Március 15-e körül elszoktam gondolkozni, hogy vajon a mai fiatalok közül akadna-e most így 2019-ben olyan, aki Petőfi szavait hallgatva vastapssal jutalmazná azokat, vagy sokkal inkább füttyszóval rendre utasítanák?!
pinterest
Mert azt láthatjuk, hogy a mai húszas, harmincas korosztály más, mint amilyen anno Petőfi, Széchenyi, vagy épp Kossuth volt. De valóban annyival másabbak vagyunk ma, mint azok, akik ilyen módon bevonultak a magyar történelembe? Számomra valahogy úgy tűnik, hogy igen.
A régi képeket, beszámolókat elnézve, az embernek az a képzete támadhat, hogy könnyebb lehetett magyarnak lenni, vagy legalábbis többen verték oda az öklüket a mellükhöz. Nem csak a fiatalokat, de az időseket is vitte a lendület, az erő, a hazafiság, a haza imádata. Nem volt gond nagy és mély barátságokat kötni egymással. Az emberek talán őszintébbek, egyenesebbek, és leginkább büszkébbek voltak arra, hogy magyarok lehetnek.
Én még emlékszem arra, hogy milyen volt a nagyszüleim arca, ha meghallották a himnuszt, és könnyes szemmel, felemelt fejjel, büszkén énekeltek együtt a tömeggel.
Valahogy ezt az érzést hiányolom, és nem találom az emberek tekintetében.
Mindenki leszegett fejjel rohan, és teszi a dolgát, kerülve a másik ember szemkontaktusát, mintha bármit is ki tudnánk olvasni a másik szeméből. A barátságok ritkák, az őszinte, mély és életre szólóak meg aztán végképp azok.
A tudatosság talán manapság már újra feltörekvőben van, de még mindig sokan összekeverik a makacssággal, vagy ez lenne a hajdani büszkeség modern köntösbe bújtatva?!
Akárhogy is nézzük, az utóbbi években talán egyszer érezhettem valami hasonlót ahhoz, mint amit anno a nagyszüleim szemében láttam. Azt a fajta büszkeséget, és nemzeti összetartozás tudatát, ahogy a 2016-os foci eb után a nagykörúton a tömeggel együtt végigvonulhatott az ember. Magyar zászlókat lobogtatva, újra egymás (könnyes) szemébe nézve, egyértelmű volt, hogy mindenki büszke arra, hogy magyar lehet, talán pont úgy, mint anno Petőfi.
