A sok rohanás közepette, (még ha nem is vallják be egyesek) néha igenis jólesik, amikor valaki felment bennünket akár néhány percre, ezeket "én perceknek" hívom. Amikor "eltudom magam engedni" és azt teszek, amit csak akarok hosszú percekig.

kép:pixabay

• Reggel korábban kelek (véletlenül - ergó hajnalban) még a férjemnél is és van időm gyönyörködni a felkelő napban, aminek a látványa feltölt. 
• A titokban elfogyasztott csoki/süti, aminek az íze, még mindig visszarepít a boldog és önfeledt gyerekkorba (igaz ezt leginkább csak "én másodperceknek" lehetne nevezni).
• A kádban elmerülök a habokban, becsukom a szemem, miközben nem gondolok semmire, csak lebegek a vízben és ha elég bátor vagyok, akkor még a víz alá is lebukok.
• A strandon, amikor apa, azt mondja, hogy menjek el egy kicsit a másik medencébe, addig ő figyel az örökmozgóra. Beugrok a medencébe, majd csukott szemmel élvezem a napsütést, a zajokat, sőt még a rám fröccsenő vizet is.
• Törpilla egyedül leül játszani - mert nem igényli folyamatosan a társaságomat - helyette elővesz egy könyvet és énekelve lapozgatja, mialatt én a tűzhely mellett megállok az étel kevergetésével és az ablakon át beszűrődő napfényt csukott szemmel élvezem pár percig. 
• Amikor a dobozban (tv) meglátom a gyerekkorom kedven meséjét, amit a gyermekünk is csendben, tátott szájjal néz és hirtelen olyan csend lesz a szobában, amiben képes vagyok elmerülni, mintha egyedül (gyerek) lennék.
• Altatás után, még erőt veszek magamon, és nekiállok tornázni, majd amikor befejeztem, akkor büszke vagyok magamra, hogy ezt megint csak magamért képes voltam megtenni.
• Az abszolút besztoff én idő, amikor napközben elalszik törpilla és akkor annyira sok mindent akarnék beiktatni arra az időre (főzés, takarítás, mosás stb.) majd helyette a pihenést választom és leülök megnézni a kedvenc sorozatomat.