Csak úgy ténfereg a lakásban, nem jó semmi se. Nincs kedve olvasni, mesét nézni, kirakóssal játszani, motorozni és még sorolhatnám, hogy mi mindenhez nincs kedve. Ilyenkor csak fogja a csacsit, berohan a szobájába a puha kis takarójáért, majd siet vissza hozzám és odabújik mellém a kanapéra. Addig fészkelődik, amíg teljesen meg nem találja a helyét. A fejét hozzáérteti az enyémhez - ha véletlenül nem érne össze, akkor addig helyezkedik, amíg nem találkozik -  a takaróval jelzi, hogy takarjam be, majd elkezdi morzsolgatni csacsi fülét úgy, hogy a másik kezével az arcomat simogatja és néz a hatalmas szemeivel, mint aki belelát a lelkembe és tudná, hogy épp mire gondolok. Nyom egy cuppanós puszit a homlokomra és becsukja a szemét - bárcsak örökre így maradhatnánk- gondolom, majd megérkezik a sátán kutyája és bökdös hátulról az orrával, hogy simogassam őt is.
Imádom ezt a nyugalmat- és miközben megjegyzem és elteszem magamnak ezeket a legszerethetőbb pillanatok közé, már nyílik is az ajtó és érkezik papa és ezzel újra felbolydul a méhkas...

kép:pixabay