• Sírás más előtt: valahogy hirtelen gyorsul fel minden a gyerkőc megszületése után, és a kissé monoton hétköznapoknak köszönhetően, egyre inkább csak az aktuális teendőinkre összpontosítunk. Pörgetjük a feladatokat és a reggeli/esti rutinokat. Jönnek mennek az ünnepek és ritkulnak azok a pillanatok, amikor a rohanásban egyszeriben képesek vagyunk megállni. Megállsz mondjuk egy szülinapi torta gyertyái felett, szemben vele. Vele, aki nem is olyan régen született és elöntenek azok az "utálatos" érzések. Arra gondolsz, milyen is volt, amikor először a karjaidban tartottad, amikor végre félóra parádézás után mosolyt tudtál csalni az arcára, vagy amikor megtanult járni, beszélni és amikor végre önálló véleménye lett. Ott állsz a hülye mesefigurás torta fölött és azt érzed, hogy nem sírhatsz, mert van még rajtad kívül másik x ember is körülötted és hát miért is kellene sírni, hiszen ez egy fantasztikus esemény, amit megéltetek közösen együtt. Túl vagytok már rengeteg nehézségen (amelyek ma már egészen aprónak tűnnek) és persze mivel őszinte vagy magaddal, pontosan tudod, hogy azért még vár rátok néhány. Szóval ott állsz, tekinteted egyre inkább elhomályosodik és abban bízol, hogy a gyertya és a tűzijáték füstjének felszállása közben, majd az esetlegesen kicsorduló könnyeidet letudod törölni. Bármennyire is szépek ezek az érzések, de egyszerre érzi az ember magát szörnyen bénának és édesanyának. Ezek ellen, az anyai érzések ellen hiába is tiltakozol, nem tudsz csak úgy megálljt parancsolni magadnak és ömlik belőled minden családi eseményen, fellépésen, vizsgán, vagy épp szurkolás közben. Hát ez van, minden megérint, amióta megszületett. Érte többet aggódsz, mint magadért és nem is tudod, hogy előtte mit tudtál azon sírni napokig, ha valami nem úgy sikerült, ahogy azt eltervezted.

• Nem engedek a huszonegyből: sokszor előfordul, hogy a gyerekek még nem látják azoknak a lépéseknek a következményeit, amelyeknek mi viszont igen. Sőt, ha ugyanazok az élethelyzetek is előfordulnak nála is, mint esetleg anno nálunk, akkor pedig fix ötletünk is lenne a megoldásra. Ebből kialakulhat persze konfliktus, vagy nézeteltérés, de minden esetben a gyermek érdekeit nézve, egy szülő mindig a lehető legjobbat szeretné adni neki. Na de ezt hogyan lehet megértetni vele, amikor épp dulifulit játszik és nem kíváncsi a mi ókori, maradi ötleteinkre, véleményeinkre?! A megoldást én magam sem tudom 100%-ban, és még kutatom a tökéleteset, hiszen minden ilyen helyzetnél, más és más lehet a célravezető. Sablonos, de igaz, hogy ahány gyerek, annyi élethelyzet alakulhat ki és persze annyi megoldás is. Tudom, hogy még mi felnőttek is hajlamosak vagyunk arra, hogy elsőre rávágjuk egy probléma hallatán, hogy na ennél is csak egy drasztikus megoldás létezik! De ez nem így van! Mindenre létezik több megoldás, csak elfelejtünk gondolkozni! Leülni és rászánni az időnket, hogy végigzongorázzuk, hogy mi mindent lehetne megtenni az ügy érdekében. Persze tudom én, hogy minden fontosabb, mint átgondolni egy számunkra aprónak tűnő dolgot, de véleményem szerint, ha ész érvekkel a gyermek saját szintén felvázoljuk neki, hogy milyen választási lehetőségei vannak (na ezen most biztos sokan felszisszentek, hogy miről beszélek, hogy lehet választása egy gyereknek...) akkor képesek vagyunk rávezetni arra, hogy abban a helyzetben, amelyikben most ő épp benne van, melyik lenne neki a leginkább megfelelő. Lehet szó arról, hogy miként védje meg magát az iskolában, vagy épp hogy melyik különórát válassza.

