Sok esetben érezhetjük azt, hogy bárcsak már kicsit nagyobb, önállóbb stb. lenne a gyerkőcünk. Siettetjük a napokat, heteket, hónapokat, majd amikor már önállóan is képes megállni a saját helyét a (saját) nagy világában, hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy megállítanánk az időt, vagy inkább visszatekernénk, hogy mindent újra átélhessünk és az esetleges hibáinkat kijavíthassuk. Visszasírjuk és fájlaljuk az idő rohanását, miközben pedig egész eddig arra vágytunk, hogy túléljünk bizonyos időszakokat. Következzenek hát, az anyák várakozásának totális káoszát bemutató 4 pontja:

• A várandósságra  várva: a kezdet kezdetén magát a várandósságot várod. Milyen lesz majd, amikor megjelenik végre a teszten az a bizonyos két csík.  Amikor először veszik mások észre, hogy kerekedik a pocakod. Aztán ahogy telik az idő, akkor persze azt várod, hogy végre megmozduljon, vagy rúgjon egyet. Ezután jön az, amikor már végre te is úgy kezdesz el működni, mint az összes többi kismama. Egyszerűen azt várod, hogy mindenki kedvesen és az állapotodhoz mérten viselkedjen veled, hiszen életed egyik legszebb eseménye előtt állsz. Némi sávváltás után elérkezel arra a pontra, hogy egyre többször szeretnéd már hallani a kicsi szívhangját, amit ugyan eddig nem értettél másoknál, hogy mégis mit lehet ezen a zajon szeretni, de most, hogy részesévé váltál ennek az egésznek, hirtelen kivilágosodott minden, és természetessé vált számodra is. Telnek a hónapok és már túl vagy a felénél, majd beérkezel szép lassan a célirányba és már ott tartasz, hogy bárcsak túl lennél már ezen az egészen és a karjaidban tarthatnád végre. Ezzel el is érkezel a szülés utáni vágyakozás szakaszába, ahol leginkább már csak arra tudsz koncentrálni hogy végre meglásd a kettőtökből eredő csodát. Így hát elmondhatod, hogy a várandóssági várakozást letudtad, pipa. 

• A szülésre várva: túl vagy már 9 hónapnyi megpróbáltatáson, helyzeten, vizsgálatok sorozatán, és már annyit gondoltál arra, hogy vajon milyen lesz a kettőtök gyerkőce. Fejben mindent megterveztél már, mit hogyan fogsz tenni és már a tervezés részét is megtervezvén, végre elérkezik a szülés időpontja. Úgy érzed, hogy nem csak te, de az égész családod, baráti társaságod és még a szomszéd is csak erre várt, hogy egyel többen legyetek a házban. Vannak, akik már álmukban többször meg is szültek, annyira siettetnék az időt, hogy végre történjen már valami a várakozáson felül is. Na persze mondanom se kell, hogy amikor meg ott vagy a szobában, akkor olyan lassan vánszorog az idő, hogy fogalmad nincs, hogy ez miként lehetséges. Majd a fájások felgyorsulásánál meg azon kapod magad, hogy már megint átállították az órát és most meg nincs is szünet a két fájás között. Sehogy sem jó ez! Amikor gyorsan kellene telnie, lassan telik, amikor meg lassan, akkor iszonyat gyorsan múlik az idő. Majd néhány pillanat (jó tudom túlzás ezt írni, inkább néhány óra) múlva, amikor kinyitod a szemed, már a kezedbe is nyomják azt, akire vártatok. Végre, ezt a várakozásodat is kipipálhatod, gratulálok, túl vagy rajta.    

• Az anyaságra várva: királyság! De te szegény, naivan azt hitted, hogy ezek után már letudtál minden várakozási időszakot, de tévedtél (ha ha). Még csak most jön a java. Ott kezdődik, hogy mikor adják már oda a gyerekedet és mehettek haza. Azonban, ha szerencsés vagy, akkor még itt is próbára teszik a türelmedet és várhatsz olykor hosszúnak végtelennek tűnő napokat is, mire elindulhattok. Otthon aztán megkezdődik egy őrületes várakozásokkal teli időszak. Miszerint: mikor kel már fel, mikor alszik már el, mikor fogja átaludni az éjszakát, mikormikormikor. Szóval azt érzed, hogy a várakozásnak még a nulla fokát sem ismereted eddig, és kezd derengeni, hogy igazából ez még csak a kezdet kezdete. Aztán idővel azon kapod magad, hogy belejöttél mindenbe, és valahol fél úton a sok várakozás közepette, teljesen feleslegessé vált az idő múlásával stresszelned magad. Próbálod élvezni a dolgot, hol több, hol meg kevesebb sikerrel és sokszor már te magad is meglepődsz azon, hogy mennyire belassultál (olykor már idegesítően). Úgy érzed, hogy a várakozásod új szakaszába léptél, amikor azt várod, hogy mikor ébred már fel, hogy újra együtt lehessetek. Ezt a szakaszt is abszolváltad!   

• A nagyságra várva: a csodás kezdeti időszakon túlmenően, ahogy cseperedik a gyerkőc és láthatóan egyre nagyobbá és okosabbá válik, számodra is kikristályosodik, hogy bizony az egész életed mostantól a várakozással (aggódással, sírással, meghatódottsággal, szervezéssel és tervezéssel) fog telni. Rájössz, hogy nincs semmi értelme felesleges köröket futnod és önmagadat frusztrálni, a mikor lesz már nagyobb és bárcsak már ő is tudná már ezt, vagy azt mondatokkal. Mostanra egészen profinak mondhatod magad, hiszen pontosan tudod, hogy ez az érzés is el fog múlni idővel. De ekkor megint egy új szakaszt átlépve rájössz, hogy SOHA NEM FOG ELMÚLNI, hiszen most még, amíg gyerek az óvodát, iskolát, különórát, vizsgát, felvételiket, randikat (na jó ezt azért nem) várod, de ha felnő, akkor pedig azt, hogy újra találkozzatok, vagy hogy mikor lesz házas és mikor lesz neki is gyerkőce. Ez egy szélmalom harc, aminek minden percét élvezed, csak olykor iszonyt nehéz elfogadni, hogy minden várakozás egy örökkévalóságnak felel meg. 

Edina

 kép:pinterest

• Sírás más előtt: valahogy hirtelen gyorsul fel minden a gyerkőc megszületése után, és a kissé monoton hétköznapoknak köszönhetően, egyre inkább csak az aktuális teendőinkre összpontosítunk. Pörgetjük a feladatokat és a reggeli/esti rutinokat. Jönnek mennek az ünnepek és ritkulnak azok a pillanatok, amikor a rohanásban egyszeriben képesek vagyunk megállni. Megállsz mondjuk egy szülinapi torta gyertyái felett, szemben vele. Vele, aki nem is olyan régen született és elöntenek azok az "utálatos" érzések. Arra gondolsz, milyen is volt, amikor először a karjaidban tartottad, amikor végre félóra parádézás után mosolyt tudtál csalni az arcára, vagy amikor megtanult járni, beszélni és amikor végre önálló véleménye lett. Ott állsz a hülye mesefigurás torta fölött és azt érzed, hogy nem sírhatsz, mert van még rajtad kívül másik x ember is körülötted és hát miért is kellene sírni, hiszen ez egy fantasztikus esemény, amit megéltetek közösen együtt. Túl vagytok már rengeteg nehézségen (amelyek ma már egészen aprónak tűnnek) és persze mivel őszinte vagy magaddal, pontosan tudod, hogy azért még vár rátok néhány. Szóval ott állsz, tekinteted egyre inkább elhomályosodik és abban bízol, hogy a gyertya és a tűzijáték füstjének felszállása közben, majd az esetlegesen kicsorduló könnyeidet letudod törölni. Bármennyire is szépek ezek az érzések, de egyszerre érzi az ember magát szörnyen bénának és édesanyának. Ezek ellen, az anyai érzések ellen hiába is tiltakozol, nem tudsz csak úgy megálljt parancsolni magadnak és ömlik belőled minden családi eseményen, fellépésen, vizsgán, vagy épp szurkolás közben. Hát ez van, minden megérint, amióta megszületett. Érte többet aggódsz, mint magadért és nem is tudod, hogy előtte mit tudtál azon sírni napokig, ha valami nem úgy sikerült, ahogy azt eltervezted.

• Nem engedek a huszonegyből: sokszor előfordul, hogy a gyerekek még nem látják azoknak a lépéseknek a következményeit, amelyeknek mi viszont igen. Sőt, ha ugyanazok az élethelyzetek is előfordulnak nála is, mint esetleg anno nálunk, akkor pedig fix ötletünk is lenne a megoldásra. Ebből kialakulhat persze konfliktus, vagy nézeteltérés, de minden esetben a gyermek érdekeit nézve, egy szülő mindig a lehető legjobbat szeretné adni neki. Na de ezt hogyan lehet megértetni vele, amikor épp dulifulit játszik és nem kíváncsi a mi ókori, maradi ötleteinkre, véleményeinkre?! A megoldást én magam sem tudom 100%-ban, és még kutatom a tökéleteset, hiszen minden ilyen helyzetnél, más és más lehet a célravezető. Sablonos, de igaz, hogy ahány gyerek, annyi élethelyzet alakulhat ki és persze annyi megoldás is. Tudom, hogy még mi felnőttek is hajlamosak vagyunk arra, hogy elsőre rávágjuk egy probléma hallatán, hogy na ennél is csak egy drasztikus megoldás létezik! De ez nem így van! Mindenre létezik több megoldás, csak elfelejtünk gondolkozni! Leülni és rászánni az időnket, hogy végigzongorázzuk, hogy mi mindent lehetne megtenni az ügy érdekében. Persze tudom én, hogy minden fontosabb, mint átgondolni egy számunkra aprónak tűnő dolgot, de véleményem szerint, ha ész érvekkel a gyermek saját szintén felvázoljuk neki, hogy milyen választási lehetőségei vannak (na ezen most biztos sokan felszisszentek, hogy miről beszélek, hogy lehet választása egy gyereknek...) akkor képesek vagyunk rávezetni arra, hogy abban a helyzetben, amelyikben most ő épp benne van, melyik lenne neki a leginkább megfelelő. Lehet szó arról, hogy miként védje meg magát az iskolában, vagy épp hogy melyik különórát válassza.

• Anyatigris vagyok: bízom benne, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzésemmel, hogy bizony eléggé vissza kell fognom magam, hogy ne legyek olyan, mint más tigrisek, de be kell, hogy valljam önmagamnak, az vagyok, sajnálom de ez van. Ha valaki úgy fogalmaz a saját gyerekemmel kapcsolatban, amely számomra nem tetsző, akkor vissza kell fognom magam, hogy nem ugorjak rá és ne világosítsam fel kedvesen, ámde kellő anyai határozottsággal, hogy mi is a teljes igazság. Ahogy elnézem az anyuka társaimat, azaz egy nyugtat meg, hogy olykor nem csak nekem nem sikerül megtartanom az egyensúlyt, de bizony sok más nőnek sem. Vannak az abszolút nyuszik, akik pont az ellentettjei a tigriseknek, és ha lehordják a gyermeküket akkor sem védik meg őket, és hozzá teszem, hogy ők sajnos még önmagukat sem képesek megvédeni. Aztán vannak azok a tigrisek, akik persze akkor is ugranak, ha épp bókol nekik a másik (na ezt is tapasztaltam, amikor még egy jó szó miatt is képesek rád ugrani, mondván biztos bántani akartad őket, pfff), na és akkor ott vannak azok, akik mázlista módjára képesek megtartani az egyensúlyt a nyuszi és a tigris között - még csak városi legenda szintjén hallottam róluk, találkozni még nem találkoztam egy ilyen szülővel sem. Pedig ez lenne talán a megoldás, hogy ne hozzuk kellemetlen helyzetbe a saját gyerkőcünket, hogy akár egy iskolai konfliktus alkalmával a némileg reálisan látó nő bújjon ki belőlünk, megspékelve egy kis tigris kölyök hozzáállásával, aki képes egyensúlyban tartani az adott helyzetet.   

