Mondhatnám azt, hogy értek az okos kütyükhöz, de ez elég nagy ferdítése lenne a dolgoknak. Mondhatnám azt is, hogy értek hozzájuk, de igazság szerint, ez sem állná meg a helyét. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor úgy fogalmaznék, hogy még tanulom, és olykor valóban értem is, hogy mit teszek vagy nyomok, de vannak napok, amikor még a technika ördöge is szórakozik velem, na akkor akadok ki teljesen ezeken az "okoskodókon".

Gyerekkoromban az okos eszközök többnyire a tévé, rádió, videó, telefon, és egyéb játékokban merültek ki. Nyilván a felhozatal valamilyen szinten változott, de nem igazán mondanám, hogy én személy szerint sokkalta többet használok. Persze vannak olyan dolgok, mint például a számítógép, amely elengedhetetlen a munkám során, de hogy én simán meglennék ezek nélkül is, az szinte biztos. 

Természetesen tisztába vagyok azzal, hogy mennyire kényelmesek, és megtudják könnyíteni az életünket, de én valahogy a régmúltból itt ragadt nőszemély vagyok, aki szereti még az újságokat, könyveket olvasás közben lapozgatni, szagolgatni. Sőt, ha már őszinteségi rohamom van, akkor bevallom, hogy a tömegközlekedési eszközökön tüntetőlegesen veszem elő a könyvtárból kikölcsönzött ósdi könyveket és ülök be középre, hogy két lapozás között lássam, mennyire vérlázítónak, és maradinak gondolnak a körülöttem lévő nagyon "okos emberek". 

Megszámoltátok már valaha, hogy azok, akik körülöttetek állnak/ülnek azok közül hányan használják éppen az okos kütyüjüket, és hányan olvasnak mondjuk hagyományos könyvet?! Nos, én igen! Rendszerint megszámolom, és mindig ledöbbenek, hogy átlagosan tíz emberből egy, maximum kettő olvas papíralapú dokumentumot (és ebbe benne van az a diák is, aki a háziját kora reggel írja meg mellettem).   

Tisztában vagyok azzal, hogy elengedhetetlen a mai felgyorsult világban bizonyos okos eszközök használata ahhoz, hogy lépést tudjunk tartani mindennel és mindenkivel. Azzal is tisztában vagyok, hogy sok embernek a munkáját nagyban megkönnyítik. Azonban van egy határ, amit nem lenne szabad átlépni. Ez nyilván mindenkinél más, ahogyan az is, hogy ki mit, és mennyit engedi használni ezeket a dolgokat a gyermekének. 

Sokszor eszembe jut, hogy a régi öregek mennyivel boldogabb életet éltek, mint mi. Igen persze tudom én, hogy boldogok a tudatlanok, mert fogalmuk nincs arról, hogy mi mindent nem tudnak még a világról. De tényleg mindig mindent azonnal meg kell tudnunk?! Persze fel lehet rengeteg dologra készülni általuk, de biztos, hogy mindenki fel van készülve arra az információ áradatra, ami körbevesz minket?!

Hiszen azoknak, akiknek az egyik ilyen okos eszköz a napi munkájához elengedhetetlen, még nekik is szükségük van egy idő után egyfajta szünetre, vagyis digitális detoxra, hogy kikapcsoljanak, hogy elengedjék azt, hogy mindig mindent kontroll alatt kell tartaniuk, hogy mindig tudniuk kell mindent a világról különben nem fognak számítani bizonyos körökben. Olykor ők is szükségét érzik annak, hogy nyomjanak egy ralax gombot, és időnként elővehetnek egy könyvet, és újra rájöhetnek arra, hogy van élet a rettentően okos kütyük nélkül is. De még milyen!