• Anyatigris vagyok: bízom benne, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzésemmel, hogy bizony eléggé vissza kell fognom magam, hogy ne legyek olyan, mint más tigrisek, de be kell, hogy valljam önmagamnak, az vagyok, sajnálom de ez van. Ha valaki úgy fogalmaz a saját gyerekemmel kapcsolatban, amely számomra nem tetsző, akkor vissza kell fognom magam, hogy nem ugorjak rá és ne világosítsam fel kedvesen, ámde kellő anyai határozottsággal, hogy mi is a teljes igazság. Ahogy elnézem az anyuka társaimat, azaz egy nyugtat meg, hogy olykor nem csak nekem nem sikerül megtartanom az egyensúlyt, de bizony sok más nőnek sem. Vannak az abszolút nyuszik, akik pont az ellentettjei a tigriseknek, és ha lehordják a gyermeküket akkor sem védik meg őket, és hozzá teszem, hogy ők sajnos még önmagukat sem képesek megvédeni. Aztán vannak azok a tigrisek, akik persze akkor is ugranak, ha épp bókol nekik a másik (na ezt is tapasztaltam, amikor még egy jó szó miatt is képesek rád ugrani, mondván biztos bántani akartad őket, pfff), na és akkor ott vannak azok, akik mázlista módjára képesek megtartani az egyensúlyt a nyuszi és a tigris között - még csak városi legenda szintjén hallottam róluk, találkozni még nem találkoztam egy ilyen szülővel sem. Pedig ez lenne talán a megoldás, hogy ne hozzuk kellemetlen helyzetbe a saját gyerkőcünket, hogy akár egy iskolai konfliktus alkalmával a némileg reálisan látó nő bújjon ki belőlünk, megspékelve egy kis tigris kölyök hozzáállásával, aki képes egyensúlyban tartani az adott helyzetet.   

• Amikor egyedül hagyom: amikor anyukák egymás között beszélgetünk és őszinteségi rohamom közepette kibököm, hogy bizony volt már nálunk is a történelemben olyan helyzet, amikor úgy alakult, hogy egyedül kellett hagynom pár percre a gyerkőcöt, hogy ezzel is valamit tanítsak neki, akkor előfordul, hogy döbbent csend ül a helységre. Véleményem szerint pedig akadnak a közös életünkben olyan történések, amikor egyszerűen mind a kettőnk számára az a megoldás, hogy egyedül hagyom a szobájában. Ez lehet  egy szimpla játék, amikor hagyom, hogy egyedül is feltalálja magát és képes legyen a fantáziáját beindítani és ne mindig azt várja tőlem, hogy majd én megoldom mondjuk a mesekönyv kiválasztását, vagy egyéb más kis dolgát. De persze olyan is előfordulhat, amikor meg azért kell magára hagynom, mert bitang rossz, és ahogy nekünk felnőtteknek is jól esne, ha kilépnénk az adott helyzetből néhány percre és utána máris higgadtabban tudnánk kezelni azt, úgy rájuk és rájuk férne a kilépés. Nyilván ő csak annyit érzékel ebből, hogy micsoda szörnyeteg vagyok, hogy egyedül hagyom őt, akár csak pár percre is, ami számára a világot jelenti. De tényleg érte teszem, hogy jobban legyen, hogy jobb felnőtt válhasson belőle, azáltal, hogy hagyom neki, hogy gondolkozzon, vagyis megadom neki a gondolkodás lehetőségét. Mégis azt tapasztalom, hogy sok esetben a felnőttek is addig addig mondogatják a maguk verzióját gondolkodás nélkül, csípőből, amíg a másik már azt érzi, hogy elszakad a cérna és olyat mond, vagy ne adja Isten tesz, ami nem helyénvaló. A gyerekeknél is előfordulhat ilyen. Miért is ne fordulhatna, hiszen ők is körülöttünk élnek és másolják a reakcióinkat, ahogy minden mást is. Tudom, hogy sokaknak ez elfogadhatatlan, hiszen abból semmit sem tanul a gyerek, ha magára hagyom. Azonban én azt tapasztalom és látom a körülöttem lévőkön is, hogy nekünk felnőtteknek is olykor le kellene csendesednünk, kilépni a folytonos pörgésből és kontrollból, na meg persze az idegesítő irányító szerepből, és átgondolni az életünket. Nem arra gondolok, hogy minden nap álmodozzunk reggeltől estig, pusztán csak arra akarok rávilágítani, hogy ne engedjük, hogy az irányítson bennünket, hogy mások mit tesznek, gondolnak, rólunk és a mi elveinkről, hanem engedjük meg magunknak azt a luxust, és ezáltal a gyermekünknek is, hogy önmagunk hozzuk meg a számunkra leginkább megfelelő nézeteket, véleményeket. Képesek legyünk úgy kialakítani az életünket, amely hozzánk passzol és aszerint éljünk.   

Edina

 kép:pinterest