• Amikor egyedül hagyom: amikor anyukák egymás között beszélgetünk és őszinteségi rohamom közepette kibököm, hogy bizony volt már nálunk is a történelemben olyan helyzet, amikor úgy alakult, hogy egyedül kellett hagynom pár percre a gyerkőcöt, hogy ezzel is valamit tanítsak neki, akkor előfordul, hogy döbbent csend ül a helységre. Véleményem szerint pedig akadnak a közös életünkben olyan történések, amikor egyszerűen mind a kettőnk számára az a megoldás, hogy egyedül hagyom a szobájában. Ez lehet  egy szimpla játék, amikor hagyom, hogy egyedül is feltalálja magát és képes legyen a fantáziáját beindítani és ne mindig azt várja tőlem, hogy majd én megoldom mondjuk a mesekönyv kiválasztását, vagy egyéb más kis dolgát. De persze olyan is előfordulhat, amikor meg azért kell magára hagynom, mert bitang rossz, és ahogy nekünk felnőtteknek is jól esne, ha kilépnénk az adott helyzetből néhány percre és utána máris higgadtabban tudnánk kezelni azt, úgy rájuk és rájuk férne a kilépés. Nyilván ő csak annyit érzékel ebből, hogy micsoda szörnyeteg vagyok, hogy egyedül hagyom őt, akár csak pár percre is, ami számára a világot jelenti. De tényleg érte teszem, hogy jobban legyen, hogy jobb felnőtt válhasson belőle, azáltal, hogy hagyom neki, hogy gondolkozzon, vagyis megadom neki a gondolkodás lehetőségét. Mégis azt tapasztalom, hogy sok esetben a felnőttek is addig addig mondogatják a maguk verzióját gondolkodás nélkül, csípőből, amíg a másik már azt érzi, hogy elszakad a cérna és olyat mond, vagy ne adja Isten tesz, ami nem helyénvaló. A gyerekeknél is előfordulhat ilyen. Miért is ne fordulhatna, hiszen ők is körülöttünk élnek és másolják a reakcióinkat, ahogy minden mást is. Tudom, hogy sokaknak ez elfogadhatatlan, hiszen abból semmit sem tanul a gyerek, ha magára hagyom. Azonban én azt tapasztalom és látom a körülöttem lévőkön is, hogy nekünk felnőtteknek is olykor le kellene csendesednünk, kilépni a folytonos pörgésből és kontrollból, na meg persze az idegesítő irányító szerepből, és átgondolni az életünket. Nem arra gondolok, hogy minden nap álmodozzunk reggeltől estig, pusztán csak arra akarok rávilágítani, hogy ne engedjük, hogy az irányítson bennünket, hogy mások mit tesznek, gondolnak, rólunk és a mi elveinkről, hanem engedjük meg magunknak azt a luxust, és ezáltal a gyermekünknek is, hogy önmagunk hozzuk meg a számunkra leginkább megfelelő nézeteket, véleményeket. Képesek legyünk úgy kialakítani az életünket, amely hozzánk passzol és aszerint éljünk.   

Edina

 kép:pinterest

Szeptember elején, valahogy mindig eljutok odáig, hogy elkezdek a szekrény aljába elrejtett dolgaim kapcsán nosztalgiázni és rájönni, hogy a családi értékek, úgy mint fényképek, vagy egyéb felvételek megmentése az én dolgom lenne, hiszen a családi értékek ezen fajta átadása - és most nézzétek el nekem kedves apukák, de véleményem szerint anya dolga lenne, hiszen ezzel is képesek vagyunk az otthon melegét továbbörökíteni.

Ilyenkor rendszerint előveszem a gyerekkori képeimet, amin a saját gyermekem se igazán ismer fel, a sok sok negatív tekercset, amelyeket persze azóta sem voltam képes előhívatni, és még számtalan olyan emlék akad a kezembe, amelyért fájna a szívem, ha idővel megrongálódnának és így ezzel elveszne rengetek olyan érték, amely egykoron annyira fontos volt. Most, hogy szülő vagyok, talán még inkább fontosabbnak tartom, hogy megmutathassam a gyermekünk számára, hogy kik is igazából az ő szülei. Ezért most következzen 5 tipp arra vonatkozóan, hogy mi az, amit te is megmenthetnél a gyerkőcöd számára emlékként a szekrényed mélyéről, vagy épp a padlásotokról.   

Régi fényképeket: mindig is irigyeltem azokat, akik időt szántak arra, hogy felkutassák a családfájukat. Fantasztikus érzés lehet, hogy megmutathatod a gyerkőcödnek, hogy milyen családból is származik és ha ezt még képekkel is illusztrálod, hogy igen, valóban nem kamuzol, amikor arról beszélsz, hogy régen a tésztát nem a boltban vették a nők, hanem itt épp a te dédnagyanyád dagasztja. Azt gondolom, hogy ezzel így sokkal többet adtál neki, mintha csak úgy elmeséled a múlt ezen részét. Sajnos a mai rohanó és stresszel teli világban, sok családban már a nagyszülők hiánya sem ritka, de a dédszülőkkel való találkozás pedig egyenesen kincset ér. A régi képeknek olyan értéke van manapság, amely szinte felbecsülhetetlen. Egy-egy olyan fotó, amely a nagymamát ábrázolja óvodásként a mi gyermekeink számára maga a megtestesült álom, főleg, ha már csak egy kép maradt róla és semmi több. Valószínű, hogy nem sokat tévedek azzal, ha azt állítom, hogy így nem csak egy csodás emlék maradhat meg az utókor számára, de akár még karácsonyra is tökéletes ajándék a rokonságnak.  

Diafilmeket és negatívokat: olyan sokat beszélünk arról, hogy a mai mesék milyen agresszívek és hogy egyáltalán nincsenek jótékony hatással a gyermekekre. Hétvégente rengeteg családban a délutáni program rendszerint az volt, hogy fogták a diavetítőt és alápakoltak néhány vaskosabb könyvet, hogy megfelelő magasságba kerüljön a gép, majd befűztek egy diát, és elmerültek a filmek csodás világában. Ha már ennyit panaszkodunk a mai modern mesékre, hogy milyen rossz hatással vannak a még fejlődő gyermeki lélekre, akkor miért is nem jutunk el még gondolati szinten sem odáig, hogy elővegyük ugyanezeket a meséket, leporoljuk, új köntösbe bújtatva, modern technikával megspékelve újranézzük őket?! Nyilván tudom a választ, hiszen sajnos én is ugyan ezt teszem. Egyszerűen az ember nem is néz utána, hogy miként lehet ezeket a filmeket felújítani, vagy másként aktualizálni. Pedig olyan jó érzést kelt bennem még most is, ha arra gondolok, ahogy együtt gubbasztott az egész család a földön ülve és bámultuk a falra vetített mesét. Nyilván gyerekként ezt nem vettük észre, de abszolút családi hagyományt és tradíciót alakított ki bennünk, amelyet mi szülőként is szeretnénk továbbadni, hogy a gyermekeink ne csak az értelmetlen bábuk mozgását bámulják a dobozban, hanem értékteremtő és tanulságos mesék nézésével töltsék el az idejüket.

Kép és hangfelvételeket: egy-két videófeltétel minden családban van azokról, akik most szülők. Az óvodai fellépés, vagy egy iskolai bemutató, ugyan olyan értékes volt a mi szüleink számára, mint most nekünk a gyermekeink hasonló eseményei, csak mi egy kicsit modernebb kütyükkel dolgozunk. Nálunk még akad olyan felvétel is, amelyen a nyaralásunk lett megörökítve. Na jó, nem igazán mutogatja az ember, de azért az mennyire bulis tud lenni akár már 10 év múlva is, ha az ember előveszi és együtt szörnyülködik, vagy épp nevet a családjával a ruhákon, esetleg az akkor trendinek gondolt hajakon. Biztos vagyok benne, hogy a mi gyermekeink is kíváncsiak lennének ránk, hogy mi milyen gyerekek voltunk, mit és hogyan gondoltunk, vagy épp minek öltöztünk be egy-egy farsang alkalmával. Talán nem kellene elvennünk tőlük ezt az élményt sem. 

Mobilról az aktuális felvételeket: na tegye fel az a személy a kezét, akinek nincs a gyerkőceiről/szeretteiről legalább 1 millió kép a telefonjában! Részemről nincs olyan hét, hogy ne jelezné ki a készülékem visítva, villogva, hogy értsem már meg, hogy nincs több hely rajta és most már lépjek valamit, mert tényleg nem fogok tudni rámenteni több adatot. Hiszen teljesen egyértelműnek kellene lennie, hogy időnként le kell ezeket mentegetni - hát hogyne, de persze az meg olyan sok idő - jönnek a kifogások, ugye? - , amiből a legkevesebb van minden családban. Aztán meg jön egy újabb szülinap, vagy karácsony, ahol még videók is készülnek és máris fullon van újra a készülék és magunkban gyorsan azért fohászkodunk, hogy csak még ez az egy férjen rá és ezek után, tényleg lefogom menteni az összeset. Majd a karácsonyi kajakóma után, a januári fogadkozások közepette, ismét észbe kap az ember, és már te magad sem hiszed el önmagadnak sem azt a sok hitegetést, és ámítást, hogy bármit is megteszel az üggyel kapcsolatban. Pedig mennyire egyszerű lenne az egész, csak lemented és már gondoskodtál is arról, hogy megmaradjon az utókornak.

A nagyi szakácskönyvét: nőként, anyaként néha olyan jó lenne elővenni a nagyi mindentudó szakácskönyvét, hogy akár karácsonykor, ha csak néhány órára is, de az ember képes legyen odavarázsolni a múlt ízeit. Tudom, talán szentimentálisan hangzik, de nem ezektől vagyunk azok, akik vagyunk, egy család?! Esetleg elsőre nem tűnik olyan eget rengetőnek a dolog, ámde ezek is a családunk részeihez tartoznak. Egy hagyományokkal és ősi tradíciókkal megfűszerezett leves receptje azt gondolom, hogy mindent visz. Arról nem is beszélve, hogy hány olyan séfről lehet hallani, akik a családi receptet túlgondolva alkotnak egy új ízletes ételt, vagy hoznak létre egy feledhetetlen alkotást. Talán a gyermekünk lesz pont az, aki a saját dédnagyanyja receptjével tűnik ki a tömegből. Mindenesetre érdemes lenne megfontolni a régi családi receptes könyvek, esetleg naplók modernizálásának ilyesfajta átmentését.   

A családi értékeket, hagyományokat tekintetbe véve, már a gyermekünk úgy érkezik meg közénk, hogy van egy alap értékük, amely az adott családra jellemző. Ezek mindenhol mások. Mi alakítjuk olyanra, amilyenre csak szeretnénk! Mi vagyunk azok, akik tehetnek azért és persze ellene is, hogy a még meglévő hagyományainkat, mennyire ápoljuk, tartjuk fenn, vagy épp modernizáljuk annak érdekében, hogy jobban, vagy meghittebben érezzük tőle magunkat. Attól, mert megtartjuk a régi bejáratott családi szokásainkat, nem azt jelenti, hogy nem csempészhetünk bele némi kis frissítést, modernizációt, hiszen így kezdődik minden hagyomány megteremtése, amiből egy új egyedülálló, ámde annál értékesebb családi tradíció alakulhat ki szeretteink, és persze gyermekeink számára. A legfontosabb mégis az lenne, amennyiben új nézeteket vallunk, akkor azt annak fényében tegyük, hogy az is bele passzoljon a családunk meghitt és nyugalmas légkörébe és ne feltétlenül váljunk meg az ilyesfajta régi emlékeinktől, hiszen az is a múltunk egy része, csupán csak frissebb kiadásba, amelyet a gyermekünknek is ismernie kellene.    

Ha szeretnéd Te is megmutatni a régi családi emlékeket a gyerekeknek, akkor ebben az Emlékmentő csapata tud Neked segíteni! Kattints az Emlékmentő oldalára, és nézd meg hogyan hozzák rendbe a régi emlékeid :-)

