Éjszakánként, amikor nem tudok aludni, olykor bekapcsolom a tévét, és keresek egy olyan műsort, amire újra álomba tudok szenderedni, ami persze többnyire sikerül is, de azért mindig vannak kivételek. Bevallom, sokszor nem értem, hogy miért rakják késői időpontokra, azokat a programokat, amely az ember hasznára  is válhatna. A műsor címe, amit sikerült végignéznem "Élet 250 kiló felett". Nagyon érdekes, és sokatmondó volt. Szokásomhoz híven az egész végére kirajzolódott a fejemben egy gondolat, miszerint milyen akadálypályán megyünk keresztül az egész életünk során. Először, mint gyermekek, azután pedig, mint szülők. Persze a túlsúly az nem minden esetben csak a külsőségről szól, sőt, legkevésbé arról. Akár azt is mondhatnám, hogy ezeknek az embereknek valójában nem (csak) a testük súlyos, hanem a lelkük is tele van olyan mérgező gondolatokkal, képzeletekkel, és akadályokkal, amely meggátolja őket abban, hogy kilépjenek a saját árnyékukból. Lássuk, hogy milyen tényezők azok, amelyekkel saját magunkat állítjuk meg: 

A múlt lezárása - amikor a múltról beszélünk, az olykor valóban kacifántos tud lenni. Való igaz, hogy nem könnyű elengedni a sérelmeket, beszólásokat, megalázásokat, és még bőven lehetne sorolni mi mindennel küzdünk. DE! Ennek lezárásával az a gond, hogy sokan másokat hibáztatva nem engedik meg saját maguknak azt, a kicsit sem nevezhető luxust, hogy továbblépjenek bizonyos élethelyzetekből. Pedig a saját életükben csak, és kizárólag mi vagyunk azok, akik bármin képesek lennének változtatni. Sajnos egyet muszáj lenne megérteni. Ne mást hibáztassunk a saját életünkben felmerülő gondokért, problémákért, főleg nem egy teljes életen át! Hiszen felelősségteljes felnőtt emberek vagyunk, akik képesek a saját életükért megtenni bizonyos lépéseket. A múlton változtatni már nem tudunk, csak elfogadni, és feldolgozni. Ahhoz, hogy új dolgok köszöntsenek be az életünkbe, bizony meg kell tanulni félre tenni mindent, és nem azon rágódni, hogy mi hogyan történt a múltban.  

Rossz szokások elengedése - érdekes volt a műsorban látni, hogy miközben pontosan tudták ezek az emberek, hogy akár meg is halhatnak a sok evésük következtében, mégsem törődtek ezzel, hanem továbbra is belesüllyedtek a rossz szokásaikba, és képtelen voltak az elengedésre. Azt gondolom, hogy sok ember életében, megfigyelhető ez a jelenség. Inkább képesek megtartani a rossz szokásaikat, és ezzel ártanak a saját egészségüknek, lelküknek, testüknek, de akkor sem engedik el, azokat a hitrendszerükbe beépült elemeket, amelyekről pontosan tudják, hogy mennyire ártalmasak. Elméletben mindenki nagyon jól tudja, hogy mire lenne szüksége, vagy hogy milyen lépéseket kellene megtennie, azonban az első nagy lépés többnyire elmarad. Sajnos egyesek akkor is képesek kitartani a saját álláspontjuk mellett, amikor az életük múlik rajta. Talán azért, mert annyira régen rabjai a rossz szokásaiknak, hogy már teljesen elfelejtették, milyen lenne nélküle, vagy hogy milyen volt előtte. 

Önbizalom hiány  - sok szülővel ellentétben, én még mindig azon az állásponton vagyok, hogy egy szülő nagyban hozzájárul a gyermeke önbizalmának kialakításához. Ahogyan építeni tudjuk napról napra, úgy akár rombolni is lehet azt. A műsorban a legtöbb ember önbizalom, és/vagy szeretet hiánnyal küzdött, amely azt gondolom, hogy nem egyedi, főleg a mai világban. Úgy érzik, hogy nem eléggé mutatták ki anno a szüleik azt, hogy mennyire szeretik őket, és akkor a válások által okozta sérülésekről még nem is esett szó. Hányszor, de hányszor hallhatjuk azt felnőttől, és gyerektől egyaránt, hogy "én erre nem vagyok képes", vagy azt, hogy "úgysem tudom megcsinálni". Valljuk be, hogy mi magunk is sokszor kiejtünk ilyen szavakat. Persze nem azt mondom, hogy az év minden egyes napján az ember legyen 100%-ig pozitív, de az egészséges önbizalom meglétén, kialakításán, és főleg megtartásán dolgozni kell. Sőt, kötelező lenne, azonban a legtöbben, még mindig valami ezoterikus kergemarhakórként állítják be.  

Az új befogadása - ha már képesek voltunk elengedni a múltat, valamint a rossz szokásainkat, és kellő önbizalomtól duzzadva vágunk bele egy új napba, akkor ezek után már gyerekjáték lesz az új dolgok befogadása az életünkbe. Ahhoz, hogy teret tudjunk adni az újnak, először minden régit kötelező jelleggel ki kell onnan tisztítani. Így szinte azonnal észrevehető, hogy a helyébe,  képes belépni minden olyan tényező, amely elindíthat bennünket egy új irányba. Azonban, ha tartogatjuk a régi, rossz szokásokat, a berögzült ártó életvitelünket, akkor hiába is várjuk, hogy jó dolgok történjenek velünk. Hiszen, ami kinn, az benn, és ami benn, az kinn! 

Amennyiben tetszett a fenti írásom, akkor csatlakozz a Facebook csoporthoz 

kép:pinterest 

Miután megszületett a gyermekünk és elkezdtünk közösségbe járni vele - hogy ne csak anya arcát nézze egész álló nap - olykor úgy éreztem magam egy-egy baba-mama találkozón, mint aki épp a ringben van és próbálnak rajta fogást találni. Valahogy újraértelmeződtek azok az alapfogalmak, amelyeket felnőttként már igen jól ismer az ember és ezáltal új értelmet nyertek a mondatok. Lássuk, hogy melyik fogalom mit is takar az anyukák körében:

Pinterest

Türelem: amikor mások előtt próbálsz uralkodni magadon, miközben a gyerkőc épp előadja a nagy hiszti jelenetét a földön fekve, de persze ezt ő nem veszi figyelembe, mivel színészi pályára készül és ezért még örül is a közönségnek. Ezzel csupán csak annyi a gond, hogy mivel érzékeli, hogy most őt nézi a közönsége, ezért emeli a tétet és rátesz még egy lapáttal biztos, ami biztos alapon. 

Magabiztosság: na az akkor tűnik el, amikor más anyukák (szintén közönség előtt) próbálnak fogást találni rajtad, mert meg vannak arról győződve, hogy csak és kizárólag az ő nézeteik a jók és ezért képesek a végletekig elmenni, csak hogy önmagukat igazolják. Akkor keletkezik a probléma, ha egy anyatigrisnél kihúzzák a gyufát és ő megvédi a saját nézeteit és visszamordul.  

Elfogadás: amikor a játszótéren próbálsz nagyon (de nagyon) elfogadó lenni más gyerekével szemben, aki mondjuk nem épp a kedvességéről híres, hanem inkább a verekedéséről. De ha merni szólsz a háttal ülő telefonáló szüleinek, hogy nézze már mit művel a gyermeke, akkor még te vagy a hibás. Na ez az igazi elfogadási próbatétel, hogy ne úgy szólj bele más (nem)nevelésébe, hogy az bántó legyen, de közben meg is védd a saját gyerkőcödet. 

Lazaság: mivel alapjáraton mindenkinek mást jelent a lazaság szó, ezért ennek a fogalomnak a beazonosítása továbbra is nehézkes. Ami neked lazaságnak számít, az a másik szemében iszonyatosan nagy bűn lehet. Sok édesanya szemében a lazaság a lustasággal egyenlő, hogy ha nem pörögsz egész nap a gyerek körül, mint ahogyan azt a helikopter szülők teszik, akkor te már a lusták kategóriájába vagy sorolva - sajnos ez van.    

