Egyre többször az figyelhető meg és már nem pusztán csak külföldön hazánkban is feltörekvőben van a gyerkőcök korai felnőtté nevelése. Divattá vált, hogy a gyerekekre letisztult, pasztell színű ruhákat adnak a szüleik és kerülik az esetlegesen feltűnő, és olykor valóban lelkeket feltöltő színes ruhákat, játékokat és minden olyat, amely egy gyermek számára elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy ténylegesen átélje a saját gyermekkorát. Míg egyrészt a ruhák összeállításával a családi összetartozásukat is jelzik a szülők, addig másrészt pedig trendiségre is felhívják a figyelmet, egyfajta utat mutatva a többi szülő-gyerkőc számára, hogy miként kellene összhangot teremteni így is egy családban. De persze ugyanígy megemlíthetőek a társasjátékok, mesekönyvek fontosságának erősítése kontra tabletek és minden más kütyük versenyét is, amelyek szintén a maguk nemében hasznosak, azonban más más szinten. 

Bizonyára sokan egyetértenek azzal, hogy a családban lévő összhangot az öltözködésekkel is ki lehet fejezni, hiszen a kifelé vetítés korszakát éljük, amikor egyre inkább a külsőségek számítanak, és az, hogy másoknak mi a véleménye a mi dolgainkról. Félreértés ne essék, nyilván mindenkinek fontos, hogy bizonyos emberek mit gondolnak róla, pusztán csak akkor lehet gond, ha ez elbillen - szokás szerint itt is él a mondás, ha a belsőnk nincs összhangban a külsőnkkel, akkor jöhetnek a gondok. De egy gyerkőc esetében is egészen biztosak vagyunk abban, hogy számára a legmegfelelőbb öltözék a szürke, fekete színárnyalatok halmaza?! Nem gondolnám, hogy az ő lelkük már most be kellene, hogy zárkózzon a még ki sem nyílt világuk előtt és elrejteni azt a sok sok színes és kreatív határokat nemismerő gondolatok tömkelegét, amely megmutatná, hogy milyenek is ők valójában. Arra azonban még nem igazán jöttem rá, hogy a divaton túl, ez miért annyira fontos egy szülő számára - nyilván a különböző internetes oldalakon túli villogás sem másodlagos, na meg a divat diktálása sem. Vajon valóban annyival fontosabbnak és meghatározóbbnak kell lennie a mi véleményünknek, hogy ne engedjünk utat az épp kitörőben lévő saját szabad kis egyéniségük magamutogatásában?! Értem én, na meg tudom is, hogy miféle ízlésnek nem igazán mondható szabad szellemmel érkeznek közénk a gyerekek, amikor nyáron a 35 fokban is a csizma a menő, nyári pántos ruhával és téli pulcsival, mert azon van a kedvenc mesehősük. Nem azt mondom, hogy ne irányítsa őket az ember, hiszen szükséges, de nem gondolnám, hogy azt az utat kellene követni, hogy még ebbe is maximálisan csak és kizárólag a mi stílusunk és ízlésünk jelenhessen meg. Hiszen, akkor mikor tanulhatják meg a szabályokat, ha mi mindent kész ténykényt tálalunk eléjük - ez van ezt kell szeretni alapon!   

