A hétvége óta tele van az internet Pataki Zita életével, és azzal, hogy mennyire vágyódnak egy saját kisbaba után. 9 alkalommal indultak neki annak az útnak, ami már elsőre is nehéznek tűnik, és női szemmel kibírhatatlannak. Anyai szemmel azonban érthető a küzdés, és mégis azt mondom, hogy ahogyan Zita példája is bemutatja, egy bizonyos szintig kibírható a kibírhatatlannak gondolt időszak.
pinterest
Számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem, amely az élet bármely nagy kérdésére igaz lehet. Válásra, újrakezdésre, karrierváltásra, álmokra, célokra, és persze az anyaságra.
Honnan tudjuk azt, hogy mikor kell feladni egy általunk vágyott álmot?!
Hányadik próbálkozás után kell belátunk, hogy ez bizony nem a mi utunk?!
A harmadikra (mert 3 a magyar igazság,), az ötödikre, vagy a tizedikre...
Honnan lehetünk benne biztosak, hogy ezek a "kis" akadályok, nem azért jönnek velünk szembe, hogy megerősödjünk, vagy sokkal inkább azért, hogy figyeljünk már végre oda, hogy nem jó irányba haladunk?!
Mikor érkezik el az a pont, amikor, azt kell, hogy mondd saját magadnak, hogy elég volt, nem megy tovább, lásd be végre, hogy ez tényleg az utolsó lehetőséged volt?!
Létezik egy utolsó utáni lehetőség is?!
Gyerekkorunk óta számtalan példával találkozhattunk már, hogy melyik híres ember az, akikben senki, de senki nem hitt, kivéve saját maguk.
Ha Thomas Edison nem küzd a saját álmaiért, hanem helyette elfogadja azt, hogy még az apja is butának tartotta, akkor ma nem őt tartanák az egyik legtermékenyebb feltalálónak.
Albert Einstein, aki 3 évesen még nem beszélt, lassú, zárkózott gyerekként titulálták, és csak annyit láttak belőle, hogy mindig álmodozik, mégis 26 évesen Nobel díjat nyert.
Agatha Christie szintén lassú gyereknek számított. 8 évesen magától tanult meg olvasni, de ő is szintén elhitte azt, amit a körülötte lévők folyamatosan mondogattak, hogy szörnyű a helyesírása, és a fogalmazásai pedig rettentően unalmasak. Mégis ma őt nevezik a krimi koronázatlan királynőjének.
Valószínű, hogy bennük is feltámadt egy olyan erő, ami úgy vélem, hogy kivétel nélkül mindenkiben megtalálható.
Hiszen csak önmagukban hihettek, és az a csoda, amiben bíztak egy napon meg is történt velük.
Mivel hit nélkül az ember nem lenne képes a saját határain túllépni és ezzel fejlődni.
Akkor nem tudhatnánk meg önmagunkról, hogy mennyi erő lakozik bennünk, hogy mennyi mindenre vagyunk valójában képesek. Ha mindig másnak hiszünk, és nem a saját megérzéseinkben, akkor talán már az első akadály után feladhatnánk.
De ki az, akinek hinnie kell benned?!
Ki az, aki azt fogja neked mondani, hogy de igen is menni fog, állj fel, szedd össze magad újra, mert most fog csak igazán menni?!
Ki az, aki megvigasztal minden akadály, vagy bukás után, és kirángat a szomorúságodból?!
TE saját magad.
Számtalan barát, férj, -féleség, testvér, vagy ismerős lehet, aki szavaival bátoríthat. De ha TE nem vagy képes elhatározni magad, hogy ha törik, ha szakad, akkor is küzdök a saját álmaimért, mondjon bárki bármit is, akkor semmi nem fog változni, és úgy éled le az életedet, hogy azokat a veszélyes szavakat szajkózod, amelyek nem vezetnek sehová: "vajon mi lett volna ha"...
Edina