Edina

Talán nincs is olyan nő, aki egész élete során legalább egyszer ne kezdene bele valamilyen fogyókúrába.Több, kevesebb sikerrel, de azért vesszük az akadályokat, amelyek olykor elég drasztikusak tudnak lenni, de hát a célért mindent és sokan még az egészségüket is félretéve beleugranak a csodákat ígérő ajánlatokba. De lássuk, hogy valójában miért is érezhetjük azt, hogy le kell tudnunk fogyni:

pinterest

• Média hatására: teljesen mindegy, hogy melyik egységet nézi az ember, a média önti ránk, hogy milyennek kell lennünk. Ha szültél azért kellene összeszedned magad mielőbb, mert ciki az anya test, ha meg nem szültél, akkor meg azért, mert akinek gyereke van, annak legalább oka is van a párnácskák halmozására - sugallják sokszor felénk. Nem tudsz úgy kinyitni egy újságot, hogy ott ne egy gyerektestű felnőtt nézzen vissza rád. Ha pedig mégis bekerül a lapba egy kerekdedebb testalkat (valami véletlen folytán), akkor elkezdjük magunkat hasonlítani az illetőhöz, hogy melyikünk milyenebb alkatú. 

• Példaképünk hatására: a legtöbbünknek van egy olyan személy az életében, akire felnéz. Legyen az külföldi, hazai, vagy akár családtag, de valamiért a mi szemünkben ő egy etalon. Rá szeretnénk hasonítani és az ő bőrébe belebújva élni a saját életünket. Azonban nem minden esetben sikerülhet ez, mivel ha mondjuk az alkatunk közel sem egyforma, úgy már az elején elvesztjük a szélmalomharcot. Nyilván több példaképe is lehet valakinek, de ha már a testalkatról beszélünk, akkor szerencsésebb olyat választani magunknak, akivel hasonlóak vagyunk. Ez egyrészt a cél elérésében is segít, másrészt nem fogjuk könnyen feladni a harcot, mivel könnyebben jöhetnek a sikerek.

• Nincs ránk való méretű ruha: erről a témáról szerintem nincs olyan nő, aki ne tudna órákat beszélni. Amikor ott állsz a próbafülkében és felveszed azt a ruhát, ami a fotón annyira jól áll egy hasonló alkatú lányon és egyszerűen nem érted, hogy akkor neked miért nem?! A válasz annyi csupán, amit mi nem látunk, hogy mondjuk a fotón a ruha hátul megvan tűzve, hogy az úgy feszüljön. Nyilván nekünk ez nem nagy segítség, főleg ha két méret között állunk, vagy egyszerűen nem a többség által normálnak mondott méretekkel rendelkezünk. Így végül eljutunk oda, hogy akkor biztos velünk van a baj és hogy ideje belevágni a testünk önsanyargatásába.     

• Az egészségünkért: akár ez is szerepelhetne az első helyen, azonban ne legyünk álszentek, mert sajnos még mindig ott tartunk, hogy előbb megyünk el bármit is elintézni és még a szomszédnak is segítünk mindenben, csak ne kelljen orvoshoz menni és szembesülni azzal, ami teljesen nyilvánvaló, vagyis a plusz kilókkal. Pedig valóban fontos lenne, hogy odafigyeljünk az egészségünkre, és már nem csak azért, hogy ne haljon korán az ember, hanem azért is, hogy lássa a saját unokáját!  

• Önmagunkért: nem hiába hagytam a végére saját magunkat. Mint általában ahol alacsony az önbizalom, ott mindig hátérbe szorítja magát egy nő. Minden előbbre való az életünkben, ami egy bizonyos szintig talán nem is tűnik bajnak (a hangsúly a bizonyos szinten van!) hiszen ezt látjuk a szüleinktől, nagyszüleinktől, hogy egy nő önmaga elé sorolja mondjuk a családot, ami véleményem szerint természetes. Talán így vagyunk összerakva, hogy előbb a gyerekeket látjuk el, majd ha kell akkor a férjünket és ezek után következünk mi magunk. Ezért aztán időszűke lévén a testünk karbantartására marad a legkevesebb időnk.

Közeledik az apák napja, amelynek itthon még nincs igazán nagy divatja, azonban idővel talán ez is felfut majd, mint az anyák napja. Mivel még nem igazán van kiforrva a kultúrája annak, hogy ezen a napon ajándékot adjunk a drága apukáknak, ezért úgy gondoltam, hogy összeszedem azokat, amelyekért, igen is hálásak lehetünk nekik! Szóval kedves apukák, íme néhány (a rengeteg dolog közül), amiért igen is hálásak vagyunk nektek ;-)

Facebook

A családi létünkért: alapvető, hogy nélkületek nem lennének gyerekek és így nem lennénk egy közös család. Így hát köszi, hogy fejest ugrottatok az egész gyerek projektbe és hogy képesek vagyok elviselni a családi létezéssel járó összes hercehurcát. Szuper jó fejek vagyok, ha a gyerek szórakoztatásáról van szó, még akkor is, ha közben minden édesanya szívinfarktust kap (lásd mondjuk, amikor apa 3 méterrel a feje fölé dobja a másfél éves gyereket).  

A kitartásotokért: olykor (na jó nagyon sokszor) előfordul, hogy bizony nem önmagunk vagyunk mi nők. Ezért hát végtelen hálával tartozunk nektek, hogy bizonyos napokon, amikor a gyerek is és anya is kicsit nyűgös az "időjárás végett", ti akkor is álljátok a sarat. 

A segítségetekért: hogy támaszt tudtok nyújtani az éjszaka közepén, amikor 3 felé kellene futnunk, de veletek még ez is lerövidül. A segítő jobbotokért, hogy erős és határozott jellemetekkel igazi nőnek érezhetjük magunkat még macinaciban, feltekert frizuval is. Képesek vagytok felvenni a ritmust velünk anyákkal, és hogy egy egész napos hiszti után a gyerek nálatok mindig megnyugszik 2 perc alatt.   

A jelenlétetekért: azért, hogy egyáltalán vagytok nekünk! A lényetekért, amely a sírásra görbülő szájakat megnevetteti és a vigasztalásra szoruló háborgó lelkeket kordában tartja. Az apró luxusnak számító dolgokért, amelyek számunkra nagy értékkel bírnak, mint egy kávé, vagy egy félóra egyedül. 

EGYSZÓVAL KÖSZÖNJÜK AZ ÉDESAPÁKNAK, HOGY VANNAK :-) 

Amikor fejest ugrik az ember az egész család-gyerek témába, akkor megvan róla győződve, hogy ha más megtudja ugrani ezt, akkor mi miért ne tudnánk. Így belevágunk a többnyire lesz, ami lesz alap elve mentén. Aztán ahogy haladunk egyre beljebb és beljebb a gyermeknevelés erdejébe, úgy jövünk rá, hogy bizony mennyi mindenről fogalmunk se volt (ide is passzol a boldogok a tudatlanok mondás). Azonban mielőtt totál kikészítené magát minden édesanya, álljunk meg nézzük meg és nézzük meg azt, amit viszont már tudunk: 

pinterest

• Vannak (és elég valószínű, hogy lesznek is majd még) nehéz időszakok az anyaságban, DE ha kell képesek vagyunk erőnkön felül is teljesíteni.

• Néha csak a kitartásodon múlhatnak a dolgok.

• Az önbizalom talán még fontosabb, mint előtte bármikor.

• Mindenki a saját véleményét/nézőpontját próbálja meg a másiknak magyarázni, hogy az a legjobb választás - de ne ítélkezz, hisz nem tudhatod, hogy ki, mit és miért tesz.

• Nem mindig fogják megérteni a döntéseid okát.

• A belső anyai megérzéseidre hallgass, ne másokra.

• Ha tetszik, ha nem és akár mennyire is ítélnek el érte esetleg a többiek - mondván, hogy régen nem volt ilyen, akkor is jól tud esni olykor egy kis én idő.

• Egy bizonyos szintig a gyerekek egyformán működnek (de csak egy bizonyos szintig).

• A gyermeked jobban figyeli minden mozdulatodat és cselekedetedet, mint azt te elsőre gondolnád.

• A figyelmed középpontjában a gyerkőc mellett apa is ott legyen.

• Sokszor érezheted azt, hogy nem tudod hogyan tovább, de ne aggódj, tényleg minden megoldódik.

• Kérlek, hogy minden percet élvezz, mert rohamosan telik az idő és ez az időszak, ami most van, nem jön újra vissza.

• Amennyiben néha úgy érzed, hogy nem te nyernéd el az év szülője díjat, csak gondolj arra, hogy kivétel nélkül mindenki édesanya legalább egyszer érezte már így magát. 

Amennyiben tetszett a bejegyzés kövesd a blog Facebook oldalát, vagy csatlakozz a zárt csoporthoz, így egészen biztosan nem maradsz le semmiről :-)

Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy manapság előbb, vagy utóbb, de sajnos minden családban felüti fejét a stressz. Ki ezért, ki azért válik feszülté, amelyet megpróbálunk a helyén kezelni, de valljuk be, hogy nagyon nincs könnyű dolgunk. Azonban, ha a szüleinket megkérdezzük a szülői létükről, még az ő véleményük szerint is valahogy nem volt ennyi aggódás és félelem a lelkükben. Egyben azonban minden generáció egyetért. Szülőnek lenni nem épp a világ legegyszerűbb dolga. Sőt! Lássuk, hogy mitől érezzük ma magunkat stresszesebbnek, mint szüleink:

 pinterest

• Túl sok mindenkinek akarunk megfelelni.

• A megfelelési kényszerünket akaratlanul is átadjuk a gyerekeknek.

• A szülői önbizalmunk szintje rettentően alacsonyan van.

• Nem bízunk senkiben még a gyermekeinkben sem.

• A gyerekkorunkból hozott mintákat nem vagyunk képesek felülírni.

• Túlaggódunk és túlgondolunk mindent.

• Az óvoda/iskola választáson múlik az egész életünk.

• Mások életét másolva próbálunk egy boldog családi képet felépíteni.

• Mindenkivel versenyezni akarunk (az én gyerekem már ezt is tudja...)

• Nem befelé, önmagunkra és a családunkra figyelve éljük az életünket.

 pinterest

• Az utcában minden gyereket ismertél, hisz együtt ment a bandázás.

• Több időt töltöttél a szabadban.

• A nagyi zsírral és cukorral készült sütije volt számodra a legfinomabb.

• Kizárólag az otthon készített ételeket ismerted.

• A játszótereknek semmilyen szabványnak nem kellett megfelelniük.

• Egyedül is hazajöhettél bárhonnan.

• Amint "nagy" lettél, a lakáskulcs a nyakadban lóghatott.

• Alkalmakra leveleket, képeslapokat kaptunk és küldtünk egymásnak.

• Ha elestél a nagy játszás közben, akkor a szüleid elintézték egy nagy puszival és egy "katona dolog" mondattal.

• Az óvodákban játszani jártunk és nem angolt vagy meditációt tanulni.

• Mérges csak akkor voltál, ha valaki megvert a Gazdálkodj okosan-ban, vagy ha előbb volt a szomszédnak bármilyen modern játéka.

• A könyvtárba egyenesen jól és otthonosan érezted magad.

• A diavetítések alkalmával egy új (3D-s) világba csöppentél.

• A fáról is simán megetted a gyümölcsöket.

 Ha tetszett a fenti írás, akkor gyere és kövess a Facebookon ahol számtalan hasonló cikk és érdekesség található! 

2018-ban szülőnek lenni nem könnyű. Az ember, amikor visszagondol a saját gyerekkorára mindig úgy érzi, hogy akkor bezzeg minden sokkal egyszerűbb volt. Pedig a mi szüleink is megjárták a maguk útját. Nem volt egyszerűbb anno szülőnek lenni, mint ma, sőt! Lássuk, hogy milyen bizonyítékokat tudunk felhozni arra, hogy miért is könnyebb ma szülőnek lenni, mint régen:

pinterest

• Nem kell pelust mosnod, vagy főznöd a szabadidődben, hiszen ma már eldobhatós is kapható.

• Az interneten minden kérdésedre megtalálhatod a választ.

• Baj esetén, azonnal feltudod hívni mobilon a gyerekorvost.

• Léteznek alternatív gyógyszerek/gyógymódok is.

• Ha nincs kedved/időd/energiád főzni, vagy bevásárolni, akkor akár házhoz is rendelhetsz mindent.

• A házimunkát (főzést, mosást, takarítást) számtalan dolog képes megkönnyíteni.

• Ha ételallergiája van a gyerkőcödnek, könnyebben kaphatsz segítséget másoktól (csoportok, közösségek stb.).

• A különböző be és kifizetéseket, átutalásokat akár már egy sima applikáción keresztül is elintézheted.

• Amennyiben elutaztok nyaralni, üveges bébiételt is tudsz adni a gyerkőcnek.

• Kedvedre válogathatsz a bababarát szállodák közül.

• Rossz idő esetén játszóházba is tudtok menni.

• Az üzletek tele vannak különböző fejlesztő játékokkal.

Nos, mondja már meg mégis valaki, hogy miért is érezzük azt, hogy régen minden könnyebb volt?! 

Ha tetszett a fenti írás, akkor gyere és kövess a Facebookon, ahol számtalan érdekesség vár még rád!

A szülői létünkkel megszületik (vagy talán csak felerősödik) bennünk egy új oldalunk. A nőknél ezt anyatigrisnek nevezik, az apák meg véleményem szerint eleve tigrisek, ha a családjukról van szó. Időről időre szembetalálkozunk olyan emberekkel, helyzetekkel, amelyeket valljuk be, hogy olykor nehezen tudunk kezelni, de belejövünk és megtanuljuk, és ami tegnap még nehéz volt számunkra, az ma már semmiféle fennakadást nem okoz. De lássuk, hogy melyek azok a dolgok, amelyekkel idővel szülőként már egyszerűen nem vagyunk hajlandóak foglalkozni.  

 pinterest

Dicsekvő szülőkkel: valahogy immunissá válik az ember, azokra a szülőkre, akik folyamatosan csak dicsekednek a saját gyermekükkel - megjegyzem ezzel mindenki más gyerekét hülyének is nézik. A kezdet kezdetén könnyen belefutunk az olyan megjegyzésekbe, szócsatákba, amelyek által szinte versenybe szállunk a saját gyermekünk érdekébe, hogy majd akkor ki tud jobb és nagyobb dicsérő szót előhúzni a szótárából, de idővel kitisztul a kép és rájövünk arra (na persze nem mindenki!), hogy mint minden ez is a szülői bizonytalanság egyfajta formája és valójában szegény gyerek a felét se tudja annak, amit a szülei fecsegnek róla. Sokan a szülői értettség kezdeti stádiumában ragadnak és nem meghallva másokat, csak a saját gyermekükről beszélnek és ha visszakérdeznél, hogy mi volt a te utolsó mondatod, sajnálatos módon nem fogalmuk sem lenne róla. Persze nem azt mondom, hogy más gyerekére jobban figyeljünk egy-egy beszélgetés alkalmával, de lehetnénk nyitottabbak is a többi szülő gyermekével kapcsolatban, hátha nem beszél mindenki hülyeséget.  