Edina 

kép: pinterest

1. Készüljetek előre: az egyik elengedhetetlen pontja a beszoktatásnak a felkészülés. Alapvetőnek kellene lennie, hogy a gyerkőcöt felkészítsük az előtte álló változásokra, az új helyzetekre, és mindenre, ami ezzel járhat, de sajnos sok esetben látom azt, hogy ezt a szülők természetesnek veszik és legyintenek az egészre. Pedig, ha mondjuk előtte lévő héten, esetleg kicsivel hamarabb felkelted, hogy szokja az új életritmusát, vagy esetleg vásárolsz olyan mesekönyveket, amelyek bemutatják, hogy mi fog történni az adott intézményben, vagy talán az is elegendő, ha a szomszéd kislány/kisfiú elmeséli, hogy milyen fantasztikus dolgok fognak ott történni vele, akkor máris tettél valamit az ügy érdekében, vagyis érte, a felkészítésére. Ha nagyon lelkiismeretes vagy akkor délutáni programként pedig útba is ejthetitek, hogy berögződjön neki az útvonal és ezzel már élét is vetted annak, hogy nem tudja, hogy mi fog vele történni, merre kell majd mennie. De persze az is sokat segíthet a helyzetén, ha együtt veszitek meg a szükséges felszereléseket. A lényeg, hogy készítsd fel lelkiekben is arra, hogy most valami új következik. Hiszen légy' őszinte magaddal, számodra is félelmet tud kelteni egy új munkahelyre először belépni. 
2. Nem (lenne) szabad sírni: elég megható tud lenni, amikor önállósodik a féltett gyermekünk és azt vesszük észre, hogy egyedül képes már a saját szintjén is megoldani dolgokat. Ha ez nem lenne elég, ráadásul még az is szemmel látható, hogy míg ő büszkén lépked (nyilván persze némi félelemmel) melletted, addig drága szülei a meghatódottságtól az ajtón is alig találnak be. Miközben elrendezed a sorait az új helyen -terelés gyanánt, hogy ne ordítva sírj fel és ezzel a húzásoddal már be is égeted őt az első napján- azon morfondírozol, hogy egyáltalán mikor lett ekkora, hiszen még épp csak néhány éve volt az, amikor először a karjaidban tartottad az ordító kis békát, most meg egyszerűen képtelen vagy felfogni, hogy mennyire nagy lett. A lényeg, hogy semmi esetre sem szabad látnia, hogy totál kivagy az egész helyzettől, hiszen ezzel nem segítesz neki egyáltalán, csak te is félelmet keltesz benne.
3. Ne stresszeld magatokat: sokan azzal riogatják a gyerkőcöt, hogy mivel már nagy, ezért most már úgy is kell viselkednie, hiszen a nagyok már nem viselkednek ilyen bután, vagy hogy ha ilyen leszel, akkor nem fognak szeretni a bölcsibe/óvodába/iskolába a többiek. Ezeknek a mondatoknak az ismételgetésétől mi is sík idegesek leszünk és ha be is következik, akkor pesszimista módjára kijelenthetjük, hogy mi megmondtuk előre. De tényleg! Azért mert te ezt hallottad anno a szüleidtől, nem kellene tovább adnod ezt a stresszfaktort a saját gyermekednek is. Próbáld meg biztatni és elhessegetni mindent és mindenkit a közeléből, amitől, vagy akitől bestresszelhet.  
4. Beszéljetek a félelmeiről: jobb ha nem áltatod magad, mert sajnos lesznek félelmei. Nyilván nem 100%, de elég nagy rá az esélye, hogy elkezd aggódni, hogy mi is fog vele történni egy olyan helyen, ahol nem lesz ott sem apa, sem pedig anya óvó és védő karja. Azonban, ha már a beszoktatás előtti időszakban beszélgetsz vele arról, hogy pontosan mi is történhet vele, milyen szabályok lesznek, mit csinálhat és mit nem, illetve az egyik legfontosabb, hogy nem fogod otthagyni soha, hanem érte fogsz menni, akkor talán csökkentheted a benne kialakult félelmeket, vagy talán meg is tudod előzni azokat. Ahogy nálunk felnőtteknél is, ha valami bánt és félelmet kelt bennünk, DE képesek vagyunk arról beszélni, akkor még ha nem is születik megoldás, valahogy úgy érezhetjük, hogy kibeszéltük magunkból mindent.   
5. Próbáld meg megérteni: ha gyerekekről beszélünk (persze nálunk felnőtteknél is legalább olyan fontos), az egyik leginkább fontos tényező, hogy próbáljuk meg őket megérteni. Ne legyintsünk arra vonatkozóan, hogy ugyan már, hiszen ő csak egy gyerek és milyen problémája lehet ilyen kicsiként, mit kell ezen megbeszélni és kivesézni, hiszen ez csak egy kezdeti apró lépcsőfok az életében. Igen ám, de ezt ő mégis honnan tudná ha nem mondod el neki, hogy ha az egész életét nézzük, akkor ez az élethelyzete mennyire kezdetlegesnek fog számítani. Az ő életében ez, most igen is egy hatalmas és fontos lépés, amely az első, egyedüli és önálló életének emlékezetes momentuma, amely ha rosszul sikerül, akkor mindig emlékezni fog rá.      

 Edina

kép:pinterest

Ha tetszett a fenti írás, gyere és kövesd a Babarózsa oldalát, ahol hasonló írásokkal találkozhatsz :-)

 Edina

kép:pinterest

Biztos vagyok benne, hogy mindenki emlékszik még a kedvenc gyerekkori meséjére. Ugyan nem voltak olyan színesek, vagy modern technikával felszeretlek, mint a maiak, és talán ha nem csak mondjuk 20 mese lett volna, hanem 120, akkor lehet, hogy nem is rajongtunk volna ennyire értük. Előttem van a kép, amikor ott ülünk a tesómmal a tévé előtt, mereven nézünk magunk elé és bámultuk a dobozban lévő mesehősöket, ahogy félnek, vagy épp legyőzték az ellenfelet, netán túljártak a gonosz eszén. Figyeltük minden mozdulatukat és közben arra gondoltunk, hogy jaj de jó lenne, ha én is ilyen ügyes/gyors/erős lehetnék, majd a rohangálós játszótéri alkalmak alatt, mindannyian átváltoztunk ilyen szuper és mindenki által kedvelt hősökké. De hogy mit is tanulhatnak a gyerekek a mesékből, azt az alábbi 5 tipp megmutatja.

1. Az elején minden jó és szép. Életünk folyamán bármibe is kezdjünk bele, az elején, mondhatni kivétel nélkül mindig visz bennünket a lendület. Legyen szó egy képzésről, új munkáról, esetleg egy új szerelemről, a kezdet kezdetén remekelünk, és szinte szárnyakat kapunk, az előttünk álló új lehetőségektől és nem számít semmi. Szinte legyőzhetetlennek érezzük magunkat, sőt azt is kimerem jelenteni, hogy boldogságot érzünk, főként akkor, ha még a visszacsatolások is pozitívak rólunk, márpedig azok szoktak lenni. Ilyen például Csipkerózsika története is, akinek csodásan kezdődik az élete, él egy palotában és boldogan tölti gyermeki mindennapjait. Vagy ott van a kockásfülű nyúl, aki reggel jókedvűen ébred, kipihenten, majd némi mosolygás után (van ereje mosolyogni korán reggel) belenéz a távcsövébe és szikrázóan, gyönyörű tájat lát maga körül. Egyszóval az élet bármely területére gondolunk, úgy kezdődik minden történetünk, mint a mesében. Minden rendben van, még a probléma is elkerül bennünket, mindenki egy igazi tündér velünk.

  

2. Személyiségfejődésre mindenki képes. Ahogy telik az idő, a teljesítményünkben azért némi hanyatlás megfigyelhető - esetleges bizonytalanság, vagy épp a túlzott magabiztosság miatt is lehet - de mivel jó fejek az emberek, ezért az adott életeseményünk kapcsán még tanácsokkal is ellátnak bennünket, amelyet inkább építő jellegű kritikának foghatunk fel és még nem képzelünk bele semmit sem, egy ártatlan megjegyzésbe. Észrevesszük önmagunkon, hogy bár nem teljesen passzol esetleg hozzánk az adott személy, vagy élethelyzet, de ha a változást, mint olyat, nem utasítjuk el, akkor akár még előrébb is léphetünk és ettől csak többek leszünk. Persze, akik kissé pesszimistábbak, azok már itt elkezdhetnek lázadni, hogy miért kell változtatni bármin is. Pont ilyen Dulifuli a Hupikék törpikékből, aki utálja a változást és hidegrázást kap tőle, DE persze belevág és megcsinál mindent, hisz nem nagyon van más választása, mert a változás örök (tudom, már nekem is herótom van ettől a mondattól, de attól ez még sajnos igaz).

3. Biztos, hogy egyszer a földre kerülsz, de képes leszel felállni. Ez így van. Életünk során néhányszor azért a földön fekve találjuk magunkat (egyszerűen vannak olyan szituk, amikor elérkezel arra a pontra, hogy ebbe most kész, belehalsz). Olyankor azt érezzük, hogy képtelenek vagyunk levegőt venni, mert még sokszor az is fáj, nem hogy újra visszaülni arra a bizonyos lóra. Legyen az gyerekneveléssel kapcsolatos gond, vagy bármilyen más probléma az életedben, hidd el, idő kérdése és újra az élők sorában leszel és megtanulsz majd járni (csak másképp, mint eddig). Nézd meg szegény VUK-ot, akinek elég szörnyű sorsa volt, mégis megtanult felállni, továbbmenni, sőt megerősödött, kiokosodott és túljárt a simabőrű eszén

4. Rájössz a rejtett lehetőségeidre. Tipikusan ilyen hős volt Mekk Elek. Na ő aztán mindent meg és kipróbált, nem adta fel, még úgy sem, hogy rendszeresen kergették azért, amit tett, vagy épp nem tett. Persze közben rengeteg tapasztalatot szerzett és ezzel is azt tükrözte, hogy nem baj, ha nem értesz mindenhez, hiszen senki nem úgy születik, hogy hatalmas tudás lenne a birtokában. Ha próbálkozol, de elbuksz, az még nem azt jelenti, hogy meg kell állnod és végleg feladni bármit is az életedben. Pusztán arra akar rávilágítani, hogy oké, rendben, nem ebből az irányból kell megközelítened a helyzetet, de attól még másik út járható, azért mert egy nem jött be.   

5. Minden jó ha a vége jó. Miután sikerült felállni egy-egy szituációból és rájöttél, hogy van élet a halálod után, újra kisimul az élet körülötted és minden a helyére kerül (persze mondanom se kell, hogy csak egy kis időre). De a csata után mindig megérkezik mindenki életébe a megnyugvás és a jól kiérdemelt jutalom. Ide fel tudnám sorolni az összes mesét és mesehőst, hiszen mindnek ez a vége. Öröm, ujjongás, ami büszkeséggel párosul és annak az érzésével, hogy értékesek, hasznosak vagyunk. 

kép:pinterest

Amikor először hallottam arról, hogy létezik szeretetnyelv, akkor arra gondoltam, hogy már megint valami őrületesen nagy hülyeség, amit valami unatkozó ember talált ki otthon és most meg hirdeti az igét. Aztán elolvastam Gary Chapman és Ross Campbell - Az 5 szeretetnyelv, Gyerekekre hangolva című könyvét és rájöttem, hogy mégis lehet értelme az egésznek. Ahogy a felnőtteknél, úgy a gyerekeknél is létezik egy szeretetnyelv, amely azt mutathatja meg nekünk felnőtteknek, hogy a gyermekünk valójában miből is érzékeli azt, hogy mi szeretjük.

Mindannyiunk esetében meghatározható, hogy számunkra mi a legfontosabb, hogy mi, mitől érezzük magunkat (csúnyán mondva) szeretve. Nekem mely dolgok fontosak és hogy a társamnak melyek azok a momentumok, amelyek fontosak. Felnőtt korban talán gyorsabban átlátható a helyzet, hiszen végig gondolja logikusan az ember (leszámítva a csodás emberi játszmákat) és kirajzolódik, hogy melyik a mi, illetve társunk szeretetnyelve, innentől már egyszerű a helyzetünk, hiszen "csak" arra kell figyelni, hogy azt betartsuk. Na de mi a helyzet a gyerekeknél? Kissé nehézkesebbnek tűnhet elsőre, hiszen ők még nem úgy fejezik ki magukat, viszont ebből adódóan sokkalta egyszerűbben is rábukkanhatunk az ő kis válaszukra. Na de, hogy miért is fontos ennyire ez a szeretetnyelv felismerése? Természetesen azért, mert nyilván mindannyian szeretettel szeretnénk elhalmozni gyermekeinket és minél inkább megmutatni számukra, hogy ránk mindig számíthatnak. Ha a kicsinyke lelkük megfelelő mennyiségű szeretettel van feltöltve, akkor magabiztosabbak, hiszen tudják, hogy szeretve vannak, nyugodtabbak, mivel tudják, hogy fontosak számukra, és ebből adódóan, sokkalta kiegyensúlyozottabbakká válnak. Lássuk, hogy miként ismerhetjük fel a gyerekeknél a saját kis nyelvüket.  

Első szeretetnyelv a testi érintés - szerintem sok szülő átélte már azt, amikor rászólnak a többiek, hogy "ne babusgasd már annyit azt a gyereket", aztán van, aki fittyet hány az egészre, és tovább folytatja, de van, aki elszégyenli magát, hogy hogyan képes ennyire szereti a saját gyerekét (micsoda szörnyűség). Pedig már számtalanszor bebizonyosodott, hogy azok a gyerekek, akiket kicsiként folyamatosan ölelgettek és szoros testi kontaktusban voltak a szülőkkel, sokkalta egészségesebb lelkületű felnőtté váltak, mint társaik, akiket nem nyúztak annyit a szülők. Sőt, vannak olyan családok is, ahol megfigyelhető, hogy a gyerkőc igényli a testi érintkezést, mert attól érzi magát biztonságban és ez a lényeg. Magyarán, ha a gyerkőcöd bújós, folyamatosan rajtad lóg, és mindig szeret a közeledben lődörögni és közben azt veszed észre, hogy ha elmegy melletted és megsimogat, akkor elég valószínű, hogy neki a testi érintés a legfőbb szeretetnyelve, vagyis, ő onnan fogja tudni, hogy szeretitek, ha a kis túlzással, de a hátadon hordod, mint egy kis makit :-)   

Második szeretetnyelv az elismerő szavak - tipikus példa, amikor veszünk két babszemet elültetjük és várunk. Az egyik esetében csupa kedves szóval és dicsérettel illetjük, míg a másiktól megvonjuk mindezeket, így néhány hét elteltével megfigyelhető egyszerűen a növekedésükön is a szóbeli közlés eredménye. Vagyis, amíg a dicsérjük és biztatjuk a gyerkőcünket, addig növekszik és önbizalommal telve erős és öntudatos palántát nevelhetünk belőle, amitől egyöntetűen jól érzi magát, azonban, ha azt erősítjük benne, hogy semmirekellő, haszontalan, vagy te erre képtelen vagy, úgyse megy neked, akkor sajnos szembe kell nézni a ténnyel, hogy mi saját magunk nyomorítjuk meg a gyermekünk, gyermeki, illetve felnőtti létét. Ezeknek a gyerkőcöknek egy szó, többet ér, minden másnál és bármit megtennének azért, hogy elismerjék őket. Nincs szükségük különösebben nagy játékokra, annál inkább elismerő szavakra.

Harmadik szeretetnyelv a minőségi idő - ezen gyerekeknél leginkább az a legfontosabb, hogy megfelelő időt töltsenek a szüleikkel. Mondjuk a huszadik úszás verseny, vagy az ötvenedik bábjáték végig nézését együtt, hogy közös és összekötő emlékként maradjon meg számukra.  Nem azon van a lényeg, hogy mit csinálnak a szüleikkel, hanem az, hogy azt kizárólag együtt tegyék és ne egyedül csak a gyerkőc. Ha a szülő mégsem tud részt venni a gyermek bármilyen foglalkozásán, ami számára fontos, akkor az ilyen típusú gyermek, könnyen azt szűrheti le belőle, hogy őt nem szeretik, és most nem arról beszélek, amikor az ember életében kihagy két ilyen alkalmat, hanem arról, amikor csak a százból két alkalmon volt ott. Számukra nem feltétlenül az a fontos, hogy buzdítsák őket, őrült anyák módjára a pálya széléről, hanem csak annyi, hogy lássák őt, amikor befutnak a célba, hiszen nekik a figyelmen van a hangsúly, mert abból érzik a szeretet. Sajnos manapság egyre inkább az a jellemző, hogy ugyan ott vannak a szülők a pálya szélén, DE épp a telefont nyomkodják, így a minőségi időre éhezett gyerek, semmit nem érzékel a figyelemből a szülő meg nem érti, hogy mi a baj, amikor ő mind a száz programon ott volt. De halló, viberezés, vagy tévézés közben senki nem figyel a másikra, csak úgy teszünk, mintha...

Negyedik szeretetnyelv az ajándékozás - sok esetben félreérhető, hiszen minden gyerek szeret ajándékot kapni, vagyis a legtöbb. Örülnek a kapott babának, vagy az autónak, de ha nem igazán dobja fel őket, mert amint megkapják, már le is teszik, akkor az ő szeretetnyelvük nem az ajándékozás. Tudom és tapasztalom, hogy a legtöbb családban a lelkiismeretfurdalást is ajándékokkal oldják meg a szülők, de vékony a jég és ügyelni kell arra is, hogy ne essen át egyik fél sem a ló másik oldalára. Alapvetően ezek a gyerekek egy matricának is őrjöngve tudnak örülni, mert ebből tudják, hogy a fejünkben jártak. Az teljesen mindegy, hogy csak egy csoki, vagy egy újabb könyv, esetleg a legújabb játék az, amit megkapnak, hiszen számukra az a legfontosabb, hogy gondoltunk rájuk és hoztunk nekik valami apróságot. Na de honnan tudod, hogy tényleg az ajándékozás az ő szeretetnyelve? Pontosan onnan, hogy a tőled kapott ajándékot, nagy becsben tartja és ha valaki megkérdezi tőle, hogy az honnan van, napra pontosan megfogja neked mondani a gyerek, hogy azt kitől és miért kapta.

Ötödik szeretetnyelv a szívességek - sajnos egyre többször megfigyelhető, hogy a gyerekek nem szeretnek segíteni a szüleiknek. Ezért azonnal gyanússá válhat egy szülő számára, ha a gyermeke szeretne neki segíteni kipakolni a mosogatóból, vagy kiteregetni a mosott ruhát. Ezek a gyerekek nagyon szívesen áldoznak arra időt, hogy segítsenek a családjuknak. Számukra az jelenti a szeretetet, amikor azt látják, hogy másoknak segíthetnek és azok hálásak érte. Hiszen ezt látják tőlünk nap, mint nap - gondolhatjátok, igen, ez valóban így van, de ha számára a legfontosabb a szívességek nyelve, akkor nevezhetjük szolgálatkésznek is őket, egyszerűen ez tölti fel a kis lelküket annyira, hogy szeretetbombává alakulnak át.

 Edina

kép:pinterest

Komolyan mondom, hogy szó szerint vissza tudom mondani, hogy melyek azok a mondatok, amelyeket a szüleimtől hallottam naponta, vagy 100x gyerekként. Erre mint teszek felnőttként?! Kb. ugyan azokat a mondatokat skandálom, csak mai modernebb verzióban. Hát valami, soha nem változik. Következzen 50 tipikus mondat, amely kimondása már nekem uncsi, nem hogy egy gyereknek.

• Azt nem lehetne, hogy ne a tyúkokkal keljünk, mint a többi normális család?
• Nincs túlságosan korán reggel még ehhez?!
• Jót aludtál?
• Most komolyan azt akarod felvenni?
• Nem, nem szabad!
• Még egy falatot egyél, és már mehetsz is játszani.
• Édesem, nem kell az a kabát, kinn 35 fok van.
• Könyörgöm, induljunk már el.
• Felvetted már a cipődet?
• Melyik játszóra akarsz menni?
• De most miért haragszol, te választottad ezt a játszót!
• Sajnálom, nem értem, hogy mit szeretnél mondani.
• Az más játéka, előbb kérd el!
• Nem vesszük ki senki kezéből a játékot!
• Add neki oda a tiédet, hagy játsszon vele más is!
• Szeretnéd kipróbálni?
• Hallod, amit mondok?
• Miért csak a papára hallgatsz és rám nem?
• Az hogy van, hogy mindenki másnak szót fogadsz, csak nekem nem?
• Azért édesem, mert én azt mondtam, hogy nem lehet!
• Gyere öltözz már át, tiszta kosz lett a ruhád.
• De komolyan, miért kell naponta százszor elismételnem mindent?
• Úgy szeretném, ha most mindenki csendben lenne csak 5 percig.
• Várj egy percet, azonnal megyek.
• Hagy csukjam már be a pisiléshez az ajtót.
• Sajnos bezár a játszótér is, ezért kell haza mennünk.
• Nem az a kisfiú játéka, nem vihetjük haza.
• Felkelnél végre a földről.
• Tudod, hogy ezzel a hisztivel nálam semmit nem érsz el ugye?
• Előbb vacsorázzunk meg, aztán ehetsz még rudit.
• Édesem, ne a vízzel lakjál jól.
• Mi lenne, ha nem csak a csokit rágnád le a rudiról!
• Mi a baj, most miért sírsz?
• Kész a víz, jöhetsz fürdeni!
• Levetkőztél már, vagy ruhástól akarsz fürdeni?
• Azt nem lehetne, hogy a víz bent maradjon a kádban?
• Nem áztál még ki a vízben?
• Alaposabban kellene megmosni a fogadat, mert kilyukad.
• Igen visszajövök érted, csak fürdeni megyek.
• Nem bújsz össze velem?
• Csak még egy puszit szeretnék adni neked.
• Melyik mesekönyvet szeretnéd olvasni?
• Álmos már a mama is, aludj te is.
• Aludj nyugodtan, ide nem jöhet be senki.
• Nem, most már tényleg nincs több játék az ágyban.
• Igen, még mindig itt fekszem melletted a földön, ne aggódj nem megyek sehová.
• Na jó, de most már tényleg alvás van.
• Nem szólok többször érte!
• Na, jó, ez az utolsó.
• Nem bírom tovább, elegem van, feladom, te jössz apa.

 Edina

kép:pinterest

Egyre többször az figyelhető meg és már nem pusztán csak külföldön hazánkban is feltörekvőben van a gyerkőcök korai felnőtté nevelése. Divattá vált, hogy a gyerekekre letisztult, pasztell színű ruhákat adnak a szüleik és kerülik az esetlegesen feltűnő, és olykor valóban lelkeket feltöltő színes ruhákat, játékokat és minden olyat, amely egy gyermek számára elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy ténylegesen átélje a saját gyermekkorát. Míg egyrészt a ruhák összeállításával a családi összetartozásukat is jelzik a szülők, addig másrészt pedig trendiségre is felhívják a figyelmet, egyfajta utat mutatva a többi szülő-gyerkőc számára, hogy miként kellene összhangot teremteni így is egy családban. De persze ugyanígy megemlíthetőek a társasjátékok, mesekönyvek fontosságának erősítése kontra tabletek és minden más kütyük versenyét is, amelyek szintén a maguk nemében hasznosak, azonban más más szinten. 

Bizonyára sokan egyetértenek azzal, hogy a családban lévő összhangot az öltözködésekkel is ki lehet fejezni, hiszen a kifelé vetítés korszakát éljük, amikor egyre inkább a külsőségek számítanak, és az, hogy másoknak mi a véleménye a mi dolgainkról. Félreértés ne essék, nyilván mindenkinek fontos, hogy bizonyos emberek mit gondolnak róla, pusztán csak akkor lehet gond, ha ez elbillen - szokás szerint itt is él a mondás, ha a belsőnk nincs összhangban a külsőnkkel, akkor jöhetnek a gondok. De egy gyerkőc esetében is egészen biztosak vagyunk abban, hogy számára a legmegfelelőbb öltözék a szürke, fekete színárnyalatok halmaza?! Nem gondolnám, hogy az ő lelkük már most be kellene, hogy zárkózzon a még ki sem nyílt világuk előtt és elrejteni azt a sok sok színes és kreatív határokat nemismerő gondolatok tömkelegét, amely megmutatná, hogy milyenek is ők valójában. Arra azonban még nem igazán jöttem rá, hogy a divaton túl, ez miért annyira fontos egy szülő számára - nyilván a különböző internetes oldalakon túli villogás sem másodlagos, na meg a divat diktálása sem. Vajon valóban annyival fontosabbnak és meghatározóbbnak kell lennie a mi véleményünknek, hogy ne engedjünk utat az épp kitörőben lévő saját szabad kis egyéniségük magamutogatásában?! Értem én, na meg tudom is, hogy miféle ízlésnek nem igazán mondható szabad szellemmel érkeznek közénk a gyerekek, amikor nyáron a 35 fokban is a csizma a menő, nyári pántos ruhával és téli pulcsival, mert azon van a kedvenc mesehősük. Nem azt mondom, hogy ne irányítsa őket az ember, hiszen szükséges, de nem gondolnám, hogy azt az utat kellene követni, hogy még ebbe is maximálisan csak és kizárólag a mi stílusunk és ízlésünk jelenhessen meg. Hiszen, akkor mikor tanulhatják meg a szabályokat, ha mi mindent kész ténykényt tálalunk eléjük - ez van ezt kell szeretni alapon!   

Vajon miért annyira fontos, hogy ezek az apróságok, mielőbb felnőtté váljanak és olyanok legyen mint mi, felnőttek. Persze nyilván, minden gyerkőc a szüleit utánozza, de véleményem szerint, hagyni kell érvényesülni őket, sőt, hogy elkövethessék a saját kis hibáikat. Valahogy nem szereti sok szülő megengedni, vagy épp megengedni, hogy feltörjön belőlük, ha a gyermeküknek, gyermeteg lelkületük van - mondván így milyen felnőtt lesz belőle és hogy így soha nem fog érvényesülni. Túlságosan felakarják gyorsítani egyes szülők az időt, hogy minél előbb felnőjenek és ne maradjanak sokáig gyerekek. De miért baj az, ha mesekönyvet olvasnak és hisznek a tündérekben, vagy épp a koboldokban?! Miért baj az, ha én, mint szülő ragaszkodnék ahhoz, hogy ő is, akár csak én, megélje a saját gyermekkorát és megismerjen minden olyat, amit meg kell ismernie egy ilyen kicsi emberpalántának ahhoz, hogy majd később olyan felnőtt váljon belőle, aki képes megfelelően megélni a pillanatokat és a jelenben, jelen maradni. Hiszen, ha már gyermekként nem képes kiélvezi az apró gyermeki örömöket, várni egy mese végkifejletét, mert hozzászokott az elektromosság adta sokszor erőteljes képeihez, akkor miért csodálkozunk el azon, hogy már tinédzser korban kiégett és magukkal mit sem kezdő kamaszok lógnak a levegőben és várják a csodát, na meg, hogy megoldják helyettük a szülők az életüket - hisz ehhez lettek szoktatva! Természetesen nem egy álomvilágba szeretnénk őket felneveli, pusztán csak megadni rá az esélyt, hogy ők is megélhessenek mindent, amit igazából gyermekként kellene mindenkinek átélnie, és ezzel elkerülve azt, hogy később olyan felnőttek álljanak mellettünk, akik tele vannak kétségekkel és frusztrációval, mert adott esetben az ő családjában nem volt divat az ország-város-híres ember játék. Értemé én, hogy a laptop előtt ülve is rengeteget lehet fejlődni, sőt való igaz, hogy tele vannak fejlesztőkkel és nem is az lenne a lényeg, hogy mindent elutasítsunk, ami a fejlődést újító módon szolgálja, pusztán csak szem előtt kellene tartanunk, hogy ami bennünket feltöltött anno, az miért ne válhatna be a saját gyermekünknél is!      

Régen a  családi napok abszolút része volt a társas játékok vagy az éjszakába nyúló kártyapartik a szomszédokkal, de ha ma azt mondja egy anyuka, hogy társast venne a gyermekeinek, a többiek azonnal ferde szemmel néznek rá, hogy miért nem táblagépet! Anno a gazdálkodj okosan játékban, az ember nem csak azt tanulta meg, hogy igazából mennyire nehéz olykor egy hülye szobabútort megvenni, hanem azt is, hogy milyen érzés veszíteni. Amikor nem te nyersz meg egy kört. De idővel, valahogy mindenki ráérzett a játék ízére, rájött és kitapasztalta a saját taktikáját, hogy ő miként tudja megelőzni a többieket és hogyan lehet ő a kör nyertese. Nem mondom, hogy nem volt olyan, hogy az ember mérgében nem borította fel a táblát és nem rohant ki sírva, hogy már megint csalt a nyertes, de ezen felvértezve magunkat, képesek voltunk újra és újra leülni az asztalhoz és ismét nekiugrani és kitalálni egy másik, vagy épp egy kreatívabb trükköt annak érdekében, hogy most ránk borítsa valaki azt a bizonyos táblát. Véleményem szerint ez is szükséges ahhoz, hogy később képesek legyünk akár egy kudarccal megbirkózni, vagy jobb esetben egy-egy győzelmet megélni, és kiélvezni annak minden pillanatát. Ezek a butaságnak tűnő játékok nagyban hozzá segíthetik a gyermekeket, hogy kiegyensúlyozott és olyan felnőttek váljanak belőlük, akik képesek a jelenben élni és megélni annak minden negatív, vagy épp pozitív amplitudóját. Mind amellett, hogy adott esetben például egy társas mondjuk kitartásra is nevel, számos olyan önfejlesztő része is van, amelyek nyilván nem tudatosak még gyermekként.

Azonban ha belegondolunk hány, de hány olyan játékos tréningen veszünk részt felnőttként, amely úgy kezdődik, hogy csukd be a szemed és képzeld el.... De kérdezem én, ha ezt gyerkőcként nem sajátítottuk el, hogy miként kell álmodozni, problémákat megoldani egyedül, veszteségből felállni, vagy épp a nyerésünknek örülni, akkor felnőttként mégis mit várunk magunktól és a világunktól, hogyan leszünk képesek megoldani és átvészelni bármiféle problémát. 

Edina

Egy-egy családi alkalom kapcsán, valahogy mindig előjönnek a sztorizgatások és a múltban átélt hagyományokat ejtő családi események. Ilyenkor rendszerint elgondolkodtat, hogy mennyiben változott a régmúlthoz képest az életünk, és azzal együtt a családi értékeink.

Vajon a nagyszüleink számára mi az, amit a mai modern társadalom megengedhet, hogy át, vagy éppen tovább örökíthessenek egy új, és sokszor merőben más nemzedék számára.  Egyáltalán "kötelessége" lenne-e egy nagyszülőnek átadnia mind azt, amit ő is gyermekként magába szívott és tapasztalt a családi asztal körül?! Ki az, aki megmondja, hogy mi az, ami időtálló és szükséges lenne megőriznünk, továbbadnunk a gyermekeink, unokáink számára, annak érdekében, hogy egy olyan generáció nőhessen fel, akik képesek a saját családi hagyományaikat, értékeiket megbecsülni, tovább vinni úgy, hogy az megegyezzen esetleg dédszüleink értékítéleteivel.

Szükség van arra, hogy megőrizzünk mindent?! Lehetséges ezeket fenntartani 2017-ben?! Képesek vagyunk betartani minden olyan ünnepet, családi tradíciót, családokat összekovácsoló èrtèkeket, amely bennünket képvisel, tükröz, vagy silány utánzatai leszünk egy letűnőben lévő kornak/generációnak, ahol még a család volt az első és minden más, csupán csak másodlagos! Sokszor mondjuk, hogy a család a legfontosabb. De tényleg tudatában vagyunk annak, hogy amennyiben eltűnnének a közös családi értékek, azok, amelyeket a szüleink, nagyszüleink, esetleg a dédszüleink alakítottak ki és hagyományoztak ránk, akkor azzal együtt a közös családi létek is ritkulnának. Pusztán idő kérdése és annál az asztalnál, amelynél előtte körbeülve, imádtunk minden egyes nemes eseményt, csupa idegen embert fog körülölelni, hiszen már nem igazán leszünk egymás szemében mások, csak azok, akik hajdan ismerték egymás ki nem mondott gondolatait, érzéseit.

Valóban ennyit lenne képes adni egy család és maga a közösen kialakított értétek. Ha így van és valóban feltölti a lelkünket a közösen kialakított boldog családi együttlétek sokasága, akkor mégis miért nem vigyázunk rá jobban, túl minden lehetőségen és magyarázaton! Miért nem óvjuk, védjük a családunkról szóló hagyományokat, ősi tradíciókat és legfőképpen, miért nem gyakoroljuk?! Pusztán annyi lenne az ok, hogy inkább a modernizációt követve hanyagoljuk a régi szokásainkat, mondván, ez már kiment a divatból. Manapság tök ciki karácsonykor együtt elmenni az éjféli misére, vagy majd a barátokkal megünneplem a szülinapomat, anyámék már úgy is annyit ünnepelték velem, a nagyi meg úgy se hall már semmit, mit üljek ott a család mellet, miközben utálom az egészet.

De hiszen ezt mi alakítjuk olyanra, amilyenre csak szeretnénk! Mi vagyunk azok, akik tehetnek azért és persze ellene is, hogy a még a meglévő hagyományainkat, mennyire ápoljuk, tartjuk fenn, vagy épp modernizáljuk annak érdekében, hogy jobban, vagy meghittebben érezzük tőle magunkat. Attól, mert megtartjuk a régi bejáratott családi szokásainkat, nem azt jelenti, hogy nem csempészhetünk bele némi kis frissítést, hiszen így kezdődik minden hagyomány megteremtése, amiből egy új egyedülálló, ámde annál értékesebb családi tradíció alakulhat ki számunkra és szeretteink számára.

 Edina

kép:pinterest 

Ami az anyaságot illeti, legtöbbünknek tele van a szíve titkokkal. Ki ezért, ki meg azért nem meséli el fűnek-fának legbensőbb érzéseit, felmerülő félelmeit. Persze a gyermekek tudhatnak a legkevesebbet arról, hogy mit él át egy édesanya adott helyzetben és főleg, mit érzünk, ha valaki szerint nem jól cselekszünk, vagy ha minket tartanak a világ legrosszabb anyukájának. Az ember sokszor azt érzi, hogy ha nem megfelelően idomul a többiekhez, akkor ő már nem is lehet olyan jó, hanem csak egy olyan egyén, aki képtelen követni a tömeget. Alább olvashatjátok azt a 14 dolgot, amelyet a gyerkőcöm tutira nem tud rólam (és talán más sem): 

1. Rengeteget gondolok rád napközben is -  Ha eszembe jut, hogy előző nap valami vicces dolgot csináltál, akkor hangosan felnevetek és nem zavar, ha mások ezért hülyének tartanak. Sőt! Ha apa hagyná, igazi majomszeretetben részesítenélek a nap minden percében - amit be kell, hogy valljak neked, nem mindig a te javadat szolgálná. 

2. Ugyanazokat a mondatokat skandálom neked, amiket én hallottam a szüleimtől gyermekkoromban - Elég valószínű, hogy te is ezeket fogod mondogatni a saját gyerkőcödnek, és talán te is ugyanolyan megmosolyogtatva érzed magadat közben, mialatt kiselőadást tartasz a távirányító helyes használatáról.

3. Amióta megszülettél, ha rólad van szó, képes vagyok elbizonytalanodni és olykor a pánik sem áll tőlem távol - Sok esetben fogalmam nincs, hogy mi lenne a helyes megoldás és ilyenkor érkezik a pánik villámsebességgel, hogy mit és hogyan kellene tennem. Tapasztalatom szerint, valahány pánikot átéltem, valóban azok képesek voltak a későbbiekre vonatkozóan megerősíteni, még akkor is, ha ez abban a szituban egyáltalán nem nyújtott vigaszt, sőt, olykor még mélyebbre is taszított, mint előtte.

4. Ha rólad van szó, néha túlságosan is szigorú vagyok önmagammal - Neked szeretnék megadni a világon mindent (na meg persze apának is) és ezért sokszor ostorozom önmagam, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan azt én elterveztem. Ilyenkor minden egyes bukásom után, újra kell gondolnom a veled való elképzeléseimet, hogy vajon mit, miért nem tudtam neked megadni, ahogy az a terveimben szerepelt.

5. Ahhoz a testhez, amihez te annyira szeretsz hozzábújni és a világot jelenti neked egy-egy sírás után, számomra azonban néha, magát a poklot - Sokszor mondják rám, hogy a szülés utáni súlyomat, miért nem adom már le és hogy ideje lenne újra úgy kinéznem, mint 20 éves koromban. Ez az elején őszintén megmondom, hogy nagyon tudott bántani, aztán amikor megtanultam, hogy nem másnak kell megfelelnem, hanem a családomnak és önmagamnak, akkor valahogy eltávolodtak tőlem ezek a megjegyzések.

6. Fáradt és hisztis is tudok lenni (sajnos) - Bár apa sokat segít, de így is van elég teendő a háztartásban, na meg persze apával is és még természetesen dolgozok is, ahogy a többi anyuka is ezt teszi - de ezt biztos tudod. Csoda ha folyamatosan fáradt vagyok, hisz mindenhol csak a meló vesz körül :-) Mindkét helyen van főnököm (és ugye bár ott van Szofi kutya is (egy terrier), aki szintén főnöknek hiszi magát :-) ugyan kapok bért és némi juttatást (ez otthoni viszonylatban annyit jelent, hogy kapok elegendő puszikat és teli pelust) és végül is szabim is van, hiszen éjszaka, annyit alhatok amennyit csak akarok, nem is értem, hogy mitől fáradhatok el néha.

7. Amikor beteg vagy, akkor éjszaka minden apró rezdülésedre már futok is hozzád (ha nem a földön kucorogva görnyedek melletted) - az összes rémképet, amit valaha hallottam és láttam, előjön és rettegve féltelek, és ilyenkor azt kívánom, hogy mihamarabb tűnjön el a betegség a házból és legyél újra, azaz egészséges kis ördögfióka, aki képtelen 5 percél tovább a fenekén megülni. 

8. Amikor elszakad a cérna és veszekedek veled, akkor is szeretlek - akkor csak igazán. Mivel te is pontosan úgy viselkedsz, ahogyan én (legalábbis nálunk) így pontosan tudom, hogy mit érezhetsz. De ez nem jelenti azt, hogy ne sírnék utána azért, amiért ilyen szörnyűséges voltam. 

9. Sokszor nagyon nehéz elnézem azt, ahogyan elesel és megütöd magad - De meg kell tanulnod talpon maradni a valós életben, nem csak a mi közös kis világunkban. Sajnos nem mindenki lesz veled kedves és megértő, lesznek irigyeid és persze barátaid is, na meg persze mi mindig itt leszünk neked.

10. Nem kell beszélned, abból is mindent megértek, ha csak csendben ülsz mellettem - Valószínűleg, az első ilyen ki nem mondott érzelmi gondolatmagocska, az még a várandósság alatt érkezhetett hozzám. Amikor még a te kicsinyke alakuló lelked kezdetleges rezdülései alapján közölted velem, hogy az édes helyett inkább sós lenne a legjobb választás számodra. Majd, amikor megszülettél, szinte már nagyítóval aprólékosan vizsgálgatva figyeltelek sokszor órákon át, így mire elérted a kicsi gyermekkorodat, addigra már látom minden ki nem mondott ábrándodat. A felnőtt korod küszöbére pedig már egy pillantás is elegendő lesz számomra, hogy meglássam rajtad az átsuhanó gondolatok lenyomatát!

11. Amikor őszinte vagyok, akkor engem is sokan bántanak -  Az emberek szeretnek megbújni a tömegben és nem felvállalni őszintén a véleményüket. Legyen az bármilyen téma, a tömeggel mindig kényelmesebb és egyszerűbb mozogni, mint bátran kiállni a saját nézeteink mellett. Tisztelet a kivételnek, de sajnos eddig elég kevés olyan szülővel találkoztam, akik miközben nevelik a saját gyermeküket, közben ne taposnák a többi (egyéni látásmódú) szülőt. A rendszerük leginkább akkor válik hibássá, amikor ezek a frusztrált emberek rádöbbennek, hogy nem voltak őszinték önmagukhoz (és persze a gyerkőcükhöz sem). Így azt gondolom, hogy lehet, hogy sokszor maradhatunk teljesen egyedül, és való igaz, hogy egyedül mindig félelmetesebb állni, mint falkába verődve, azonban idővel sokkal kifizetődőbb, ha önmagunkhoz őszinték merünk lenni, ami a bátorság egyik mérvadója.

12. Minden családunkat érintő kérdésben, te vagy az első számú döntőtényezőnk -  Arra kifejezetten figyelünk, hogy neked jó legyen egy adott új helyzet, szituáció, vagy megmérettetés és csak azután következünk mi és a mi nézőpontunk. Persze sokan bántanak is ezért minket, hogy miért a gyerek az első, de nekünk ez a természetes és a családunk nézeteivel teljes mértékben összeegyeztethető látásmód. 

13. Képtelen vagyok beállni az álszent és műmosolygós anyák közé - Egyszerűen nem érzem úgy, hogy a magánéletem elbírná ezt a műviséget, így előfordul, hogy kirekesztenek a nők. De ezt egyáltalán nem érezem bajnak, sőt, olykor még a hátrányát sem érzem, hiszen én ismerlek a legjobban és én tudom, hogy neked mi a legjobb a világon.

14. Mindig az én kicsikém maradsz - Tegyél, gondolj, vagy érezz bármit is - és igen, én érezni szoktam, ha rossz a kedved, vagy félsz valamitől. Mindent megtennénk érted és neked, hogy boldognak lássunk, de persze ezt te nem mindig fogod így érezni. Sokszor azt érezheted majd, hogy csak akadályozni akarunk, de ez nem így van, csak talán némi tapasztalattal előrébb járunk, és ezt szeretnénk a te javadra fordítani.

Edina 

kép:pinterest 

"Egyedülálló anyu megosztaná életét, más gyermekét nevelni képes társával."

Mivel jómagam is ilyen családban nőttem fel, így van némi alapom és tapasztalatom, hogy milyen fennforgások alakulhatnak ki egy ilyen egyesítés kapcsán. Kétségtelen, hogy ez senkinek sem egy könnyű élethelyzet, hisz, amikor a szülő elhatározza, hogy belevág, sőt mi több, fel is vállalja adott helyzetben az új kapcsolatát, akkor a család minden egyes tagjának (persze jogosan) fenntartásai vannak az újonnan érkezővel, vagy érkezőkkel szemben, másrészt pedig ott lebeg mindenki feje felett az elhagyhatatlan múlt. Többféle családi modell alakulhat ki ennek mentén, mint például, amikor csak az egyik fél viszi a gyermeket az új kapcsolatba és csak hétvégente vannak együtt a pár gyermekei, amikor csak az egyik félnek van egyáltalán gyermeke és a másiknak még nincs - itt lehetséges, hogy majd lesz valamikor közös gyerkőc, illetve ezek bonyolultabb verziója, amikor a pár mind két tagja viszi a saját maga gyermekét. Íme néhány szempont, hogy mire érdemes odafigyelni, amennyiben így osztanád meg a puttonyodat valakivel: 

Amikor új seriff érkezik a városba (vagyis azt hiszi, hogy az lehet, hisz az én házam az én váram ilyenkor erősebb mindenkiben), akkor minden esetben kétség kívül az érkezőnek kell kitartónak lennie. Számtalan vígjáték született már a témában, amikor a két egyedülálló szülőre rátalál a szerelem és összeeresztik a gyermekeket, amiből oltári szívatások alakulnak ki. Aki keresztül ment már ezen az élethelyzeten, nem igazán hiszem, hogy annyira viccesnek találta, ha mondjuk a gyermekek elkezdik bántani egymást. Ebből alakulhat ki az enyém-tied-miénk effektus, ami könnyen elviheti a szülőket és máris kész a konfliktus és az örlődés, na meg persze a rossz szülő vagyok érzése. Ezért véleményem szerint, ahhoz, hogy megpróbáljunk néhány konfliktust megelőzni, szükséges lenne kitartónak lennie mindenkinek. A szülőknek no meg persze a gyermekeknek is, hisz idő, mire mindenki összecsiszolódik és megtalálják egymással a közös hangot.

 Szükség lesz némi higgadtságra is, hiszen számtalan olyan szitu és kérdés fog felmerülni, amely próbára fogja tenni a kapcsolatot, avagy az eddigi nézeteket. - Vajon rá lehet szólni más gyermekére?! Bele lehet szólni, hogy "anyukám/apukám, eddig bénán nevelted a gyermekedet, csináld másképp, mert én ezt nem tűröm". Joga van egy idegennek kioktatni bárkit is (még ha jó szándékkal teszi is azt) hogy mit és hogyan lehetne jobban tenni?! Hiszen van annak a gyerkőcnek saját szülő anyja és apja. Na azt gondolom, hogy ehhez abszolút higgadtnak kell tudni maradni, hogy az ember képes legyen normális keretek között kiállni a saját nézetei és persze a közös gondolkodásra való hajlam sem árthat. Természetesen mondhatjuk azt is, hogy de hát nem ismereted mielőtt összeköltöztetek, hogy miről, mit gondol?! Költői kérdés következik - tegye fel az a kezét, aki miután elvált még várt hosszú éveket, hogy 100%-ban megismerje és kitapasztalja minden szituban, hogy milyen a másik fél, majd csak ezek utána költözött össze a nagy Ő-vel! A mai felgyorsult világban, amikor hónapok leforgása alatt megtörténik a lánykérés, esküvő, majd a várandósság, sokan úgy érzik, hogy nincs erre idejük és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy ezek az emberek már nem a húszas éveikben járnak, sokkal inkább harmincasok sőt negyvenesek esetleg ötvenesek, akik ilyesfajta újrakezdők. Akik elmúltak 30 évesek és ott állnak 1-2 esetleg még több gyerkőccel, nem igazán hiszem, hogy mondjuk várnak még 5-10 évet egy pasival/nővel, hogy összeköltözzenek. Hisze ez is idő, és abból van talán manapság mindenkinek a legkevesebb. A gyors döntések és a felpörgetett életek időszakát éljük. Nem igazán jellemző, hogy hosszasan, elnyújtva, ráérősen éljük a mindennapjainkat (tisztelet a kivételnek).

Persze rengetek embertől hallom azt is, hogy "én ilyen vagyok, nem fogok senki kedvéért megváltozni". Sajnos vagy egy rossz hírem, ha nem változtat az ember, akkor a másik előbb, vagy utóbb rá fog unni, sőt tovább is fog lépni és akkor kezdődhet minden előröl. De egy ilyesfajta kapcsolatban, ahol nem csak téged érint a változás, hanem a gyermekedet is, ott nem lehet ilyet kijelenteni, vagyis inkább azt mondom, hogy nem lenne szabad. Még mindig utálom azt a mondást, hogy egyedül a változás azaz, ami örök, de tényleg rá kell jönnöm, hogy ez bizony így van, ha tetszik, ha nem. Amennyiben adtál már önmagadnak egy új esélyt a szerelemre és a gyermekednek arra, hogy újra kapcsolatban éljetek, akkor annak is adnod kell egy esélyt, hogy megpróbálj mindent és ha épp tolerálnod kell a párod gyermekének dolgait (aki egyébként megjegyzem, hogy most már szegről végről, de a te gyermeked is) akkor önmagadért ezt is szükséges lenne megtenned. Hisz azért mentél bele ebbe az egészbe, mert láttál rá némi esélyt, hogy újra boldog lehess, csak másképp, mint legutóbb.

Kétségtelen, hogy iszonyat bonyolult az egész ügy, úgy, ahogy van, sőt még ráadásul rettenetesen érzékeny is a téma, mivel gyerkőcöket is érintő terület. De hisz, hogy ne kapna senki se sokkot, ha még mindennek a tetejére rájöhetnek, az exek (az édenből). Akik könnyíteni, vagy épp nehezíteni tudnak az egyébként, kicsit sem egyszerű élethelyzeten. Valószínű, hogy ez számukra is legalább olyan nehéz, mint annak, aki újra párra talált, mivel az ember, ha csak arra gondol, hogy más fogja a gyermekét mondjuk reggelente útjára engedni, akkor máris mindenkinek összeugrik a gyomra. Valószínű, hogy vannak olyan szerencsések, akiknek ez gördülékenyen megy/ment és akadnak olyanok is, akik megjárták a maguk útját, azért, mert újra szerelmesek lettek és ezt egy összebútorozással megkoronázták. Alapvetően talán ez lehet a nyitja mindennek, a szerelem. Hiszen, ha ez hiányzik egy kapcsolatból, akkor az ember előbb utóbb elkezd más után vágyódni és boldogtalannak érzi magát. De végtére is minden ember egyik legfőbb életcélja, hogy így vagy úgy, de boldog legyen.

 Edina

kép:pinterest

Az ember életében többször választhat magának hősöket. Először valamikor a gyermeki kor kezdetén, majd később a tinédzser korszakában, ezután ha még mindig hisz a hős karakterek erejében, akkor még fiatal felnőtt korban is előfordulhat. Elsődleges hőseink általában a szüleink, majd őket követheti mindenféle sztár (legyen az zenész, színész, sportoló vagy egyéb szellemi alkotó). Bár jómagam nem igazán dicsőítettem soha efféle embereket, azért a mostani életszakaszomban lévők közül mégis képes lennék erre. Ők nem mások, mint az egyedülálló szülők.

Jelenleg leginkább az egyedülálló szülőket tekintem a mai korszak igazi hőseinek. Szándékosan írtam hogy szülők, mert bár ritka, de sajnos egyre kevésbé kirívó eset, amikor apa nevel egyedül egy gyerkőcöt. Az egyedülálló gyermeküket nevelők az én szememben legyőzhetetlennek tűnnek. A mai modern családi modellek elég szerteágazóak, így nem számít újkeletűnek, ha valaki házasság nélkül párban teszi ezt, vagy egy baráttal, esetleg a nagyszülők valamelyikével. Ugyan manapság a vérség már kevésbe számít, mint anyáink idején, így egy legjobb baráttal való együtt nevelés sem megbotránkoztató életforma. A nagybetűs társ (de írhatnám azt is, hogy a nagy Ő), mint olyan, nincs mellettük, így az ad hoc jellegű kérdésekben, csak az ő szavuk van és csak az számít, aminek természetesen olykor a kemény következményeit is egyedül kell tudniuk (el)viselni. Persze akadnak olyanok is, akik a szerencsésebbek táborát erősítik, és párban élnek, így a mindennapi teendők megosztódhatnak, mint például a gyermekek koordinálása, a saját életükben való lavírozás, vagy a párjuk útjának támogatása. Számukra teljesen természetes, hogy ha lebetegszenek, akkor ott a másik, aki némi útmutatással, de képes megoldani mindent. Érdekes és elgondolkodtató lehet, hogy vajon, ha egy pár is megküzd a napi kérdések sokaságával, valamint a nevelés rejtelmeivel, akkor egy egyedül álló ApAnya, mégis min mehet keresztül?!

Nem igazán engedhetik meg azt maguknak, hogy feladják a mindennapi harcokat. Ők azok, akik tűzön-vízen át cipelik a kis puttonyukat és erőn felül képesek teljesíteni, hiszen fáradtságot, mint olyat, nem igazán ismerhetik. Sokszor az ember még a saját életét sem képes helyesen koordinálni és rossz lépések nélkül megoldani, azonban a hősök nem csak a saját életüket viszik a hátukon és látják el a mindennapi gondok baját, hanem a gyermekükét is rendre. Igen, persze tudom, hogy akik párban vannak, azoknak is ott a gyerkőc és ők is hétköznapi hősök, azonban ama bizonyos hátizsák cipelésében utóbbi esetben, ha már nagyon vágja a zsák a vállukat, akkor megvan rá a lehetőségük, hogy átadhatják a társuknak a súlyt, hogy elfáradtak, elegük van, nem bírják tovább, segítség! De mi van akkor, ha nincs kinek átadnod?! Ha csupán te vagy és a gyerkőc?! Ketten kell, hogy megoldjatok mindent, amit mások többed magukkal. Nyilván nekik is vannak gyenge napjaik, (de tuti, hogy gyorsan képesek összeszedni magukat) amikor mondjuk arra gondolnak, hogy egyedülálló anyu megosztaná ... (kínjait és olykor dühkitöréseit).  

Azt hiszem, hogy idővel valahogy mindig bebizonyosodik, hogy az egyedülállók, erősebbek, jobb szervező képességgel rendelkeznek, és a legnagyobb túlélők. Bevallom, számomra teljesen érthetetlen, hogy honnan képesek erőt és kitartást meríteni, adott esetben pedig még karriert is felépíteni - a társ kereséséről már nem is beszélek -  mindenféle szétszórtság, kiborulás és szoros támogatás nélkül úgy, hogy az még példaértékű is legyen (mert hogy ugye bár, a gyermek nem a kommunikációból tanul, hanem a jó példamutatásból). Tényleg léteznek superWoMan-ek! De komolyan!      

Edina

Amikor stresszről beszélünk, akkor mindenkinek a munkahelyi stressz jut először az eszébe. Azonban elég csak körbenéznünk és máris láthatjuk, hogy nem csak a munkahelyünkön találhatjuk magunkat szemben ezzel a jelenséggel, de akár már otthon is. Sőt! Az újnak nem éppen mondható jelenség, egyre inkább megfigyelhető, miszerint azok az anyukák, akik "csak" otthon vannak és csupán "csak" a családot látják el, még inkább stressznek vannak kitéve, hiszen az ő apró cseprő problémáikat, pusztán csak egy munkából hazatérő stresszes emberrel tudja megosztani. Íme az anyaságunk 5+1 stressz faktorai:

Kiváltó okok - Mit is mondhatnék. Leginkább azt, hogy ha már egyébként is fel van pörgetve anyu, akkor elég sok minden kiválthatja az ugrásra kész állapotot. Mivel egész nap a gyerkőc terelgetése, tanítgatása és a ház körüli munkák (főzés, mosás, takarítás, bevásárlás + egyéb) elvégzése körül forog, így mondhatni szünet nélküli csúcsra járatásról van szó. Tapasztalatból tudom, hogy némi stressztől persze akár egy-egy porszívózás alatt is megszabadulhatunk, de valljuk be, hogy mivel folyamatos az otthoni teendők körüli stressz, ezért mire kijön az ember belőle, már kezdődik is a másik. Persze sokan kérdezheti, hogy mégis min tud egy otthon ülő nő annyit stresszelni. Én csak azt javaslom, hogy mielőtt bárki megkérdezné ezt egy anyukától, előtte azért kérdezze meg tőle, hogy miként telik egy napja.  

