Azt gondolom, hogy talán nincs is olyan ember, aki ne játszott volna már életében legalább egyszer azzal a gondolattal, hogy ha tehetné, akkor kinek a bőrébe bújna bele. Gyerekként ez egészen könnyedén megy, míg a felnőtt inkább racionálisabban döntenek, addig a kicsik teljesen más szempont szerint választanak. Olykor jólesik eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne ha... De persze mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ezek a kezdetű mondatok sehová sem vezetnek, mert ha ez lenne, meg ha az lenne szavak leginkább arra jók, hogy elfedjék a jelen valóságát, és egyfajta álombeli átmeneti illúzióba ringassanak bennünket. 

Azonban ha mégis eljátszanék a gondolattal, hogy kinek a bőrébe bújnék bele, akkor elég sok mindenkit választanék. Többek között, ha tehetném akkor egy napra miniszterelnök is lennék, aki átlátná a teljes ország napi feladatait, folyamatait, valamint a megoldandó kérdéseket. Beszélgetnék más vezetőkkel, hogy az országunk nehéz helyzeteit miként tudták megoldani, és volt-e olyan, ami különösen nagy kihívást jelentett számukra.

Lennék orvos is, aki életet ad, vagy ment. Akár szívsebész, vagy nőgyógyász. Aki a kezében tartja más szívét, miközben a családtagok kint mormolják az imát. Innen nézve elképzelhetetlen számomra, hogy milyen érzés lehet valakinek az életét szó szerint a kezedben tartani, hiszen erre szerintem csak egy magasabb erő képes. Mégis megtapasztalnám azt, hogy ezek a cselekedeteim mit válthatnak ki belőlem.

Lennék tanár, hogy láthassam, ahogy a diákoknak átadom a tudást és azt hasznosítani tudják. Amikor hosszas magyarázás után, végre megértenek valami olyat, ami valóban bonyolult számukra. Szerintem csodálatos érzés lehet a tanároknak az, hogy valamit adhatott egy másik nemzedéknek. 

Kipróbálnám, hogy milyen lehet híres énekesnek lenni. Vajon milyen érzés lehet az, amikor az általad írt dalt, több ezren éneklik veled, és emberekre olyan hatást gyakorolsz, amit kevesen tudnak elmondani magukról.

Olykor úgy érzem, hogy ahhoz, hogy ne felejtsem el az apró dolgokat is értékelni, nem ártana, ha néha egy utcai csavargó bőrébe is belebújhatnék. Szörnyű lehet, amikor kiszolgáltatott emberként másokra vagy ráutalva. Például egy esős napon vajon ki állna meg, hogy pénzt adjon nekem ételre?!

Szívem szerint megnézném azt is, hogy vajon milyen érzés lehet egy győztes sportolóként több százezer magyar emberrel szemben állni a dobogón, és könnyes szemmel végig hallgatni a himnuszt, amit mindenki nekem, és velem együtt énekel. Még a hideg is kiráz tőle, ha rágondolok.

Lennék haldokló öregasszony, akinek már csak pillanatai vannak hátra, hogy lássam, mi az, amit most még megtehetek, de idősen már fájna, hogy nem tettem meg. 

Végül, de nem utolsó sorban lennék egy kicsi lélek, aki miután itt hagytam a földet a kislányom mellett lehetnék örökre, hogy segíteni tudjam nehéznek vélt helyzeteiben, hogy támogathassam, ha úgy érzi, hogy egyedül maradt, és hogy súgni tudjak neki, ha szükségét érzi.

Véleményem szerint gondolatban bárkinek a bőrébe belebújhatunk. De figyeljünk arra, hogy valójában kinek az életét kívánjuk magunknak. Hiszen ne csak a jót lássuk egy egy személy esetében, hanem az olykor nehéz döntéseit, problémáit, kétségeit is. Van egy mondás, miszerint ha mindenki a saját életét, és azzal együtt minden jót és nehézséget egy képzeletbeli nagy asztal közepére tolná be, miután meglátná 100%-ban, hogy másoknak valójában milyen élete van, mindenki szép csendben visszahúzná a saját életét maga elé...

Szép napot,

Edina