Sokszor csodálkozok el önmagamon, hogy olykor nekem még az is tetszik az angyali külsejű kislányunkban, ahogyan rosszalkodik (biztos velem van a baj), de persze nem mondhatom neki, hogy észrevettem, hogy milyen furmányosan képes rájönni a rosszaságok kitalálására. Pedig legszívesebben megdicsérném érte, hogy mennyire találékony. A karácsonyi készülődés közepette, valljuk be, sokszor érezzük azt, hogy ha még a sok teendőnkre rájön a gyerek szörnyella de frász stílusa, akkor aztán tényleg kihullik az ember haja. Amióta megszületett a kislányunk, azóta, ha lehet ilyet mondani, még inkább megpróbálom elengedni azt, hogy mindenben a tökéletességre törekedjek. Megelégszem azzal is, ha a mézeskalács díszítés nélkül kerül az asztalra, egyszerűen megpróbálom megkeresni minden rosszaságában a jó oldalt. Íme, eddig részben általunk kipróbált néhány pozitív karácsonyi szemléletünk:

Az építészi hajlam: sütőpor és vaníliás cukor kiszórása a parkettára, majd erre víz ráöntése = egyszerűen csak rájött, hogy a tökéletes műhöz nem elég a száraz anyag, kell hozzá víz is.

A művészi véna: karácsonyi asztalterítő összefirkálása = túlságosan kreatív a gyermek, már a papír sem elég neki, így keresett helyette egy nagyobb szabad felületet.

A könyvelői gondolkodás: az év végén befizetésre váró csekkek széttépkedése = ugyan már, ne legyünk ennyire korlátozottak, a gyerek így akar rávenni bennünket, hogy haladjunk a korral és váltsunk a postán ácsorgásról, elektronikus módra, ahogy a könyvelők teszik.

A szépségápoló referensi késztetés: haj befésülése, kizárólag összegubancolós módszerrel és annak testápolóval rögzítése = úgy se jutok el odáig, hogy új frizukat próbáljak ki, itt a lehetőség, csak figyeljünk arra, hogy a megfelelő eszközöket biztosítsuk.

A designeri nélkülözhetetlenség: az ünnepi ruhák idő előtti felpróbálása, és annak tönkretétele = akkor nem lesz angyalkás csinos masnis ruhában, helyette csak szép ruhában lesz.

A lakberendezői nézet: amikor a kipróbálás előtt álló égősorral körberohan a teljes lakás szélességében és közben húzza maga után, majd ugatva követi a kutya, aki szintén beszáll a buliba -  figyelemfelhívás számunkra, hogy a gyerek szerint idejét múltja a lakásunk, és itt az idő beújítani új színeket és formákat (a rohanás közepette levert tárgyaknak köszönhetően).

                                                                                              kép:pixabay.com

A minap autóval utazunk és néztük a karácsonyi díszbe öltöztetett házakat és tájat, amikor észrevettem egy kutyát és azonnal kiabálni kezdtem a gyermekünknek (a kislányunk ugyan is imádja a kutyákat), hogy nézzen oda és még a kezemmel az ablakot is csapkodtam, hogy jó helyre nézzen. Persze szokás szerint, hiába a nagy hévvel való magyarázás, alig akarta észrevenni, de nagy nehezen azért sikerült megtalálni a kb. fél méterre mellettünk álló ebet. Annyira örültem neki, mint mikor először indult el és örömömben tapsolni kezdtem (bár mint megtudtam a bölcsiben, ez az, amit nem igazán szabadna tenni) és üdvrivalgásban törtem ki és persze rázendített az egyébként sem kishangú gyerkőcünk is. Erre apa a szokásos nyugis arckifejezésével rám nézett - te jó ég, most tényleg annak örülsz, hogy a gyerek észrevette a kutyát - megjegyzése után, felvisítottam a röhögéstől, hogy nos, hát valóban ennek örültem, majd persze mondanom se kell, hogy hátul a törpenyúl is rázendített a kacarászásra, mert érezte, hogy valami történt.

Hát ennyit arról, hogy egy mamának mennyire kell figyelnie adott esetben arra, hogy ne dicsérje túl csemetéje minden egyes mozzanatát.

kép:pixabay