Szép napot,

Edina  

Azt gondolom, hogy talán nincs is olyan ember, aki ne játszott volna már életében legalább egyszer azzal a gondolattal, hogy ha tehetné, akkor kinek a bőrébe bújna bele. Gyerekként ez egészen könnyedén megy, míg a felnőtt inkább racionálisabban döntenek, addig a kicsik teljesen más szempont szerint választanak. Olykor jólesik eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne ha... De persze mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ezek a kezdetű mondatok sehová sem vezetnek, mert ha ez lenne, meg ha az lenne szavak leginkább arra jók, hogy elfedjék a jelen valóságát, és egyfajta álombeli átmeneti illúzióba ringassanak bennünket. 

Azonban ha mégis eljátszanék a gondolattal, hogy kinek a bőrébe bújnék bele, akkor elég sok mindenkit választanék. Többek között, ha tehetném akkor egy napra miniszterelnök is lennék, aki átlátná a teljes ország napi feladatait, folyamatait, valamint a megoldandó kérdéseket. Beszélgetnék más vezetőkkel, hogy az országunk nehéz helyzeteit miként tudták megoldani, és volt-e olyan, ami különösen nagy kihívást jelentett számukra.

Lennék orvos is, aki életet ad, vagy ment. Akár szívsebész, vagy nőgyógyász. Aki a kezében tartja más szívét, miközben a családtagok kint mormolják az imát. Innen nézve elképzelhetetlen számomra, hogy milyen érzés lehet valakinek az életét szó szerint a kezedben tartani, hiszen erre szerintem csak egy magasabb erő képes. Mégis megtapasztalnám azt, hogy ezek a cselekedeteim mit válthatnak ki belőlem.

Lennék tanár, hogy láthassam, ahogy a diákoknak átadom a tudást és azt hasznosítani tudják. Amikor hosszas magyarázás után, végre megértenek valami olyat, ami valóban bonyolult számukra. Szerintem csodálatos érzés lehet a tanároknak az, hogy valamit adhatott egy másik nemzedéknek. 

Kipróbálnám, hogy milyen lehet híres énekesnek lenni. Vajon milyen érzés lehet az, amikor az általad írt dalt, több ezren éneklik veled, és emberekre olyan hatást gyakorolsz, amit kevesen tudnak elmondani magukról.

Olykor úgy érzem, hogy ahhoz, hogy ne felejtsem el az apró dolgokat is értékelni, nem ártana, ha néha egy utcai csavargó bőrébe is belebújhatnék. Szörnyű lehet, amikor kiszolgáltatott emberként másokra vagy ráutalva. Például egy esős napon vajon ki állna meg, hogy pénzt adjon nekem ételre?!

Szívem szerint megnézném azt is, hogy vajon milyen érzés lehet egy győztes sportolóként több százezer magyar emberrel szemben állni a dobogón, és könnyes szemmel végig hallgatni a himnuszt, amit mindenki nekem, és velem együtt énekel. Még a hideg is kiráz tőle, ha rágondolok.

Lennék haldokló öregasszony, akinek már csak pillanatai vannak hátra, hogy lássam, mi az, amit most még megtehetek, de idősen már fájna, hogy nem tettem meg. 

Végül, de nem utolsó sorban lennék egy kicsi lélek, aki miután itt hagytam a földet a kislányom mellett lehetnék örökre, hogy segíteni tudjam nehéznek vélt helyzeteiben, hogy támogathassam, ha úgy érzi, hogy egyedül maradt, és hogy súgni tudjak neki, ha szükségét érzi.

Véleményem szerint gondolatban bárkinek a bőrébe belebújhatunk. De figyeljünk arra, hogy valójában kinek az életét kívánjuk magunknak. Hiszen ne csak a jót lássuk egy egy személy esetében, hanem az olykor nehéz döntéseit, problémáit, kétségeit is. Van egy mondás, miszerint ha mindenki a saját életét, és azzal együtt minden jót és nehézséget egy képzeletbeli nagy asztal közepére tolná be, miután meglátná 100%-ban, hogy másoknak valójában milyen élete van, mindenki szép csendben visszahúzná a saját életét maga elé...

Szép napot,

Edina