Hullámok - Bizonyos nézetek szerint, a gyerkőcök hozzávetőlegesen 6-7 éves korukig az anya aurájában élnek. Ami annyit jelent, hogy minden felénk érkező és/vagy tőlünk távozó úgynevezett hullámokat éreznek a gyermekek és ők ennek hatására viselkednek jól, vagy rosszul, esetleg válhatnak érzékennyé (persze sok mástól is függhet még). Magyarán, ha anya nyugis és nem bosszantja fel magát, akkor (elvileg) a gyermek is nyugodt marad. Azonban, ha stressz ér minket (legyen az bármilyen nüansznyi kis dolog, ha minket dühít) a gyerkőc ezt azonnal érzi és ő is izgágábbá válhat. Nem hiába találhatunk már a könyvespolcokon több stresszoldó mesekönyveket is.

Teljes hírzárlat - OIykor kipróbálom és egyre többször tudom alkalmazni (büszke is vagyok magamra ezért), hogy vannak órák és előfordult már olyan nap is, amikor kizárok mindent, ahonnan rossz hírek érkezhetnek és ezzel megzavarhatja a nyugalmunkat. Persze sokan a munka miatt nem tehetjük meg, hogy kikapcsoljuk több napra a mobilunkat, de mondjuk hétvégén ezt is ki lehet próbálni. Esetleg érdemes kezdésként a héten kiválasztani egy napot, amikor kütyük helyett olvasunk. Nem hiába volt anno adásszünet hétfőnként a (dobozban) televízióban. Annyira megszaporodtak a rossz és tragikus hírek, hogy a Híradót simán lehetne Kékfényeknek is nevezni és hát egy anya fantáziája határtalan, ha a rémhírek továbbgondolásáról van szó. 

Önbizalom - Amennyiben önbizalomról beszélünk fontos elmondani, hogy sok anyuka hozzájárul a többi anyuka önbizalom leépítéséhez. Azonban nem szabad megengedni, hogy mások, akik esetleg kevésbé ismerik a te családhoz való hozzáállásodat, illetve nézeteidet, beleszóljanak bármibe is. Rengetek olyan anyukával találkozok én is, akiket már a földbe döngölt néhány okoskodó anyu, akik mindenkinél mindent jobban tudnak és természetesen jobban ismerik nálad a te saját gyermekedet. De állj! Neked a saját családod a legfontosabb. Nem engedheted meg másnak, hogy téged a te anyaságodban elbizonytalanítson és hogy a földbe döngöljön, csak azért, hogy neki igaza legyen és ezzel téged összezavarjanak. Ki kell állnod önmagadért és a saját nézeteidért és nem utolsó sorban a családodért, hiszen te ismered őket a legjobban és te tudod, hogy számotokra mi a megfelelő. Ne engedd, hogy mások irányítsák azt, hogy te milyen anya legyél! 

Szuperanyu -  Szerintem mindenki ismer egy-két szuperanyut, aki tökéletes és mindig mindent tud és csillog villog a ház, aztán egy szép napon összeomlik a nyomástól. Nem tudom, hogy honnan van a nőkben ez a késztetés, hogy mindig tökéletesek akarunk lenni. Idővel én is rájöttem arra, hogy nem erről kell, hogy szóljon az élet. Nyilván fontos a tisztaság és hogy rend legyen, de nem kell túlzásba esni. Szükség esetén kérjünk segítséget, delegáljunk néhány feladatot (apa is letudja vinni a szemetet, vagy képes a bevásárlásra stb.). Nem kell a teljes családi házat a hátunkon cipelni, mondván én vagyok az anya(d Luke, és ha bele betegszem, akkor se kérek segítséget). A másik szuperanyus buktató, amikor mindenre csak és kizárólag igen-t tudunk mondani. NEM! Oltári nehéz ezt a szót kimondani, de mondjuk néha nemet is, hiszen az is sokat segítene rajtunk, ha nem mi akarnánk még a 26. buliba is a tortát megsütni. 

+1. Relax - Az legfontosabb ellenszere lenne a stressz kezelésünknek, ha képesek lennénk elsajátítani magát a relaxálást. Persze ez mindenkinek mást jelent, hiszen, ami az egyik nőt megnyugtatja (pl.: vásárlás) az a másikat épp, hogy stresszessé teszi. De talán mire eljutunk odáig, hogy az anyaságunkat megtanuljunk kezelni, addigra már van róla némi elképzelésünk, hogy mi az, amitől képesek vagyunk ellazulni és kikapcsolni, akár csak néhány percre is. 

 Edina

kép: pinterest

Amikor megszületünk tökéletes kis emberi lényként érkezünk erre a tökéletlen világra. A lelkünk és a testünk egyaránt szinkronban van és ez meg is látszik rajtunk. Kisugárzik testünk minden porcikájából és lényünk minden rezdüléséből a magunk kis kifogástalan egyénisége. Egyszerűen látszik az ordításunkból, abból ahogyan felsírunk, vagy épp mosolygunk. Mindenhez önbizalommal telve és mérhetetlen bátorsággal és boldogsággal állunk hozzá. Bátran követelőzünk és addig tesszük ezt, amíg el nem érjünk, azt, amit MI szeretnénk, amire igazából MI vágyunk. Nem másokat előtérbe helyezve éljünk az életünket, hanem saját magunk számára is MI vagyunk az elsődlegesek. Nem törődünk senkivel és semmivel. Kimutatjuk az érzéseinket, ha dühösek vagyunk, vagy ha szomorúak, nem titkoljuk el, hanem engedjünk, hogy kijöjjön belőlünk minden feszültség és ha kell, akkor ordítva, toporzékolva szabadulunk meg minden bennünket ért felgyülemlett frusztrációtól.

A testünket arányosnak, mondhatni tökéletesnek látjuk, és mások is annak látnak bennünket. Nem zavar minket sem az úszógumi (sőt édesnek titulálja mindenki a kis hurkáinkat és hatalmas puszikat kapunk rá) sem ha a vékonyak csapatát erősítjük. Képesek vagyunk elfogadni az esetlegesen felmerülő testi hibáinkat és nem akadunk fenn azon, ha valamelyik gyermeki társunk ilyenebb, vagy olyanabb nálunk. Együttérzőek vagyunk és támogatunk mindenkit, hisz egy falkából valók vagyunk, akik kiállnak egymásért és ha kell, akkor segítik egymást.   

A közösségekben gyermekien naivan állunk mindenkihez és senkiről nem feltételezünk semmilyen rosszat. Úgy érezzük, hogy egyek vagyunk. Egyek, akik a homokozóban közösen építünk egy (lég) várat, míg mások a vizet hordják, hogy a homok jól megtapadjon, addig megint mások pedig ágakat gyűjtenek a folyó feletti (álom) hídnak. Nem érzékeljük és nem is éreztetjük a különbségeket, hisz még nem fertőzött meg bennünket a felnőttek világa.

Azonban ahogy elkezdjük bontogatni a szárnyainkat és idomulni a felnőttek világához - hisz rájuk akarunk hasonlítani, mert ők a példaképeink - nem vesszük észre, hogy azok, akik tökéletesek, azok MI magunk vagyunk és nem az általunk annyira dicsőítettek. Amit belép az életünkbe a ránk nyomott és belénk ültetett félelem érzése, szinte azonnal áldozataivá válunk ennek a szövevényes és rút érzésnek, hogy nem vagyunk elég jók. Mihasznák és áldozatok vagyok, akik nem képesek semmire és biztos, hogy képtelenek leszünk bármit is elérni az életben. Lemaradtunk már most mindenről, ami fontos és nincs több lehetőségünk, mert elszalasztottuk, hisz még ahhoz is buták vagyunk, hogy azt észrevegyük, ha az élet tálcán kínál valamit. Hirtelen már egyáltalán nem aranyosak a nem is oly régen még bájos hurkácskáink, és ha túl vékonykák vagyunk, akkor pedig mindenki rohan az orvoshoz, hogy mi lehet a baj velünk. Az általunk gondosan és gyermeki precizitással felépített homokvárat, elemenként rugdossák szét a felnőttek és kiábrándító kemény szavakkal próbálják felnyitni a szemünket, hogy nem ez a valóság, hanem az, amit ők annak gondolnak.

Teljességgel érthetetlen! Pedig egykoron mindannyian innen indultunk és együtt hittünk abban, amit megálmodtunk önmagunknak ott a homokozóban, hogy tökéletesek és mindenre képesek vagyunk, akik hisznek és küzdenek a saját álmaikért, úgy hogy közben kizárjuk azokat, akik bántani akarnak bennünket.   

Edina

kép:pinterst

Éjjel 3 óra volt, amikor már harmadjára mentem ki pisilni és alig bírtam aludni, de közben az agyam azt hajtogatta, hogy aludj már, mert holnap reggel megint vizsgálatra mész és korán kell kelned. Miközben simogattam a hasamat és oldalfekvésben legurultam az ágyról a vak sötétben alig találtam meg a kilincset, majd mire már átverekedtem magam a mini lakásunk zegzugos folyosóján, alig vártam, hogy ráüljek a budira. Ráültem, de kivételesen nem pisi jött...

Arra gondoltam, hogy még tutira nem szülök, hiszen azok alapján, ahogy ezt olvastam, és ahogy a rém sztorikban hallottam, az elpusztulást már csak érezném. Így fogtam magam és visszafeküdtem aludni. Vagyis, naivan azt hittem, hogy fogok tudni, de helyette már az összes Eszmeralda Puniellás sorozatot végignéztem és közben, mintha valamiket elkezdtem volna érezni. Figyeltem az órát és a perceket, de nyilván semmi nem úgy történt, ahogy azt valaha bárki is leírta. A fájások hol 2 percesek, hol meg 10 percesek voltak. Elkezdtem beszélni, majd énekelni „édesemhez” hogy megnyugodjon és, hogy végre mind a ketten vissza tudjunk aludni. Naná, hogy nem csendesedett le, így ahogy félig csukott szemmel néztem az órát, akkor szembesültem vele, hogy hát bizony ez, eléggé úgy tűnik, hogy az albérlő végre felmondaná a szobát és szétnézne idekinn. Újfent erőt vettem magamon, megint legurulás az ágyról, kitántorgás a folyosóra, majd be a nappaliba, ahol hites férjem szétterülve (mint a részegek, pedig antialkoholista) horkolva aludt. Odalépek hozzá, gondoltam, hogy jelzek neki, hogy úgy érzem, hogy itt az idő, erre vártunk kb. 100 éve és még 120-at (legalábbis a 9 hónap annyinak tűnt), hogy meglássuk a csodát. De hiába is ébresztgettem, tök süket volt és mivel szét volt terülve, még leülni se tudtam mellé. Közben a (sátán) kutyája is megjelent, hogy ő is érez valamit a levegőben, amikor odabotorkáltam a szekrényhez, hogy akkor én biza elkezdek öltözködni, mert mire mindent felveszek így lassan már télvíz idején, addigra úgyis felkel a nap. Majd hirtelen, mint valami horror filmbe felült apája és rám kiáltott – te meg mit csinálsz?

• Úgy érzem, hogy mennünk kell…
• Rám néz, amolyan értelmes boci szemekkel a félhomályban, majd megkérdezi ártatlan arccal, hogy mégis hová akarsz menni ilyenkor?

Hát nem mondom, hogy nem tudtam volna lerúgni egy nindzsarúgással a fejét, de nyilván csak azért nem tettem meg, mert óriás hassal elég nehéz a fejemig felemelni a lábamat, de különben tutira megteszem.

• Hát be a kórházba szívem, mert beindult a szülés.
• Most? – jött a következő még értelmesebb kérdés.
• Igen drágám most – miközben az jutott az eszembe, hogy míg mások a szülőszobában ölik meg a férjüket, addig én már előtte képes lennék beverni neki egy q nagyot. Természetesen a fájások mondanom sem kell, hogy erősödtek, oly annyira, hogy már csak kapaszkodva tudtam lépni és levegőt venni.
• Jaj, várjál akkor, előbb leviszem a kutyát sétálni, mert kitudja, hogy meddig fogsz szülni! Kibírod addig? Na és akkor gondolatban tényleg bevertem neki egy nagyot.
• Hát persze drágám, mindent kibírok – mondtam nyugodt hangon, hisz ezzel csak energiát veszítenék, így nem mondtam neki semmit, de belül tomboltam.

Végül sikerült magamra rángatnom a sátorméretű ruháimat és beszélnem mindenkivel, akivel ilyenkor szükséges, így elindultunk a kórházba. Amikor kb. harmadjára éreztem azt, hogy tényleg megfojtanám az embert magam mellett, az akkor volt, amikor a kórházba vezető úton kifogta az összes piros lámpát és ekkor már elég intenzíven éreztem a fájásokat, de mivel vezetett ezért még odaverni se tudtam volna neki, így tovább szenvedtem és ordítottam belülről. Nyilván az összes kátyút is megszámolhattam a lámpák mellett, sőt még azokat is, akik gyalogoltak a buliból hazafelé (annyira lassúnak éreztem a haladásunkat).

