![]() |
kép:pixabay |
Így hát ott állsz a kiságy mellett, hajnali fél kettőkor, hogy már egykor ennie kellett volna a gyereknek, de te olyan felelőtlen anyává váltál, aki nem kelt fel magától az 1 órai etetésre és a gyerek pedig nem úgy működik, ahogy a könyv, a szomszéd és a sarki boltos szerint kellene. Szóval ott állsz a csodásan berendezett kiságya mellett, hogy most akkor a mi lenne a tökéletes neki (vagy neked).
Felébresszem és legyek "ál ősanya", aki másokat követ és másokra hallgat, hiszen így már most rendre tudom szoktatni és hát ki mutassa meg neki a helyes irányt, ha nem én. Ha ezt teszem akkor vajon jól alakítom ki a számára megfelelő napirendet?!
Vagy legyek önmagam, aki a saját megérzéseire és a babájára figyel, és kizárja a külvilágot. Kövessem az ő biológiai óráját és legyek az, aki elfogadja őt olyannak amilyen, és ne akarjam irányítani még az étkezését is, hanem hagyjam, hogy ő jelezze, hogy ha ténylegesen éhes lesz?! De nem fog lefogyni, ha kihagy egy evést?! Mialatt zsong a fejem a sok önmagamnak feltett kérdéstől, a babám, aki nemrég még a pocakban bulizott, most édesen szuszizik. Szinte repül az idő, így a székről, amin eddig görnyedten ültem, visszakúszok az ágyba.
Lehunyom a szemem, de felriadok minden kis neszre. A fáradtságtól alig bírom kinyitni újra. Egy pillanatnak tűnik az egész. Az órán a számokat befókuszálni pedig szinte lehetetlenség, de újra és újra megpróbálok erőtvenni magamon.
Reggel 7 óra. Hm. Először aludta át az éjszakát. Azt hiszem, maradok önmagam, az talán jó választásnak tűnik, vagy...