 pinterest

Mások véleményével: talán nem is kellene ezt a részt nagyon taglalnom, azonban egyre több olyan szülővel találkozok jómagam is, akik egyszerűen képtelenek a saját családjukra koncentrálva élni az életüket - hozzáteszem, hogy, ami a legszomorúbb, hogy ezek nem mind kezdő szülők! Sokan azzal stresszelik még pluszban magukat (mintha e nélkül nem lenne elég stresszes a szülői lét), hogy ki és mit gondol a családról és leginkább arról, hogy miként nevelik a gyermekeiket. Értem én, hogy fontos az anyós, a sógornő, meg az összes többi női rokon (azért írom a nőket, mert hát nincs mit tagadni, mi nők sajnos kritikusabbak vagyunk egymással) véleménye, meg hát ugye a családi béke miatt rájuk is hagyjuk. Arról már nem is beszélve, hogy azok, akik ritkán, ünnepekkor, családi alkalmakkor találkoznak távoli rokonokkal, valahogy még inkább megakarnak egymásnak felelni és így ráhagynak mindent a mamára meg az összes többi rokonra, akik jobban ismerik más gyerekét a szülőknél. Teljesen felesleges lenne ezeket a köröket futni, hiszen ha már megszületett benned az anya/apa tigris, akkor néha igenis ki kellene engedned magadból és kiállnod a saját családod érdekében a nézeteitekért és nem lesütött szemmel elviselni az olykor már romboló hatású mondatokat.  

 pinterest

Ha egyedül maradok a szülői nevelési elveimmel: az előző folytatásából következik, hogy szintén nem lenne szabad teret adni annak, hogy ha te hiszel a saját nézeteidben, ami neked és a családnak is bevált és igenis működik, akkor nem átmenni bólogató kutyába, hanem megmaradni az általad jónak vélt nevelési elveidnél. Itt most nem arra gondolok, hogy fajfej módjára kizárni minden egyéb alternatívát és makacsul ragaszkodni még akkor is ahhoz, ha a családnak nem megfelelő az irány. Pont, hogy nem! Hanem egy olyan nézetet és irányt kell tudnotok kiválasztani, ami nektek a lehető legjobban működik, mert ettől lesztek egy egység és szövetség, hogy ti így közösen is tudtok működni. Számomra még mindig sokszor felfoghatatlan, hogy szülőként nem az lenne az elsődleges dolgunk, hogy a gyermekeknek egy stabil és kiegyensúlyozott légkört teremtsünk meg?! Ehhez képest azonban, ha elkezdesz másra/másokra figyelve élni, ez az egész képes pillanatok alatt megborulni és máris megengedted, hogy kívülállók (igen, az anyósod is az!) beleszóljanak az életetek egyik legérzékenyebb területébe.     
pinterest

+1 Katonai renddel: "imádom" az olyan képeket, ahol a szülők felteszik a különböző közösségi oldalakra, hogy például milyen csodás rend van náluk a karácsonyi ajándékbontás után. Kvázi már csak az nincs a kép alá írva, hogy a gyerek még élére is hajtogatta a csomagolópapírt. Te jó ég! Ilyenkor valahogy mindig egyfajta sajnálat alakul ki bennem, hogy ahol egy olyan kép készül a gyerekről, ahol csupa derékszögbe állított játék van a polcon és a könyvek pedig írók és színek szerint vannak rakva, ott vajon mennyire stresszes gyereknek lenni?! Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy hatalmas őskáosznak kell lenni minden lakásban, ahol gyerek van, csak ne legyünk már ennyire álszentek, hogy miközben kifelé azt sugalljuk, hogy nálunk a nap minden percében toppon van a lakás, közben meg a kép elkészülte előtt fél órát magyaráztunk a gyereknek a rend elméletünkről. Szerintem ez egy tipikusan olyan tényező a szülők életében, amit el kell tudni engedni. Tudom, sokan most felhorkannak, hogy könnyű ezt mondani, hogy engedd el, de mondja már meg valaki, hogy hogyan lehet ezt megtenni! A válaszom erre szimplán csak annyi, hogy egy család életében nem annak kell az elsődlegesnek lenni, hogy a játékok 45 fokos szögben ülnek-e vagy sem. Amennyiben ez az elsődleges, az már régen rossz, hiszen még mindig "csak" gyerekeket nevelünk és nem pedig katonákat.

Amennyiben tetszett a bejegyzés kövesd a blog Facebook oldalát így biztosan nem maradsz le a következő posztról :-)

Az előző év lezárása kapcsán elgondolkodtam azon, hogy vajon miként tudnék a gyermekünk egyéniségéhez mérten még inkább támogatója és ugyan akkor "szülői mentora" lenni anélkül, hogy kiérezné igazából, hogy mire is megy ki az egész játszma. Aztán ahogy görgettem a témát magamban, egyre inkább arra jöttem rá, hogy kissé visszább kell nyúlni és elővenni az ősöket, hogy ki, hogyan, miként élt és nagyító alá venni, hogy pontosan milyen generációs motívumok azok, amelyeket cipelünk magunkkal, illetve megpróbáljuk (sokszor tudat nélkül) átadni a saját gyermekünknek. Nagyon érdekes felfedezéseket tettem, hogy mit miért csinálok és miért nem tudok bizonyos szülői elhatározásaimon változtatni. Lássuk, hogy milyen elemek azok, amelyek ősidők óta hatással vannak ránk:

pinterest

Kommunikáció: szülői, nagyszülői stb. Rengeteg olyan tipikus szülői mondat hagyja el a szánkat, amelyet gyerekként egyszerűen utáltunk és persze elhatároztuk, hogy ilyet soha nem fogunk mondani majd a saját gyermekünknek. Aztán, amikor mi magunk is szülőkké válunk, automatikusan ugyanazokat a mondatokat vesszük elő, amit otthon hallottunk és kezdjük el unalomig ismételni. De hát miért is ne tennénk, amikor naponta akár többször is hallottuk a figyelmeztető mondatokat. Tanulj fiam, mert nem lesz belőled semmi, nem érdekel, hogy Bélának mit mondtak, te nem Béla vagy kislányom - és még sorolhatnánk. Sokszor kapom magam azon én is, hogy te jó ég, már nem csak úgy nézek ki, mint a saját nagyanyám, de már úgy is beszélek, mint az anyám. Ezért, amit észreveszem, hogy kezdenék egy ilyen tipikus szülői mondatod kimondani, azonnal megálljt próbálok magamnak parancsolni és átalakítom a mondandómat. Nem könnyű! de nem lehetetlen, egy jó adag tudatosság kell hozzá, na meg persze némi kreativitás (de ezek meg szerintem elengedhetetlenek a szülőséghez) és ezzel is tudunk néhány berögzül mintát leépíteni. 

Érzelmek: sokak ellene vannak annak a nézetnek, miszerint a gyerek előtt minden érzelmet fel kell vállalni és be kell avatni őt is az életünk minden részletébe, hiszen egy család vagyunk. Vagyis, ha sírunk, kimutatjuk az érzelmeinket, mondjuk, ha valami fáj, vagy bánat ért bennünket továbbá meg is beszélünk velük minden eseményt, amely a családunkat érinti. Számomra azonban fontos, hogy a felnövő gyermekünk ne egy teljesen érzelemmentes anyát, vagy apát lásson maga előtt és mondjuk láthat sírni, de adott esetben például egy anyagi teher okozta feszültséget való igaz, hogy nem feltétlenül kell megosztani egy kiskorúval - de persze mint tudjuk ennek is vannak különböző fázisai. Abból, amit a szüleinktől, vagy nagyszüleinktől láttunk anno, hogy melyik érzelmi helyzetben miként reagáltak, meglepő, de egy gyerek képes elraktározni (ahogy a meséket, vagy a reklámokat is szó szerint vissza tudják idézni) a bemutatott alap sémát, majd, amikor előfordul az ő életében egy olyan, vagy hasonló szitu, egyszerűen beugrik a kép neki, hogy egykoron miként reagáltak a szülők arra az adott helyzetre és ő is hasonlóan fog tenni. Persze ez náluk sem tudatos, hanem egyszerűen ösztönből jön.  

Hitek: az, hogy ki miben hisz az természetesen egyéntől függ. Amiben én hiszek azaz én világomat tükrözi, amiben pedig te hiszel az meg a te világodról egy kép. Míg régen csak a vallási hit létezett, ma már szerencsére egyre inkább kitágult ez a tér is, és megtanultuk az évek folyamán például akár már önmagunkban is hinni. Családonkénti elültetett hitrendszerek lehetnek például: a mi családunkban minden nő császárral szült, vagy a családban mindenki mindig kövér volt, vagy nálunk mindenki agyvérzésben hal meg - című mondatok. Ugye hallottad már ezeket te is valamelyik rokonodtól?! Ami viszont baj, hogy ezt tovább is adjuk a gyerekünknek (persze nem tudatosan), és ők is tovább adhatják az ő gyerekeiknek és így képes kialakulni a családi generációs alaphitünk.

De hogy miként lehet ezeket a családban olykor évtizedek alatt berögzült motívumokat feloldani?! Egyrészt, ha úgy érzed akkor természetesen szakemberrel, másrészt a tudatosság és az önismeret segítségével. Hiszen, ha kellően ismerjük a családunkban felmerülő ismétlődő mintákat, és magunkon is felfedezzük azokat, akkor már megtettük az első lépést afelé, hogy határt szabjunk nekik. Azonban ne feledkezzünk meg arról sem, hogy nem csak idegesítő és berögzült motívumok létezni az életünkben, hanem persze pozitív és jófajta minták is, amelyeket fenntartva viszont képesek vagyunk megőrizni a családi hagyományainkat és a tradícióinkat. 

Ha tetszett a bejegyzés kövesd a blog Facebook oldalát így biztosan nem maradsz le a következő posztról :-)

Új év, új élet - szokták mondani. Többen ilyenkor nagyobb erőt éreznek magukban ahhoz, hogy bármibe is belevágjanak. Lassacskán érkezik a tavasz és úgy érezhetjük, hogy elérkezett az idő, hogy végre összeszedjünk magunkat (valahogy) és magunk mögött hagyjuk a karácsonyi punnyadást és vele együtt az eszeveszett lustulást, a bő macinaciról már nem is beszélek, amiben egyáltalán nem látszik, hogy pontosan hány kilót is szedhettünk fel az ünnepek alatt. Így hát összeszedvén az összes erőnket, elhatározzuk, hogy idén miden más lesz és belevágunk valami teljesen újba, és végre elérjünk az általunk kitűzött álomtestet, ezzel magunk mögött hagyva az anyu/apu testünket (igen, nem csak anya test létezik kedves apukák :) Él a fejemben erősen egy kép arról, hogy milyenek is voltunk, mielőtt szülők lettünk volna. Hogy nem lógott egy olyan ruha sem a szekrényünkben, amire azt a címkét ragaszthattuk volna, hogy "majd ha lefogyok akkor újra felveszem". Szóval jöjjenek az okok, amiért minden évben elbukjuk az év teste díjat: 

 pinterest

Az irány - manapság, amikor már tényleg számtalan lehetőség áll a rendelkezésünkre,  hogy miként fogyjunk le, és az interneten, ha beütjük, hogy fogyás, akkor elárasztanak bennünket a különböző edzők és az ő ajánlataik - nem is értem, hogy mi az, ami képes visszatartani minket. Na én pontosan itt szoktam először elbukni, hogy fogalmam nincs, hogy milyen szempontok alapján válasszak. A bőség zavara, amikor nem tudjuk megfogalmazni se, hogy számunkra mi lenne a legmegfelelőbb nézőpont. Ezért az első, hogy tedd tisztába magaddal, hogy neked mi az, ami a legfontosabb lenne, mi az ami a te életedbe belefér időben és helyszínben. Esetleg lejárnál valahová, inkább otthon mozognál, netán a szabadban, ha eljársz, akkor fogadsz személyi edzőt, vagy inkább vezetett órákra mész, netán egyedül, vagy párban sportolnál?! Azt gondolom, hogy sokan itt vérzünk el, hogy akkor most merre is induljon az ember egyáltalán.  

A kiválasztás - na ez a másik gyenge pont sokunk életében, hogy milyen sportot válasszunk. Őszinte leszek, annyira tudom, azokat irigyelni, akik elsőre megtalálták a kedvencüket, és amit hétről hétre tudnak űzni. Na de biztos vagyok benne, hogy nem vagyok ezzel sem egyedül, amikor azt mondom, hogy már rengeteg sportot és óratípust kipróbáltam, de hogy olyan még nem született meg, amiért én a szakadó hóban, esőben, vagy akár szélviharban elinduljak, na az is biztos. Az elején mind tetszik, és izgalmas, aztán idővel valami biztos, hogy közbejön. Beteg lesz a gyerek, fogorvoshoz kell menni, vagy épp sok a meló és túlórázni kell stb. és máris elkezd kimaradni először csak 1, majd 2-3 alkalom, és onnan már nem állok meg a lejtőn és abba is hagytam, azt, amiért még néhány hete majd megvesztem. Ezért tanácsos olyat választanunk, amely számunkra kellően vonzó ahhoz, hogy kikeljünk a székből és lecseréljük végre a minden hájat takarós nacinkat. 

 pinterest

A mennyiség -  mivel végig ilyen határozatlanok vagyunk, ezért nem csoda hát, hogy ha azzal is gondunk támad, hogy a leadni kívánt kilókat kellene pontosan meghatároznunk. A válaszok általában így néznek ki: hát szeretném végre lefejteni magamról az anyatestemet és visszakapni a régit, vagy - olyan Rubint Rékás testet szeretnék magamnak, de az sem ritka ha valaki azt mondja, hogy - hát csak vékonyabb és izmosabb szeretnék lenni. Igen, de pontosan hány kilót is jelent számodra a régi tested, a Réka test, vagy a vékonyabb és izmosabb test?! Érdemes konkrétan meghatározni, hogy mondjuk 9 kilót szeretnék leadni! 

Az idő - hát kb. olyan nyár környékére szeretnék lefogyni valamennyit :) szerintem ez a legjobb, mert ettől nem csak te nem tudod beazonosítani, hogy pontosan mennyit és mikorra szeretnél leadni, de tuti biztos, hogy megveszne tőled még egy edző is. A mennyiség mellett még másik fontos lenne az időt is kitalálni, hogy mikorra szeretnéd elérni a kitűzött álomalakot. Sajnos van egy rossz hírem, ha nem adsz határidőt, akkor veszett fejsze nyele az egész. Emlékezz csak vissza a sulira, amikor vizsga előtt álltál és rengeteg anyagot kellet hirtelen bemagolni és igazából te magad sem tudod, hogy pontosan hogy és miként sikerült, de megtanultál mindent és még a vizsgád is jól sikerült. Na ez pontosan azért volt, mert szorított a határidő, amit annyira tudunk utálni, de közben meg a barátunk is lehetne. Ha képes vagy meghatározni mondjuk, hogy nyaralásra - azaz augusztus 39-re szeretnék leadni 9 kilót az apatestemből, akkor hidd el, hogy jobban fog működni az egész, mintha csak úgy megfoghatatlanul beszélsz a levegőbe.   

pinterest

Buktatók - mert hogy ugye vannak még természetesen azon túl is, amiket fent említettem. Mégpedig ilyenekkel szoktunk előállni: jaj, én egyedül biztos nem megyek sehová, vagy - inkább majd jövő hónapban elkezdem, de persze az sem ritka a hét elejére hivatkozunk, vagy épp a fejfájásunkra, esetleg a nyűgösségünkre és valljuk be őszintén, hogy a jó vagyok így a feleségemnek hisz így is szeret séma is néha bejátszik. Persze még hosszasan lehetne sorolni, hogy melyek azok a kifogások, amelyeket nap mint nap mondunk, annak érdekében, hogy ne kelljen megmozdulni, de az igazság az akkor is az, hogy előbb vagy utóbb rá kell vennünk magunkat, hogy igenis mozognunk kellene, már csak az egészségünk érdekében is, hiszen mint szülők, sokáig szeretnénk a gyerkőcökkel együtt megélni minél több közös családi pillanatot.

Összességében, azt gondolom, hogy ahhoz, hogy kellő erőt érezzünk magunkban először is tudatosnak kell lennünk az egész fogyás témában. Célirányosan válasszuk ki, hogy honnan szeretnénk fogyni, mennyit és mikorra. Szerintem a január tökéletes idő többek között arra is, hogy szörfölgessünk egy kicsit a neten, és megtaláljuk a számunkra megfelelő sportot, sőt mi több még ki is próbáljuk és így a következő hónapot már úgy tudjuk elkezdeni, hogy képesek voltunk minden tényezőt pontosan meghatározni és végleg eldobni a mindent takaró macinacinkat.

Ha tetszett a bejegyzés kövesd a blog Facebook oldalát így biztosan nem maradsz le a következő posztról :-)

pinterest

Az ünnepek elteltével egyre inkább automatikusan elkezdjük kitakarítani az életünkből a feleslegessé vált dolgainkat. Olykor annyira természetesek ezek már számunkra, hogy fel sem tűnik igazából, hogy megtesszük és szép fokozatosan rend és tisztaság alakul ki körülöttünk, amivel jelezzük a természet felé, hogy igen, készen állunk arra, hogy belevágjunk, sőt mi több képesek is vagyunk (talán) befogadni az új évet, az új lehetőségeket.

Miután a karácsonyfa elkezdi hullajtani a leveleit, elérkezettnek látjuk az időt mi is és leszedünk róla mindent, ami értékkel bír, majd kidobjuk a már csupasz fát. Szétszedjük a gondosan felrakott karácsonyi égőket, visszarakjuk a dobozba az esetleges gyerekkorunkból még megmaradt nagy becsben tartott törékeny díszeket és elrakjuk azokat a következő alkalomig. Az ünnepi díszbe öltöztetett házat megtisztítjuk a sallangoktól és az olykor már túlzásba vitt masniktól és boáktól, majd visszatér a házba a megszokott rend, és ezzel együtt egyfajta csend, amely arra késztet minket is, hogy akkor vágjunk bele és tervezzük meg az évünket - hiszen új év, új kezdet - úgy, ahogyan nekünk és a családunk számára a leginkább megfelelő (lenne).

Pont úgy, ahogy nekünk jó. Csak egy a baj, hogy sokszor mi magunk sem tudjuk pontosan megfogalmazni, hogy mi is lenne számunkra a lehető legjobb. Álmok, azok vannak, azt gondolom, hogy mindenki fejében, de konkrét tervek, vagy célok, már nagyon kevés embernél lelhetőek fel. Valahogy mindent azonnal szeretnénk elérni az életünkben.  Most! Nem pár hónap múlva, vagy ami még szörnyűbb évek múlva, hanem most azonnal rögtön. Úgy gondoljuk, hogy ha túl sokat foglalkozunk 1 dologgal, akkor elvesztegetjük az időnket (amiből a legkevesebb van), hiszen körülöttünk mindenki más halad. Igen, halad, de merre(?) - hisz a legtöbb ember bizonytalan és vaktában vág neki mindenki, minden iránynak (tervek nélkül). Mondván, ha másoknak sikerült, akkor nekem is.

Pusztán egy dologra felejtünk el odafigyelni. Saját magunkra és arra, hogy igazából mit is szeretnénk elérni az életünkben.

Rengeteg dolog vesz minket körül, amelyek mind mind hatással, sőt olykor pedig befolyással is vannak ránk. Elhatározzuk, hogy az új évben lefogyunk, hogy megtanuljuk azt, amit eddig még nem, megpróbáljuk átlépni a saját határainkat, vagy hogy mostantól jobbak, szebbek, esetleg egészségesebb életet kezdünk el élni. De ezek tényleg mi vagyunk?! Tényleg mi vagyunk azok, akik leszeretnének fogyni, nem csak azért akarjuk, mert a csapból is ez folyik és mert legutóbb azt olvastad az interneten, hogy mennyi az ideális súly, amit el KELL érned?! El KELL érned, meg KELL szerezned! Hm. Önmagunk szorongatásában annyira jók tudunk lenni, hogy szinte már fel sem tűnik, hogy igazából ki az, aki mindezt teszi velünk és mérgesen ráfogjuk mindenki másra. Azért KELL lefogynom, mert a párom szerint kövér vagyok, azért KELL megszereznem azt a tárgyat, mert csak akkor fogom úgy érezni, hogy vagyok valaki és tartozok valamelyik csoporthoz.

Pedig, ha hagynánk, hogy az ünnepek utáni csend hasson ránk és megtisztuljunk mi magunk is, ahogyan a lakásunkat is megtisztítjuk a karácsonyi giccsektől, sőt mi több, kilépnénk a már sajnos megszokott zajjal teli világunkból, akkor talán megtalálnák mi is azt, ami számunkra a legmegfelelőbb út lehet. Hiszen nem véletlenül borul télen csend az egész  (hófödte) tájra, hisz, az állatok is ilyenkor töltődnek fel és alszanak téli álmot. Akkor mi miért is lennénk mások?! Tisztában vagyok vele, hogy ma ezt szajkózza mindenki, hogy ha nem vagy elég gyors, akkor lemaradsz és nincs több lehetőséged. De véleményem szerint nem az időn múlik valami, hogy ma, vagy 2 hónap múlva vágunk bele bármilyen tervnek a megvalósításba. Nem kell felpörgetve élned folyamatosan az életedet, főleg nem már január 1-től. Elég ha, először kipihened magad, majd csendben! végiggondolod, hogy igazából neked (vagy a családodnak) mire is lenne szükséged, a többi meg úgy is jönni fog magától.

Edina 

Annak érdekében, hogy megfelelően erősítsük szülői mivoltunkat, olykor mi magunk is tehetünk valamit, nem csak a környezetünk. Persze az fantasztikus érzés tud lenni, amikor egy kívülálló megdicsér bennünket, hogy milyen jó szülők vagyunk és a gyermekünk is mennyire kiegyensúlyozott, de azért, ha mi magunk megvizsgáljuk magát a szülői létünk milyenségét, akkor első körben az önvád az, amely általában jellemző mindannyiunkra. Pedig annyi minden jót is teszünk a gyerekekért, a családunkért és persze magunkért is, de valahogy erről mindig elfelejtkezik az ember. Lássuk, hogy szülőként miért is lehetünk hálásak:

 pinterest

Egymásért: az első és legfontosabb talán az, hogy azért legyünk hálásak, hogy egy csodás napon családdá válhattunk. A zűrzavarokkal teli hétköznapok során, amikor az ember rohan reggel a gyerekkel át a dugón be a melóhelyre, majd délután ugyan ez visszafelé, akkor valljuk be, hogy nem igazán érzünk ezért akkor nagy hálát, hogy részesei lehetünk mindennek. De maga az érzés, hogy örülünk a családunknak, az pedig szinte teljesen elveszik a szürke hétköznapokban. Néha már nem is emlékszünk rá, hogy milyen volt az a pillanat, amikor először lettünk szülők - apa és anya - annyira gyorsan képes elillanni ez a megfoghatatlan állapot. Cserébe viszont marad a mérgeskedés a kocsiban ülve, vagy a gyerek rosszaságai miatt. Pedig nem is olyan rég, még azon morfondírozott az ember, hogy vajon ő mikor állhat be a szülők csoportjába és mikor élheti át ő is ezeket a bosszantó dolgokat...  

Az időért: magáért az időért, hogy egyáltalán van lehetőségünk együtt megélni és átélni a boldog családi pillanatokat. Amikor láthatjuk, hogy miként fejlődik és okosodik egy gyerkőc. Talán nem is ismerek olyan szülőt, aki ne szerette volna már legalább egyszer megállítani az időt, akár csak egy másodpercre is, hiszen amit a legtöbb szülő szájából hallasz az nem más, mint "ez a gyerek egy pillanat alatt megnőtt, annyira rohan az idő" című mondat. Általában a legtöbb szülő számára azonban az idő inkább bosszúságra ad okot és nem az örömre. Bosszúsak vagyunk azért, amiért a gyerek még pár perccel tovább akar játszani, ahelyett, hogy örülnénk, hogy egyáltalán még gyerek és még játszani szeretne?! Persze relatív az idő hosszúsága, hiszen mindannyiunknak más a tűrőképessége és más az a határ, ami még számára elviselhető. De azért olykor érdemes emlékeztetni önmagunkat arra, hogy az idő bizony elmúlik és vele együtt a gyermekünk gyerekkora is.

