 |
| kép:pixabay |
Tavaly nyáron még bőszen tápláltam szent és méretes mellyemből a még szentebb gyermekünket és sikerült megdumálnom apát a következő szöveggel:" értsd meg végre drágám, mivel az a jó a gyereknek, ha édes a tejem, ezért egyszerűen rá vagyok kényszerítve az édesség falására, hiszen az teszi édessé a tejemet".
Így ezzel a lendülettel begurultam a cukiba (szó szerint gurultam, mert én a szoptatás alatt híztam, nem a 9 hónap alatt, ahogy mások), ahol miután kiválasztottam méretes somlóimat dupla adag tejszínhabbal, megpróbáltam belepasszírozni dzsabba testemet a kicsi székbe (hát ezt se fogom soha megérteni, hogy miért tesznek egy cukiba gyerek méretű kis székeket a felnőtteknek is) amikor is feltűnt a színen egy régi ismerősöm.
Annyira szuper az érzés, amikor a férjed által csodásnak tartott kikerekedett szuper anyu testtel ülsz és falod a habos sütit, majd rád köszön egy olyan ember, akit az elmúlt 100 évben soha nem láttál még csak szélfútta hajjal se, annyira tökéletes.
Szóval ott ülök a kis gyíktestű gyerekemmel, na meg az apu által csodásnak tartott testemmel, a sütimmel no meg a giga tejszínhabommal, amikor rám köszön az illető. Illedelmesen elcsevegünk a gyerkőcökről és amíg ő fentről mosolygott rám és mesélte, hogy minden szuper, addig én megpróbáltam behúzni a hasamat, ha már az asztal is kicsi és semmit nem takar, de hát van az a méret, amit már nem lehet beszívni, na ez már az a méret volt.
Megdicsérte csodás gyermekünket, majd mosolyogva tovább állt, én meg ott maradtam a sütimmel és eldönthettem, hogy befalom, vagy elkezdek mozogni és olyan csinos leszek mint ez a nő. Aztán végül arra jutottam, mivel már kikértem a sütit, hát egyszerűen vétek lett volna, ha engedem, hogy a hab összeessen rajta.
ui.: a tökéletes nő, sajnos a cuki mellett lakik, ergó új cukit kellett keresnem ;-)