Vajon miért annyira fontos, hogy ezek az apróságok, mielőbb felnőtté váljanak és olyanok legyen mint mi, felnőttek. Persze nyilván, minden gyerkőc a szüleit utánozza, de véleményem szerint, hagyni kell érvényesülni őket, sőt, hogy elkövethessék a saját kis hibáikat. Valahogy nem szereti sok szülő megengedni, vagy épp megengedni, hogy feltörjön belőlük, ha a gyermeküknek, gyermeteg lelkületük van - mondván így milyen felnőtt lesz belőle és hogy így soha nem fog érvényesülni. Túlságosan felakarják gyorsítani egyes szülők az időt, hogy minél előbb felnőjenek és ne maradjanak sokáig gyerekek. De miért baj az, ha mesekönyvet olvasnak és hisznek a tündérekben, vagy épp a koboldokban?! Miért baj az, ha én, mint szülő ragaszkodnék ahhoz, hogy ő is, akár csak én, megélje a saját gyermekkorát és megismerjen minden olyat, amit meg kell ismernie egy ilyen kicsi emberpalántának ahhoz, hogy majd később olyan felnőtt váljon belőle, aki képes megfelelően megélni a pillanatokat és a jelenben, jelen maradni. Hiszen, ha már gyermekként nem képes kiélvezi az apró gyermeki örömöket, várni egy mese végkifejletét, mert hozzászokott az elektromosság adta sokszor erőteljes képeihez, akkor miért csodálkozunk el azon, hogy már tinédzser korban kiégett és magukkal mit sem kezdő kamaszok lógnak a levegőben és várják a csodát, na meg, hogy megoldják helyettük a szülők az életüket - hisz ehhez lettek szoktatva! Természetesen nem egy álomvilágba szeretnénk őket felneveli, pusztán csak megadni rá az esélyt, hogy ők is megélhessenek mindent, amit igazából gyermekként kellene mindenkinek átélnie, és ezzel elkerülve azt, hogy később olyan felnőttek álljanak mellettünk, akik tele vannak kétségekkel és frusztrációval, mert adott esetben az ő családjában nem volt divat az ország-város-híres ember játék. Értemé én, hogy a laptop előtt ülve is rengeteget lehet fejlődni, sőt való igaz, hogy tele vannak fejlesztőkkel és nem is az lenne a lényeg, hogy mindent elutasítsunk, ami a fejlődést újító módon szolgálja, pusztán csak szem előtt kellene tartanunk, hogy ami bennünket feltöltött anno, az miért ne válhatna be a saját gyermekünknél is!      

Régen a  családi napok abszolút része volt a társas játékok vagy az éjszakába nyúló kártyapartik a szomszédokkal, de ha ma azt mondja egy anyuka, hogy társast venne a gyermekeinek, a többiek azonnal ferde szemmel néznek rá, hogy miért nem táblagépet! Anno a gazdálkodj okosan játékban, az ember nem csak azt tanulta meg, hogy igazából mennyire nehéz olykor egy hülye szobabútort megvenni, hanem azt is, hogy milyen érzés veszíteni. Amikor nem te nyersz meg egy kört. De idővel, valahogy mindenki ráérzett a játék ízére, rájött és kitapasztalta a saját taktikáját, hogy ő miként tudja megelőzni a többieket és hogyan lehet ő a kör nyertese. Nem mondom, hogy nem volt olyan, hogy az ember mérgében nem borította fel a táblát és nem rohant ki sírva, hogy már megint csalt a nyertes, de ezen felvértezve magunkat, képesek voltunk újra és újra leülni az asztalhoz és ismét nekiugrani és kitalálni egy másik, vagy épp egy kreatívabb trükköt annak érdekében, hogy most ránk borítsa valaki azt a bizonyos táblát. Véleményem szerint ez is szükséges ahhoz, hogy később képesek legyünk akár egy kudarccal megbirkózni, vagy jobb esetben egy-egy győzelmet megélni, és kiélvezni annak minden pillanatát. Ezek a butaságnak tűnő játékok nagyban hozzá segíthetik a gyermekeket, hogy kiegyensúlyozott és olyan felnőttek váljanak belőlük, akik képesek a jelenben élni és megélni annak minden negatív, vagy épp pozitív amplitudóját. Mind amellett, hogy adott esetben például egy társas mondjuk kitartásra is nevel, számos olyan önfejlesztő része is van, amelyek nyilván nem tudatosak még gyermekként.

Azonban ha belegondolunk hány, de hány olyan játékos tréningen veszünk részt felnőttként, amely úgy kezdődik, hogy csukd be a szemed és képzeld el.... De kérdezem én, ha ezt gyerkőcként nem sajátítottuk el, hogy miként kell álmodozni, problémákat megoldani egyedül, veszteségből felállni, vagy épp a nyerésünknek örülni, akkor felnőttként mégis mit várunk magunktól és a világunktól, hogyan leszünk képesek megoldani és átvészelni bármiféle problémát. 

Edina