Apróságokért: hogy mik azok az apróságok?! Hát minden olyan dolog, ami a te családodban örömet és boldogságot okoz számotokra! Ilyen lehet például egy közös délutáni alvás, vagy hogy végre sikerült lerajzolnia a gyermekünknek a családunkat, esetleg (mondom esetleg :) amikor 5 percig csendben ültök egymás mellett minden feszkó nélkül, vagy amikor tudja a feltett kérdésedre a helyes választ. Sokszor nem érzékeljük, hogy valójában milyen csodának vagyunk a részesei, mert annyira átakarunk lépni a mai napon, és a holnapra koncentrálva túlpörgetve azt, sietünk mielőbb mindent kipróbálni és letudni. De ez sajnos odáig vezethet, hogy elfeledkezünk arról, hogy a családi pillanatokat meg kellene tudnunk élni és át kellene tudnunk érezni, nem pedig túl kellene élnünk. Tudom, hogy ez az egész talán túlzottan is szentimentálisan hangzik, de, ha megkérdezném tőled, hogy te ma pontosan hányszor álltál meg, és örültél annak, hogy azok közé a szerencsések közé tartozhatsz, akiknek családja van, akkor tudnál rá egyáltalán választ adni?!    

 Ha tetszett a bejegyzés kövesd a blog Facebook oldalát így biztosan nem maradsz le a következő posztról :-)

Év végén illetve év elején, a legtöbb ember listát készít az előző évéről. Az első ilyen lista, ami eszembe jutott, az maga az elengedés. Mi az, amit szükséges lenne elengedni és ezáltal továbblépni, nem beleragadni helyzetekbe, szituációkban, és így beengedni valami jobbat, újat, ami feltölt és hozzájárul ahhoz, hogy jobban sikerüljön a következő évünk. Íme, 4 pont, amit anyaként olyan jó lenne, ha tényleg eltudnánk engedni (már ha képesek vagyunk rá :):

pinterest

A folyamatos figyelést: saját magamon is tapasztalom, bár azért amennyire csak tudok, azért erre megpróbálok ügyelni, hogy ne figyeljem a gyermekünket minden egyes idegszálammal. Valóban fárasztó tud lenni (és gondolom, hogy igazából számukra is az lehet) hogy folyamatos kontroll alatt vannak a gyerekek. Nem tudnak úgy megmozdulni, élni, hogy a szülő ne szóljon rájuk valamiért. Sok szülőn látom, hogy ezt is képesek túlzásba vinni, mégpedig úgy, hogy még egy-két szót sem tudsz velük váltani, mert látszólag ugyan ott vannak veled egy társaságban, de ha kérdezel tőlük bármit, vagy esetleg még választ is remélnél a kérdésedre, akkor már csak az üveges szem az, ami rád mered és azon kívül szinte semmi más. Persze nem mondom, hogy ne figyeljünk oda rájuk, hiszen gyerekekről van szó, inkább csak arra célzok, hogy olykor gondoljuk vissza arra az időszakra, amikor nekünk mentek az agyunkra a felnőttek, mert mindenbe beleszóltak és máris képesek leszünk kissé visszafogni magunkat (mondom, kissé, nem nagyon :).  

Stresszelést: néha elgondolkozok azon, hogy vajon más szülőben is létrejött a stressz gén a gyermekük megszületésével, vagy csak én vagyok ilyen szerencsés. Azt hiszem, hogy talán nem tudok olyan területet mondani, aminek a végére nem egy orbitális nagy betegség, vagy baj alakulhatna ki, ha róla van szó. Jó, tény és való, hogy a nők verhetetlenek abban, hogy mindenbe belelássák a negatív oldalt is (én inkább reális típusnak hívom magunkat), így ha mondjuk egy sima nyaralás megszervezéséről van szó, akkor is képesek vagyunk mondjuk felvásárolni a teljes patikát, HÁTHA MAJD SZÜKSÉG LESZ erre meg arra a gyógyszerre is. Talán mi nők valahogy így vagyunk összerakva, hogy előre megpróbálunk mindenre felkészülni, még a lehetetlen helyzetekre is, míg azt gondolom, hogy a férfiak ezt is képesek lazábban kezelni...   

Mindenki jobb nálam érzést: olykor, amikor elgyengül az ember, képes azt érezni legbelül, hogy ő az utolsó szülő a földön, aki nem képes semmi jóra és főleg nem jót adni a gyermekének. De persze ez nem így van! Sőt! Sokfélék vagyunk és a nevelési elveink is ennek megfelelően eltérőek, azonban ez nem jelenti azt, hogy te lennél az egyik legrosszabb szülő a világon, csak mert a ti családotokban nem az vált be, ami a többi száznál. Persze jószerével dőlnek a jóindulatú szülőtársak véleményei is, akik döngetik a mellüket, hogy lásd, ők mennyivel jobbak nálad/nálatok, de kérlek ne dőlj be ezeknek a játszmáknak, ez csak egy szülői álarc, amivel a többiek így próbálják meg leplezni a valódi félelmeiket! 

Mások véleményét: számomra ez az egyik legnehezebben elengedhető tényező. Az ember az eszével pontosan tudja, hogy számára és a családja számára mi az, ami megfelelő és kivitelezhető. Ehhez képest azonban jönnek a (kéretlen) vélemények, hogy miként lehetnél jobb szülő, vagy mi az, amit teljesen másként kellene tenned. Sok esetben nem is kell véleményt kérned egy-egy adott témában, hiszen a többi szülő megfog találni és akaratodon kívül is elmondják a saját verizójukat, ezzel pedig téged szépen kétségek közé kergetnek. Vajon, akkor is jó életet tudok biztosítani a gyermekük számára, ha én másként cselekszek, másként nevelem, ha más vagyok - törhetnek fel benned a kérdések?! Azonban, ha képes vagy kizárni mindenkit, aki nem tartozik bele a te (családi)körödbe, akkor azzal akkora előnyre teszel szert, amiről nem is álmodtál és ezzel beelőzöd a károgókat.   

Ha tetszett a bejegyzés kövesd a blog Facebook oldalát így biztosan nem maradsz le a következő posztról :-)

Szelektálj: mielőtt bármit is tennél, az egyik legfontosabb, hogy nézz körül otthon és szelektálj. Mi az, amire valójában szükséged van, és mi az, amire már egyáltalán nincs. Nem feltétlenül kell olyat kérni az angyalkáktól ajándékba, amiből már igazából van 6 db. otthon, és amit te magad is megvehetnél. Ha a karácsonyi pörgés előtt kiüríted a házat, akkor azonnal fel fog tűnni, hogy ténylegesen mire is lenne neked és a családodnak szüksége. 

Szülőként sok mindent előre elhatároz az ember, hogy mit és hogyan szeretne majd a gyermekének átadni, vagy épp megtanítani. Mely értékek fontosak és melyek azok, amelyeket viszont a család már nem tolerálna. Olykor konkrét elképzeléseink vannak arra vonatkozóan, hogy milyen felnőttet szeretnénk majd látni magunk mellett lépkedni. Akadnak olyan szülők, akik mindent előre megterveznek és persze olyanok is, akik nem élnek ezzel a lehetőséggel. Azonban feltűnt már az bárkinek is, hogy mialatt pontosan megtudjuk fogalmazni, hogy mi mit szeretnénk, közben szép alattomos módon bekúsznak azok a dolgok, amelyeket viszont totálisan ki kellene tudnunk zárni a családi életünkből?! Következzen 7 lelombozó tény, amelyet anyaként nem lenne szabad beengednünk a családi fészekbe. 

 kép:pinterest

Aggódás: az aggódásnak elég sok válfaját ismeri az ember (sajnos), mire már gyermeke születik. Persze könnyű azt tanácsolni valakinek, hogy ne aggódj már annyit, de ha eleve egy olyan típusok vagyunk, akkor addig, amíg mi magunk nem változtatunk a dolgokhoz való hozzáállásunkon, addig elég valószínű, hogy nem is fog változni semmi. De hogy anyakén min tudunk annyit aggódni?! Véleményem szerint talán nincs is olyan, amin ne tudnánk. Kezdve a sort onnan, hogy vajon milyen anyák leszünk, ha megszületik a gyermekünk, zárva egész addig, hogy felnőttként jó társat találjon majd magának és boldog életet éljen. Természetesen számtalan téma létezik a fejünkben, amelytől mi nők elég nehezen tudunk szabadulni, és talán mondhatom, hogy ugyan a férfiak nem ennyire, de ha a gyermekükről van szó, akkor azért ők is tisztában vannak azzal, hogy mi az a szülői aggódás.  

Lelkiismeret furdalás: a jó öreg lelkifurka. Ha nincs, akkor majd a többség szívesen segít benne, hogy legyen neked is. Ha viszont van, akkor meg képes az őrületbe kergetni az embert. Legyen szó énidőről, lazításról a család nélkül, vagy a másoknak való megfelelésről, esetleg nem megfelelő viselkedési normáról a gyermekkel szemben, és hopp, máris beleeshet az ember a gödörbe. Aztán jöhet az éjszakai forgolódás és a morfondírozás, hogy mit és hogyan lehetne jobban tenni, hogy mitől lehetnénk jobb szülők. Mindenesetre elég szépen képes befészkelnie magát az ember lelkében, ha épp arról van szó.   

Rágódás: rágódni a múlton, a jelenen és a jövőn. Nagyon megy mindenkinek, de tényleg. Aztán az ember meg csak azt veszi észre, hogy ő maga sem tudja, hogy pontosan mitől, de elképesztően rohannak a napok. Míg másokat, ha megkérdezel, számukra kevésbé gyors a világ. Hogy miért?! Azért, mert ők azon kevesek közé tartoznak, akik a jelenben képesek élni és megélni annak minden fontos momentumát. Nem a múlton, vagy éppen a jövőn rágódva élik az életüket, hanem tesznek azért, hogy a múltat elfogadva, feldolgozva, a jövőt pedig békén hagyva éljenek. Sokszor kapom én is azon magamat, hogy csak úgy telnek a napok, hetek, hónapok és már megint eltelt egy év. Aztán, amikor megálljt bírok parancsolni magamnak és elkezdek odafigyelni minden számomra aprónak tűnő, ámde annál fontosabb tényezőre, akkor azt veszem észre, hogy szépen, fokozatosan elkezd lelassulni az életem és vele minden olyan, amely azelőtt túlpörgött. Annyira fontos lenne, hogy engedjük útjára azt, ami már tényleg nem való az életünkbe, hiszen akkor csak egy farkát kergető kutyák leszünk. Átsiklunk afelett, ami lényegi és közben másokat utálkozva, irigykedve nézzük az általunk tökéletesnek hitt életet (miközben persze senkié sem az).  

Pató Pál Úr: amikor ezt a verset olvasom, rendszerint idegesít Pali, hogy ennyire hogy lehet húzni valamit, bármit is az életben. Aztán, ahogy az lenni szokott, szépen tükörbe nézek és hát, más szemében a szálkát is tipikus hibája, így rájövök, hogy bizony ez nálam is így van. Magyarázom magamnak, hogy majd, ha lesz időm, majd, ha újra a régi alakom lesz, majd, ha szabin leszek, majd - majd - majd. Említettem már, hogy bizony nekem igencsak össze kellett vakarnom magam ahhoz, hogy bármit is tervezni tudjak, így megértem azokat, akik még a halogatásnak abban a fázisban vannak, hogy "Ej, ráérünk arra még!". De tudni kell megálljt parancsolni és összeszedni önmagunkat, akár a tervezéstől való fóbiánkat levetkőzve és belevágni a dolgokba. Nem azt mondom, hogy kiskamasz módjára mindennek a közepébe és idenekemavilágot, azonban saját bőrömön tapasztalom, hogy ha képes vagyok felhagyni a halogatással és elébe menni a dolgoknak, akkor egyrészt nem leszek idegzsába, hogy még 26 millió dolog lóg a fejem felett, másrészt gyorsabban letudhatok mindent. Így hát búcsút inthetünk a dolgok tologatásának és cserébe több időnk juthat bármi másra.   

 
kép:pinterest

Felesleges kiadások: az első dolgok egyike volt, amelyet megfogadtunk a férjemmel, hogy mi aztán tutira nem fogunk minden hülyeséget megvenni a gyereknek. Jó, az már más kérdés, hogy olykor azért persze be be csúszik egy két iszonyatosan nagy marhaság, amit a dobozban meglát az ember, vagy a nagy karácsonyi vásárlási mizéria közepette mások nyomására viszi az embert a hév. Látom a játszótéren, hogy az anyukák mennyi felesleges dologra mondják rá, hogy ez is rettentően fontos és az is, hogy a gyerek megfelelően tudjon fejlődni - magyarázzák nekem. Értem én, hogy a modernizáció sokkhatása alól sokan még most is épp csak nyitogatják a szemüket, meg fontos haladni a korral, de van egy határ, amit nem kellene átlépni, mert nincs értelme. Persze ezt mindenki maga kell, hogy belássa, az önvallomásban pedig ahogy látom, elég sokan rosszul állnak, így maradnak a felesleges kiadások és a pénzért megváltott lelkek, amelyek idővel (agyon)nyomni és feszíteni kezdenek belülről. 

Tökéletességre való törekvés: talán a filmekből szedi a legtöbb anya, vagy fogalmam nincs, hogy honnan, de komolyan, hogy mindennek tökéletesen rendben kell lennie. Ezzel csak az a baj, hogy minden más veszít a fontosságából, mert ugye, ahhoz, hogy tipp-topp legyen a lakás, a gyerek, anya és apa, ahhoz számításaim szerint több kell, mint 24 óra. Biztos velem van a baj, de én mindig azt gondolom, hogy többet ér a gyerekkel a szőnyegen eltöltött idő, mint az, hogy akár naponta kitakarítsam a teljes lakást. A perfekcionizmus egy olyan akadály az anyukák életében, amely idővel a földbe döngölheti a keservesen felépített önbizalmat és cserébe csak a rosszra és a hiányra lesz képes mindenki fókuszálni. Ha pedig elveszik az önbizalom, akkor borul minden, az anyaságodba valamint a női létedbe vetett hited. 

Túlzásba vitt munka: két munkát tudunk megkülönböztetni egy anya életében. Az egyik, amikor bemegy a melóhelyre ott ledolgozik x időt, és utálja, hogy nem lehet otthon, vagy több időt a gyerekkel, de mivel pénzből élünk, és nem terem otthon az orchideán, ezért aztán dolgozik. Ha szereti a munkáját, akkor szerencsés, mert talán minden egy fokkal könnyebb, mint azoknak, akik viszont hidegrázást kapnak tőle és már vasárnap este azon stresszelnek, hogy mi lesz másnap benn a melóban. Azért persze léteznek olyanok is akik önbevallásuk szerint is karrieristák, akik imádják a munkájukat és igazából jók is benne, de ha abbahagynák akkor úgy éreznék, hogy megszűnnének létezni- puff neki, ördögi kör, most akkor kiteljesedést válassza az ember vagy sem. A másik munka, amikor otthon dolgozik a nő(akár mint főállású anya, vagy egyéb) és látja el a családot, szervez meg mindent, kitalál és elintéz és persze estére ugyan olyan fáradt, mint aki bement egy munkahelyre és ott dolgozott. A lényeg azonban minden esetben az, hogy ha szüntelenül csak a munka létezik számunkra, akkor sajnos szembe kell néznünk azzal a lehetőséggel is, hogy bedarálhat minket idővel, vagy ami még rosszabb talán, hogy megcsömörlik az ember és úgy érzi, hogy egy robottá vált, aki már nem is a saját életét éli, hanem másét. Fontos, hogy legalább próbáljuk meg tartani a balanszot és ne essünk túlzásba, hogy csak a munkának élünk, hiszen a gyermekünknek is csak egy élete van (ahogy nekünk is).