkozik. Többnyire még dolgozunk a várandóság alatt is, aztán megpróbálunk felkészülni az anyaságra - naívan azt gondoljuk, hogy ez sikerül is - a baba érkezésére - ergó megveszünk mindent, ami felesleges és abból is kettőt, hátha elhasználódik idő előtt - valamint az előttünk álló időszakra.

Mondhatni mindenki túléli a kezdeti időszakot, ki így - ki úgy, de átvészeljük, azonban, amikor már belerázódott az egész család az újdonsült családtag ellátásába, és rutinszerűvé kezd válni a mindennapos ellátás, akkor szokott elérkezni az idő, hogy az anyuka felteszi magának a kérdést, hogy "akkor most hogyan legyen tovább".

Egyértelmű, hogy mindenki imádja a családját és az azzal járó - olykor kiborító - hétköznapi teendőket, de sokan kérdezik ilyenkor önmaguktól, hogy jó,  " na de hová tűnt el az a lány, aki egykor voltam", mielőtt felborult volna az életünk fenekestül, mit is terveztem ÉN, mi volt az ÉN elképzelésem, hogy merre vegyem az irányt. Hiszen mindenkinek voltak tervei a baba megszületése előtt is, csak azok ilyenkorra már teljesen a háttérbe szorulnak és kevésbé válnak fontossá.

Sokunk ilyenkor új területet fedez fel, nyelveket tanulunk, mindenféle háziasszonyképzőt végezünk el - ezzel is bizonyítva önmagunkban és önmagunknak az erős és megingathatatlan női szerepet - , egy új tanfolyam, esetleg iskola elkezdése, munkahely váltása, sőt esetleg egy teljes újratervezés is előtérbe kerülhet, amikor egy régi és talán elfeledett álmunkat próbáljuk megvalósítani. Hiszen, most van az ember lányának "ideje" - na az az év vicce, hogy sok a szabadidőnk - önmagára, amíg otthon van a gyerkőccel, mert utána beindul a valós élet - ahogy én nevezem. Amikor már megkezdődik a rohanás a bölibe/oviba/suliba, hogy ne az én gyerekem legyen az utolsó, akit elhoznak onnan; én ugyanis innentől számítom az igazán nehéz és valós anyai életemet.

Mindenesetre, néha nem árt emlékeztetni önmagunkat, hogy anno milyen álmaink, vágyaink voltak és azok mennyire valósak és miként illeszthetők be jelenlegi életünkbe. Ha úgy látjuk, hogy sajnos nem passzolnak bele bármi ok folytán, akkor sem történik semmi, hiszen csupán csak újra kell színeznünk a saját életünket és szükség esetén át kell konvertálnunk azokat a jelenlegi családi életünkhöz.

Edina

A sok rohanás közepette, (még ha nem is vallják be egyesek) néha igenis jólesik, amikor valaki felment bennünket akár néhány percre, ezeket "én perceknek" hívom. Amikor "eltudom magam engedni" és azt teszek, amit csak akarok hosszú percekig.

kép:pixabay

• Reggel korábban kelek (véletlenül - ergó hajnalban) még a férjemnél is és van időm gyönyörködni a felkelő napban, aminek a látványa feltölt. 
• A titokban elfogyasztott csoki/süti, aminek az íze, még mindig visszarepít a boldog és önfeledt gyerekkorba (igaz ezt leginkább csak "én másodperceknek" lehetne nevezni).
• A kádban elmerülök a habokban, becsukom a szemem, miközben nem gondolok semmire, csak lebegek a vízben és ha elég bátor vagyok, akkor még a víz alá is lebukok.
• A strandon, amikor apa, azt mondja, hogy menjek el egy kicsit a másik medencébe, addig ő figyel az örökmozgóra. Beugrok a medencébe, majd csukott szemmel élvezem a napsütést, a zajokat, sőt még a rám fröccsenő vizet is.
• Törpilla egyedül leül játszani - mert nem igényli folyamatosan a társaságomat - helyette elővesz egy könyvet és énekelve lapozgatja, mialatt én a tűzhely mellett megállok az étel kevergetésével és az ablakon át beszűrődő napfényt csukott szemmel élvezem pár percig. 
• Amikor a dobozban (tv) meglátom a gyerekkorom kedven meséjét, amit a gyermekünk is csendben, tátott szájjal néz és hirtelen olyan csend lesz a szobában, amiben képes vagyok elmerülni, mintha egyedül (gyerek) lennék.
• Altatás után, még erőt veszek magamon, és nekiállok tornázni, majd amikor befejeztem, akkor büszke vagyok magamra, hogy ezt megint csak magamért képes voltam megtenni.
• Az abszolút besztoff én idő, amikor napközben elalszik törpilla és akkor annyira sok mindent akarnék beiktatni arra az időre (főzés, takarítás, mosás stb.) majd helyette a pihenést választom és leülök megnézni a kedvenc sorozatomat.

Csak úgy ténfereg a lakásban, nem jó semmi se. Nincs kedve olvasni, mesét nézni, kirakóssal játszani, motorozni és még sorolhatnám, hogy mi mindenhez nincs kedve. Ilyenkor csak fogja a csacsit, berohan a szobájába a puha kis takarójáért, majd siet vissza hozzám és odabújik mellém a kanapéra. Addig fészkelődik, amíg teljesen meg nem találja a helyét. A fejét hozzáérteti az enyémhez - ha véletlenül nem érne össze, akkor addig helyezkedik, amíg nem találkozik -  a takaróval jelzi, hogy takarjam be, majd elkezdi morzsolgatni csacsi fülét úgy, hogy a másik kezével az arcomat simogatja és néz a hatalmas szemeivel, mint aki belelát a lelkembe és tudná, hogy épp mire gondolok. Nyom egy cuppanós puszit a homlokomra és becsukja a szemét - bárcsak örökre így maradhatnánk- gondolom, majd megérkezik a sátán kutyája és bökdös hátulról az orrával, hogy simogassam őt is.
Imádom ezt a nyugalmat- és miközben megjegyzem és elteszem magamnak ezeket a legszerethetőbb pillanatok közé, már nyílik is az ajtó és érkezik papa és ezzel újra felbolydul a méhkas...

kép:pixabay

kép:pixabay

• 
  Az első pillanat, amikor meglátod a szülőszobán a még mázos kis csupasz testét és azt gondolod, hogy a saját nagyapád jött a világra, mert úgy néz ki, mint egy bölcs, kopasz kis öregember.
• Amikor először viszed be a kórházi szobádba és magatokra csukod az ajtót, majd az első néhány perc, amíg bámulod a csodát (ami igazából néhány óra, de nem érzékeled az idő múlását).
• Az első "hurrá kakis pelus" öröme.
• Az első etetés meglepetése és az érzés, hogy milyen csodálatos az emberi test. 
• Az első fürdetés, hogy mit hol és hogyan fogj meg, hogy össze ne törd a gyereket.
• Az első félelem, (amit próbálsz eltitkolni) amikor odaadod másnak a kezébe, hogy le ne ejtse.
• Az első ordítva sírás, amikor elképzelésed se volt róla, hogy ennek a piciny lénynek ilyen nagy hangja is tud lenni.
• Az első lázas éjszaka, amikor azt kérdezgeted magadtól, hogy vajon máris mit ronthattál el.
• Az első hiszti, amikor meglepődsz, hogy egy néhány hetes gyerkőcnek már ennyi esze van.
• Az első álmában elkapott mosoly, ami "természetesen" neked szól, ki másnak, hisz te vagy vele nonstop.
• Az első kétségbeesett telefon egy olyan ismerősnek/rokonnak/ANYÁNAK, hogy most mit kell csinálni, mert fogalmad nincs.
• Az első kötelező orvosi/védőnői látogatás, ami kb. 3 órába telik mire eltudsz indulni a gyerekkel ( mert mindent bepakolsz, hogy hátha pont az fog kelleni), majd az első aggódás a hízás miatt.
• Az első oltás, amikor beszúrják a kicsi bőrébe azt a nagy tűt és te próbálsz erős lenni, hogy ha rád néz, ne sírd el magad a sajnálattól.
• Az első látogatók, akiket nagyítóval figyelsz, hogy alaposan megmosták-e a kezüket az érkezés után, és nem titkolják-e el előled, hogy igazából betegek.
• Az első beszólások, hogy mit hogyan kellene csinálnod, mert mások jobban ismerik a te gyerekedet, mint te magad.
• Az első anyatigris kitörés, amikor képes lennél nekiugrani bárkinek, aki téged, vagy a családodat (a te véleményed szerint) sérteget.
• Az első szörnyű érzés, hogy na ez neked nem fog menni, mert másokat profinak- míg magadban pedig csak a hibákat látod. 
• Az első érzés, amikor hozzád is bekopogtat a "rossz anya vagyok" gondolat.

• Ó, azaz édes első 6 hét, na ez az, amit egy anyuka sem tud elfelejteni, annyira csodásan szörnyűséges magasságok és mélységek képesek egymást váltani néhány órán belül, hogy amikor eltelik, akkor azon csodálkozol, hogy milyen erős vagy, hogy képes voltál ezt is túlélni.

Edina

kép:pixabay

Amíg nincs gyerkőc egy családban, addig teljesen más vágyaink vannak, azonban amikor megérkezik a "főnök" hirtelen olyan földi vágyai lesznek az ember, amiket olykor még maga előtt is titokban tart, annyira nevetségesnek tűnhetnek:

1. Kialudni magam.
2. Újra kettesbe vacsorázni egy este a férjemmel.
3. Ülve enni (és nem a gyerek után rohanva, vagy állva).
4. A reggeli teát/kávét reggel még melegen meginni.
5. Kiengedett hajjal lenni egész nap és nem összefogni hétfőtől vasárnapig.
6. Megpróbálni kikapcsolódni, és nem azon aggódni, hogy vajon jól csinálom-e a dolgokat.
7. Elolvasni egy könyvet/újságot anélkül, hogy megzavarna bármi.
8. Belefogyni a szülés előtti ruhákba.
9. Eljárni ismét fodrászhoz, kozmetikushoz.
10. Tornázni.
11. Egyedül kádba fekve fürdeni (nem kacsákkal és gumiszörnyekkel a hátamba).
12. Zárt ajtó mögött egyedül pisilni (nem kutyával, gyerekkel és kismotorral együtt).
13. Olykor jó lenne, ha az aurában nem lenne benne más, csak én.
14. Nem időre rohanva, csak úgy vásárolgatni, mint régen.
15. Csak úgy szétnézni újra a városban és elvegyülni a tömegben.
16. Titokban megenni egy fagyit.
17. Szeretném, ha egy hét 8 napból állna és egy nap 24+8 órából állna.
18. Szeretnék olyan mindent tudó anyuka lenni, mint amilyen az én anyukám.