Az ember életében többször választhat magának hősöket. Először valamikor a gyermeki kor kezdetén, majd később a tinédzser korszakában, ezután ha még mindig hisz a hős karakterek erejében, akkor még fiatal felnőtt korban is előfordulhat. Elsődleges hőseink általában a szüleink, majd őket követheti mindenféle sztár (legyen az zenész, színész, sportoló vagy egyéb szellemi alkotó). Bár jómagam nem igazán dicsőítettem soha efféle embereket, azért a mostani életszakaszomban lévők közül mégis képes lennék erre. Ők nem mások, mint az egyedülálló szülők.

Jelenleg leginkább az egyedülálló szülőket tekintem a mai korszak igazi hőseinek. Szándékosan írtam hogy szülők, mert bár ritka, de sajnos egyre kevésbé kirívó eset, amikor apa nevel egyedül egy gyerkőcöt. Az egyedülálló gyermeküket nevelők az én szememben legyőzhetetlennek tűnnek. A mai modern családi modellek elég szerteágazóak, így nem számít újkeletűnek, ha valaki házasság nélkül párban teszi ezt, vagy egy baráttal, esetleg a nagyszülők valamelyikével. Ugyan manapság a vérség már kevésbe számít, mint anyáink idején, így egy legjobb baráttal való együtt nevelés sem megbotránkoztató életforma. A nagybetűs társ (de írhatnám azt is, hogy a nagy Ő), mint olyan, nincs mellettük, így az ad hoc jellegű kérdésekben, csak az ő szavuk van és csak az számít, aminek természetesen olykor a kemény következményeit is egyedül kell tudniuk (el)viselni. Persze akadnak olyanok is, akik a szerencsésebbek táborát erősítik, és párban élnek, így a mindennapi teendők megosztódhatnak, mint például a gyermekek koordinálása, a saját életükben való lavírozás, vagy a párjuk útjának támogatása. Számukra teljesen természetes, hogy ha lebetegszenek, akkor ott a másik, aki némi útmutatással, de képes megoldani mindent. Érdekes és elgondolkodtató lehet, hogy vajon, ha egy pár is megküzd a napi kérdések sokaságával, valamint a nevelés rejtelmeivel, akkor egy egyedül álló ApAnya, mégis min mehet keresztül?!

Nem igazán engedhetik meg azt maguknak, hogy feladják a mindennapi harcokat. Ők azok, akik tűzön-vízen át cipelik a kis puttonyukat és erőn felül képesek teljesíteni, hiszen fáradtságot, mint olyat, nem igazán ismerhetik. Sokszor az ember még a saját életét sem képes helyesen koordinálni és rossz lépések nélkül megoldani, azonban a hősök nem csak a saját életüket viszik a hátukon és látják el a mindennapi gondok baját, hanem a gyermekükét is rendre. Igen, persze tudom, hogy akik párban vannak, azoknak is ott a gyerkőc és ők is hétköznapi hősök, azonban ama bizonyos hátizsák cipelésében utóbbi esetben, ha már nagyon vágja a zsák a vállukat, akkor megvan rá a lehetőségük, hogy átadhatják a társuknak a súlyt, hogy elfáradtak, elegük van, nem bírják tovább, segítség! De mi van akkor, ha nincs kinek átadnod?! Ha csupán te vagy és a gyerkőc?! Ketten kell, hogy megoldjatok mindent, amit mások többed magukkal. Nyilván nekik is vannak gyenge napjaik, (de tuti, hogy gyorsan képesek összeszedni magukat) amikor mondjuk arra gondolnak, hogy egyedülálló anyu megosztaná ... (kínjait és olykor dühkitöréseit).  

Azt hiszem, hogy idővel valahogy mindig bebizonyosodik, hogy az egyedülállók, erősebbek, jobb szervező képességgel rendelkeznek, és a legnagyobb túlélők. Bevallom, számomra teljesen érthetetlen, hogy honnan képesek erőt és kitartást meríteni, adott esetben pedig még karriert is felépíteni - a társ kereséséről már nem is beszélek -  mindenféle szétszórtság, kiborulás és szoros támogatás nélkül úgy, hogy az még példaértékű is legyen (mert hogy ugye bár, a gyermek nem a kommunikációból tanul, hanem a jó példamutatásból). Tényleg léteznek superWoMan-ek! De komolyan!      

Edina