Végre megérkeztünk a megmentő helyre - megmondom őszintén kissé megkönnyebbültem, hogy biztos kezek közé kerülök. A férjem és az anyukám kinn vártak a folyosón, addig, amíg nálam megállapították, hogy igen, ez valóban a szülés, itt ma gyerek lesz! Királyság – gondoltam magamban, majd bejött a reggeli szülésznő, hogy felvilágosítson néhány dologról. Egy gyors átöltözés után már meg is jelent a színen a dokim, akit leginkább azért választottam, mert ő maga a megtestesült nyugalom. Széles mosollyal jött be, hogy elérkezett ez a csodás nap is, majd biztosított arról, hogy minden rendben lesz. Elmondta, hogy most mi fog történni, mire számíthatok és a végén, mint egy lábjegyzetként megjegyezte, hogy várhatóan délután 5-6 körül lesz ebből baba. Mondta ezt nekem reggel 7 órakor. Ismétlem kora hajnali 7 órakor! Reggel 7-től délután 5-ig, ha ez most ennyire fáj, akkor mégis hová tud ez még fejlődni – gondoltam magamban, de úgy voltam vele, hogy bár még életemben nem szültem, de ezt a bentről érzett dübörgésből és mozgolódásból ítélve, ez a gyerkőc, tutira nem fog délutánig várni. Kisvártatva jött a saját szülésznőm, hogy akkor jön a doktor úr és megvizsgál, szóljak, ha jön egy fájás. Szóltam, vizsgáltak, és Isten bizony, ha lett volna csempe az ágy mellett, na, azt tutira lekapartam volna (igazából lehet, hogy volt, csak az előttem lévők már megtették, amit a haza követelt). Vizsgálat után át kellett sétálnom a szülőszobába, ekkor volt 9 óra. A férjemnek szóltak, hogy jöhet, mert a helyemen vagyok. Előre megbeszéltük vele, hogy ha Ő, ismétlem Ő, rosszul lenne – leválthatja, az anyukám, aki a folyosón ült és várt türelmesen a jelre – akkor szegény tudjon pihenni. Szegény…

Miközben a férjem mellettem egész jól szórakozott, telefonálgatott, beszélgetett mindenkivel, aki arra járt, közben megéhezett, majd a végén rosszul lett. Kicsit kiment aztán visszajött, hogy tovább idegesítsen. Az egész sztoriban az volt a legjobb, hogy mivel valamitől aznap reggel totálisan bedugult a füle, így igazából teljesen felesleges lett volna bármit is mondanom neki. Szegény nem tehetett róla, de majd megvesztem tőle. Az összes ismerőssel beszélt és elmondta, hogy most épp két fájás között vagyok, így most (ő) ráér beszélni - mintha legalábbis órákig tartana a két fájás közötti időszak. Mialatt ő élte a kis életét, addig én próbáltam szigorúan befelé figyelni. A levegőre, és amit már szülés előtt szinte minden nap elolvastam, hogy Dr. Spock mit tanácsol a szülés alatt, mire figyeljünk. Folyamatosan az általa írtak jártak a fejemben, így csukott szemmel és némán figyeltem arra, hogy mikor jön a fájás.

„Ne várd a következő fájdalmat. Amikor az egyik elmegy, azonnal irányítsd a tudatodat valahova máshova. A hovát neked kell eldönteni. Csak lélegezz lassan és mélyeket.  Amikor már úgy érzed, hogy "innen már lehetetlen, ezt nem tudom tovább csinálni", akkor még inkább csináld tovább. És ne vitatkozz senkivel, csak csináld.” Ezeket a mondatokat skandáltam a végtelenségig és még tovább, mint egy lemez, ami megakadt és képtelen voltam bárkivel is kommunikálni, csak összeszorított szemmel tettem a dolgom és közben nyugtattam magam belülről, hogy mindjárt vége. Mondjuk jó fej Spocki bácsi, mert úgy írta le az egész szülést, hogy előbb menne mindenki a saját kivégzésére, mint a szülőszobába, de így utólag visszagondolva, inkább legyek előbb sokkban, mint ott. Némi foszlány megmaradt a fejemben, amikor közölte a férjem, hogy elküldte az anyámat haza, vagy amikor felnéztem végre, akkor meg csak a dokit láttam benn a szobában, hogy ül egy széken és engem néz, hogy hol tartok. Majd elérkezettnek éreztem az időt, hogy akkor szükségem lenne némi kábításra, mert az a délután 5 óra, még elég messzinek látszik, másodsorban talán kábult állapotomban jobban viselem a férjem humorát. 

Ez egyszer szólaltam meg, amikor is megkértem a szülésznőt, hogy adjon fájdalomcsillapítót – aki bájosan rám mosolygott és közölte, hogy már késő, mert mindjárt meglesz a baba. Késő?! Anyám, mi az, hogy késő, erről nem szólt senki, hogy ilyen is lehetséges. Jó rendben, akkor valami csak lesz - gondoltam és becsuktam vissza a szemem és elmerültem Dr. Spock szavaiban. A következő szemkinyitásomnál már azt láttam, hogy körbevesznek zöld ruhás emberkék és pozícióba állították a lábam, hogy akkor adjak bele mindent és nyomás. A férjem nem igazán látott jól a páholyból (a fejem mellől) így átfáradt a színpadi művész bejáróhoz, hogy láthassa, miként fordul meg a gyerkőc háromszor, mire kibújik. A harmadik nyomásnál mindenki felkiáltott, mint valami focimeccsen, miközben az én szemem még mindig erős szorításban volt, ezért aztán úgy kellett szólni nekem, hogy nyissam már ki, hisz megszületett a gyerkőc.

• A születés ideje: 2014.10.21 10:35 perc, apa mi lesz a neve akkor a gyermeknek - kérdezte mosolyogva tőle az orvos…

Amikor végre kinyitottam a szemem és megpillantottam azt a picinyke testet, aki eddig belülről rugdosódott, az valóban fantasztikus érzés volt. Egy kis mázas békalány sírdogált a dokim kezében, aki inkább fehér volt a máztól, mint rózsaszín. Nem éreztem semmi fáradtságot, de hang mégis alig jött ki a torkomon (biztos a férjemmel való belső ordítás miatt) és csupán csak annyit tudtam mondani „édesem”. Apára néztem, aki pedig ennyit bírt mondani: „basszus”. Na, jó, ezért a beszólásáért is majd kiosztom a fatert, mert ő készített ki, de teljesen, nem a szülés. Közben annyira meghatódott, hogy láttam rajta, hogy azonnal szerelembe esett és elveszett örökre a gyerkőcünk tekintetében. Ahogy fogta azt a pici testet, amit akkorra már ruha és pólya fedett ő pedig egyre jobban lecsendesedett és végül megnyugodva szendergett vissza a karjaiban. Hm, család lettünk - gondoltam, egye kutya, elhalasztom apa letolását. 

• Na, akkor jöhet a következő – kérdezte széles és örömteli mosollyal a doktor úr.
• Hú, doktor úr, én nagyon elfáradtam, előbb még ezt kell feldolgozni és ennek örülünk, ami most van – válaszolta könnyes szemmel a férjem, miközben én a háttérből bólogattam neki, hogy bármikor jöhet még egy kör és kacsintottam.

Edina

kép:pinterest

A minap metrón utazva olvasni próbáltam, de akkora zaj lett hirtelen, hogy egyszerűen képtelen voltam arra koncentrálni, amit a könyv közöli szeretett volna velem. Ahogy szétnéztem a tömegben, mindenki próbálta túlordítani a másikat. A sok telefonáló, és külföldi eltévedő, vagy a viháncoló iskolások mind mind a maguk mondandójára figyeltek és olykor, ha nekik ment valaki, akkor felháborodva tudatták másokkal, hogy ez nem tetsző dolog volt számukra. Figyelve az embereket látszott mindenkin, hogy egyáltalán nem foglalkoznak másokkal, mindenki csak önmagára próbál összpontosítani, de mindenkit eltérít az alapzaj. Miközben mindannyian a saját dolgukkal akartak volna foglalkozni, helyette másra figyeltek, így a 100%-os figyelem mindenkinél elmaradt. Az egyre fokozódó (bennünk) lévő alapzajról, pedig valahogy azonnal az jutott az eszembe, hogy mennyire érdekes, hogy az anyasággal is (és olykor mással is) így vagyunk. Ha túl sok megmondó és túlkiabáló ember van körülöttünk, akkor egyszerűen elfelejtjük azt, hogy mi kik vagyunk és mi az, ami számunkra fontos, ami a lehető legjobb nekünk és képtelenek vagyunk koncentrálni a saját dolgunkra, helyette viszont minden másra. Nem másnak és nem másra figyelve kellene élnünk, hanem önmagunkat előtérbe helyezve, de nem a lefelé taposó önző módon, hanem befelé figyelve. Utat engedve a megérzéseink számára, hisz az anyai ösztön mindannyiunkban meg van, csak le kellene tudnunk halkítani a külső zavaró zajokat, hogy a felszínre tudjon törni a magabiztosságunk.  

Amikor gyerekes családok között vagyunk, akkor előbb utóbb elindulnak a (kéretlen) tanács osztogatások, ki hogyan, mikor, mit tesz a gyermekével, ami tutibiztosezerszázalékra beválik. Ezzel csak az a baj, hogy ha nem vagyunk magabiztosak, akkor képes mindenki összezavarni és könnyen egy őskáoszos és zűrzavaros mamivá válhatsz. Amivel viszont az a baj, hogy nem csak te válasz azzá, hanem egyrészt a gyerkőcödre is ráragasztod ezt a fajta ziziséget, másrészt viszont kapni fogod sorra a jobbnál jobb "mostanában úgy szét vagy csúszva" hosszanti monológokat.

Hogy mi lehet a megoldás?! Talán meg kellene tanulnunk kizárólag önmagunkra figyelve élni (az anyáknak pedig befelé figyelve nevelni). Még az esélyét sem megadni annak, hogy elbizonytalaníthasson minket a sarki zöldséges, vagy egy közeli barát. A megmondókra pedig a legkézenfekvőbb megoldás tudnám javasolni, ha kívülről bazsalyogva beszélgetsz velük, mialatt ők épp az életről tartanak neked kiselőadást, fejben tervezd meg a vacsit, így mindenki jól jár :-)  

Edina

kép:pinterest

kép:pixabay

Miután még a tavalyi anyák napomat mélységes kómában töltöttem, ezért idén eszméltem rá, hogy én már bizony anyuka (mama) vagyok. Így végigpörgettem az elmúlt másfél évemet, hogy mit kaptam törpillától, azzal, hogy az ő anyukája lehetek.

1. Türelemet -  siettetés nélkül, kivárni azt, amíg a dolgok maguktól megoldódnak, mint a fogacskák kibújtát, az első lépéseket,  a láz csillapításának eredményét, vagy egy sírós éjszaka végét.
2. Elengedést - a játszóház íratlan szabályai szerint, nem vesszük ki senki kezéből a játékot, ha mégis akad egy olyan kisember, aki ezt a szabályt nem ismerné, akkor jön a sírás. Ilyenkor a bennem élő (kétségbeesett) anyatigris már ott is van a csemetéje mellett és a kortesbeszédek mellett már nyúlok is egy másik játékért, amivel elterelem a gyermekünk figyelmét és így képessé válik arra, hogy elengedje a tárgyat és vele együtt a dühét is.
3. Megbocsátást - képes megbocsátani azt, hogy nem játszhat minden általam veszélyesnek vélt dologgal, amit egy laza hiszti követ, de ha cserébe odaadom neki a csacsikáját, máris újra szent a béke és túllép a mérgeskedése tárgyán.
4. Lazaságot - ebben a korban még nem feszülnek be semmitől, nem aggódják túl a szitukat, ha valami nem igazán szimpatikus törpilla számára, megvonja a vállát és egyszerűen túllép rajta, vagy kiszáll belőle.  
5. Megfigyelést - igazi kis megfigyelő a lányunk. Új, ismeretlen helyzetben, megáll tőlem távolabb, de nem túl messze, hogy ha hirtelen történik valami, akkor azonnal kéznél legyek, és figyel. Felméri a terepet, az erőviszonyokat, ki hogyan viselkedik és aki ezek után is szimpatikus neki, azzal barátkozik.
6. Kitartást - ha 10x veszem el tőle a telefonomat, hogy az nem játék, nem gond számára elvenni még legalább 15x. Csodálom a rita kitartását és azt, hogy képtelen vagyok eltántorítani attól, hogy elérje a célját. Ha mégis én lennék az, aki tovább bírnom, akkor azonnal igazi nővé válik és elkezd hisztizni (mint én).
7. Önmagunkon való nevetést - csetlik-botlik, esik-kel, naponta 100x olykor már védőfelszerelés kellene rá. De mindig van egy pillanat, amikor a gyerekeknél is eldől, hogy most ez az esés átfordul nevetésbe, vagy éppen sírásba. Néhányszor már megcsillantotta ragyogó szinésznői tehetségét, így nem igazán hagyom neki, hogy beleélje magát az önsajnálatba.