Negyedik nap

A mai részben arról fogok írni nektek, hogy mi azaz első gyerekkori emlékem, amire még vissza tudok gondolni így felnőtt fejjel. Emlékeim szerint, olyan 4 év körüli lehettem, amikorra visszatudok emlékezni, és ebből a korszakomból több olyan történetem is van, ami vicces, és teljesen jellemző rám.

Többek között ilyen volt az is például, amikor életemben először találkoztam a Mikulással - akkor még nem tudtam, hogy kamu az egész, mert azt a tesóm, csak később árulta el. Vagy ott van az, amikor szintén a tesóm megetette velem a kutyának szánt száraz tápot, mondván, hogy ez egy újfajta édesség, és feltétlenül próbáljam ki. Azonban a teljesen tipikus eset, amikor szintén a tesómmal összevesztünk...

Nyári szünet. Ketten a tesómmal otthon vagyunk és azzal szórakoztunk többnyire minden reggel, hogy felvettük a szüleink hálóruháit. Én az apu csíkos pizsamáját, ő meg az anyu hálóingét. Ezen mindig nagyon jól szórakoztunk, és miközben imitáltuk a szülőket az óriás ruhákba öltözve, képesek voltunk órákon át nevetni saját magunkon. 

Egy idő után persze már meguntuk, az összes játékot, a barinőzős programot - vagyis inkább a tesóm, mert én voltam a kicsi, aki ráragadt, mint a celluksz, és követtem őt, viszonylag sok helyre. De nekem ez soha nem tűnt fel, hogy zavarnám, bár az igaz, hogy olykor megkérdezte, hogy nem akarok-e a saját barátnőimmel is játszani...

Így mire elérkeztünk a délutánhoz, addigra már kellően kikészülve egymástól olykor összevesztünk.

Határozottan emlékszem rá, ahogy először a bárszekrénybe másztam be ilyenkor előle, és ott sírtam, az anyu által féltve őrzött vendégek számára fenntartott és nagy becsnek örvendő üvegpoharak között. De egy bizonyos idő után, már alig kaptam levegőt, meg hát kényelmetlen is volt mozdulatlanul ott ülni félórát. Így onnan kimászva, felmásztam a 3 ajtós ruhásszekrény tetejére, és ott folytattam a sírást (itt legalább már kaptam levegőt). 

Majd, hogy minden rendben menjen, a tesóm a gyerekszobából ordított ki nekem, én meg a szerkény tetején ülve sírva ordítottam vissza:

"Júj, ez csúnya szó, ilyet nem szabad mondani, megmondalak anyának, és ezt le is írom

(persze ekkor még nem tudtam írni):

a Bea azt mondta rám, hogy hülye vagyok".

Tanulság: elképzelhető, hogy a tesómnak köszönhető az, hogy írásra adtam a fejem, és felnőttként mindent leírok, még akkor is, ha valaki azt mondja rám, hogy "hülye vagyok".

Nekem milyen történet jut eszedbe először a tesóddal? 

Szép napot,

Edina

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon.