Huszonötödik nap

Nem tudom, hogy minden nő egyformán érzékeny-e, de én, amióta szültem, szinte nincs is olyan nap, hogy ne érzékenyüljek el. Nem feltétlenül mindig a gyereken, hanem helyzeteken, filmen, életeseményeken, olvasottakon stb. Emlékszem, hogy szülés után kb. félévvel megkérdeztem az orvosomat, hogy én most már örökre így fogok maradni, aki mindenen meghatódok, és olykor el is sírja magát. Választ nem kaptam, csak egy kedves mosolyt, és egy bólogató fejet. Nos, így maradtam. Elfogadtam, azonban mindig akad egy két kirívó eset, amikor megfacsarodik az ember szíve, és kigördül egy könnycsepp akkor is, amikor nem igazán kellene. 

Hulla fáradtan szálltam fel a villamos végállomásánál, és arra vártam, hogy elinduljon velem haza a zötykölőd városnéző járat. Arra gondoltam, hogy mivel végre süt a nap, így kivételesen villamossal megyek, és nem a vakondjáratban ülök. Leültem, és csak bambultam ki az ablakon, miközben gyűrűzött körülöttem a tömeg. 

Körbenéztem, hogy látok-e idős embert, de csak a fiatalok érzik úgy, hogy övék a világ, és kiabálva beszélgetnek, hogy tudj mindent az életükről, akkor is, ha egy kicsit se érdekel. 

Megállt fölöttem egy nő, aki a szatyrával lökdös, de még ahhoz is fáradt vagyok, hogy ránézzek, így továbbra is csukva tartom a szemem, és próbálok örülni, hogy már hazafelé veszem az irányt. A hölgy azonban csak lökdös, mire felnéztem, akkor láttam, hogy egy hatvan év körüli, és már álltam is fel a székről, amikor a szembeülő lány megelőzött, és már le is huppant a helyére. 

Na szuper, most meg lelkifurkám van azért, hogy nem vettem észre, már az első lökésnél, hogy átadjam a helyemet. Magamat marcangolom belülről, hogy miért nem figyeltem arra jobban, hogy egy idős ember, elfáradt, hisz ő is csak annyit szeretne, ha végre leülhetne. Mindegy is, Edina kapcsolj ki, nem lehet mindig mindenkinek jót tenni, végül is megoldódott a dolog, ül a néni.

Újra becsukom a szemem, elmerülök a saját kis világomban, amikor hüppögést hallok nem is olyan messziről, pedig iszonyat a tumultus, és ezzel együtt a zsivaj a villamoson. Szinte még az ablakból is lógnak az emberek. Nem is értem, ma mindenki túlórázott, vagy mi ez az emberáradat?! 

Kinyitom a szemem újra, amikor látom, hogy a néni a telefonját nyomkodja, és közben törölgeti a szemét. Remek, egy újabb beteg mellé sikerült ülnöm. Nekem gyerekem van, én nem lehetek beteg, mert hazaviszem és elkapja ő is és a férjem, meg a kutyám... Miközben zakatolnak a fejemben ezek a tipikus anyai pánik mondatok, újra becsukom a szemem, és azt mondogatom magamban, hogy "egészséges vagyok, a betegség elkerül, egészséges vagyok a betegség elkerül...".

Újabb lökés a hölgytől - ez már a harmadik, mindjárt abbahagyja, csak fészkelődik - nyugtatom magam, csak el fog egyszer helyezkedni nyugi. Majd hosszas csörgés a szatyorral. Kinyitom a szemem, hogy most már akkor tényleg páholyból nézném végig a műsort, hátha látok valami konkrétat is, nem csak hallok. 

Ránézek, és akkor látom, hogy ő bizony nem beteg, hanem sír... 

Na ne, én ezt nem bírom, ebben nagyon rossz vagyok. Ha sírós embert látok, attól mindig azonnal kikészülök. 

Hát ez kész, most meg én csörgök a táskámba lévő dolgok kotorászásával. Igen, folynak a könnyei, biztos, hogy nem izzad, hanem sír, de hát nem is beszélt senkivel se telefonon - morfondírozok magamban. Vajon megsértem, ha adok neki egy zsebkendőt?! De olyan béna, ha mégsem sír, csak izzad, mint amikor azt hiszik, hogy terhes vagy, és átadják az ülőhelyet. Na jó, megszólítom, aztán lesz, ami lesz. 

 - Elnézést, adhatok egy zsebkendőt Önnek? 

-- Igen, köszönöm - érkezik a halk válasz, amit alig hallok a zajban. 

- Segíthetek valamiben, bármiben? 

-- Meghalt az anyukám, és a fiam se veszi fel a telefont. Tudja ő külföldön lakik. Én az anyukámmal éltem, és most jövök a kórházból. Nincs senki másom. Nem tudok senkivel se beszélni. Elnézést, hogy itt sírok, nem akartam zavarni. 

- Na akkor tessék közelebb jönni hozzám, az én vállam szabad - majd magamhoz húztam, és hagytam, hogy szó szerint a vállamon sírja ki magát egy tök vadidegen nő. Felsírt, de olyan igazán mélyről jövő, szívet megfacsaró gyermeki sírással, mint, akiben most tudatosult, hogy bizony örökre elveszítette az anyukáját. A villamoson hirtelen olyan csend lett, hogy még a könnycsepp legördülését is hallani lehetett. Na, nem az övét, az enyémet.

Mikor újra kinyitottam a szemem, akkor érzékeltem, hogy a tömeg eltávolodott tőlünk, és messziről nézték, ahogy sírunk egymás vállán. Ott ült egymással szemben két nő, két anya, két gyerek.

Még vigasztaltam egy ideig, majd megköszönte, hogy sírhatott egy kicsit, és legalább még ötször bocsánatot kért tőlem az egész jelenetért, mire nagy nehezen letudott szállni. Mosolygott, és integetett, pont úgy, mint a gyerekek sírás után, ha már jobban lesznek egy kicsit.

Szétnéztem a villamoson, és döbbentem vettem észre, hogy sokak kezében zsebkendő volt. De nem azért, hogy adjanak a néninek egyet, hanem azért, hogy letöröljék a saját könnyüket. 

Valószínű, hogy mindenkit megértett az idős hölgy szomorúsága, és belegondoltak abba a mondásba, miszerint az anyukák mindenre képesek megtanítani minket, kivéve arra, hogy miként lehet nélkülük élni. 

Szép napot,

Edina

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon. 

kép:pinterst