Negyven az új húsz. 

Hm. 

Na persze. 

Tudom, hogy ez a mondás mostanában nagyon divatos, de ha valaki olyan 40 évesen, mint 20 évesen, az szerintem nem igazán mondható természetesnek. 

A napokban töltöttem be, ezt a csodás kerek számot, és ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor nyilván elgondolkoztam azon én is, hogy mégis mikor lettem ennyi idős?! Gyerekként ez elég messzinek tűnt, bár én már akkor is valahogy azt érzékeltem, hogy ez a kor még elég messze van az öregségtől - bár akadnak akik vitába is szállnának velem ezzel a kijelentésemmel.

Másokkal ellentétben, akik bakancslistát készítenek - bár az se rossz, azonban engem ez soha nem mozgatott - , én leltárt készítettem arról, hogy mi az, amit másként látok, mint anno.

Következzen a teljesség igénye nélkül egy negyvenes nő tollából néhány fontos momentum:

Őszinteség -  az a fránya őszinteség. Jelen esetben nem csak arra gondolok, hogy jó lenne, ha az ember ennyi idősen már másokkal is őszinte lenne (bár ez nagyon jó lenne), hanem arra is, hogy önmagunkkal is. Valahogy az utóbbi időben azt veszem észre, hogy ez kihalt, vagy talán soha nem is volt divat, hogy őszinték legyünk saját magunkkal?!

Tisztában vagyok azzal, hogy ez egy folyamatot indíthat be, mert ha egy csapot kinyitunk, akkor ott aztán kijön az is, ami elsőre nem volt tervbe véve. Azonban mégis azt gondolom, hogy legalább önmagunkkal kellene teljesen és 100%-ban őszintének lennünk. 

Sokan elhitetnek magukkal dolgokat, hogy most jó ez a kapcsolat/barátság/munka stb. nekem, igazából nem olyan rossz, majd amikor az ember már túl sokat enged be ezekből a lelkébe, és telítődik, akkor az élet rákényszeríti arra, hogy itt az idő egy kis önvizsgálatra. Hiába, ha te nem teszed meg saját magadért, akkor hidd el, hogy lesz más, aki "rád ordít", hogy térj már észhez, és az mindig fájdalmasabb...

Tudatosság - másokkal ellentétben, én nem voltam tudatos húszévesen. Most már sokkalta inkább az vagyok, de természetesen van még hová fejlődnöm. Nyilván akadnak olyanok a mai fiatalok között, akik azok, bár ahogy szétnézek, elég sok "elveszett" húszas, sőt harmincas korú mászkál a teljes tudattalanság homályában.

Számomra a tudatosság azt jelenti, hogy tudom, hogy mit szeretnék, és azt is, hogy mit kell tennem azért, hogy azt elérjem. Teljesen nyilvánvaló, hogy ha szeretnék valamit elérni - és ez lehet az élet bármely területén bármi - akkor azért dolgoznom kell, méghozzá ésszel és szívvel is. De ezeknek a felmérése is már sokkalt tudatosabban történik, mint anno. Vagyis, mindig azt az utat keresem meg, ami számomra elfogadható és az én értékrendben maximálisan beleillik. Nem megyek más útja mentén neki a felkínálkozó lehetőségeknek, hanem felmérem, hogy az valóban nekem passzoló dolog-e, vagy csak a kábulat vinne arra.   

Értékek - azt gondolom, hogy talán még 5 évvel ezelőtt se voltam olyan, mint ma. Persze az ember folyamatosan változik, ha nyitott rá, de akkor is ha nem az, csak akkor az élet oldalba ver, hogy anyukám, itt az idő a változás indul, ha tetszik, ha nem.

De hogy milyen értékekkel bírunk, azzal a negyvenes éveinkre már igazán illik tisztában lennünk. Persze sokan tudják magukról, hogy nem szeretik ezt vagy azt. Mégis, ha megkérdezek valakit arról, hogy mondjon nekem legalább 20 olyan dolgot az életéből, ami szuper és nem változtatna rajta egyáltalán, akkor csak a hosszú perceken át tartó, olykor már fülsüketítő csend marad, a válasz meg nem igazán érkezik meg.

Pedig nem egy bonyolult kérdés, vagy az lenne?! 

Így én azt gondolom, hogy a saját értékeink - legyen az külső, vagy belső - ismerete elengedhetetlen. Nem csak azért, hogy mások ne tudjanak elbizonytalanítani bennünket, hanem azért is, hogy a saját magabiztosságunk erős lábakon álljon.    

Még számtalan dolgot feltudnék sorolni a fentieken túlmenően, mert azt gondolom (meg hát őszintén megvallva remélem is), hogy ma egy negyvenes nő/férfi már nem olyan, mint amilyen húszévesen volt. 

Sokan értetlenül állnak azelőtt, hogy miért változunk meg, amikor 20 évesen ilyenek meg olyanok voltunk. Véleményem szerint azonban teljesen természetellenes, ha valaki megreked egy bizonyos szinten, és az mindig bajt sejtet, ha nem halad a korral, a változással. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy kötelező folyamatosan fejlődnünk, változnunk, de olykor, igenis szükséges, csak az a kérdés, hogy készen állunk-e rá, vagy sem. 

Mindenesetre számomra pozitív élmény, hogy beléptem a negyvenesek táborába.

Szép napot,

Edina