A minap pakoltam a fürdőben, amíg a kislányunk kicsit távolabb tőlem főzőcskézett - ahogy ő hívja. Percenként jött be hozzám, hogy kérdezzen tőlem valamit. Egy idő után, azt vettem észre, hogy két szó elkezdte bántani a fülemet. De nézzétek csak, hogy pontosan mi történt: 

- Anya kérsz fagyit?

--Igen, kérek szépen.

- Kicsi fagyit kérsz, vagy nagyot?

-- Legyen inkább nagy.

- Kérsz rá csokireszeléket?

_- Igen kérek szépen.

- És kicsit vagy sokat?

-- Sokat kérek szépen.

- A kistányérba kéred vagy a nagyba?

.....

Egy idő után esett le, hogy már igazából gyerekkorban elkezdődik ez a végletekben való látásmód. Vagy ez létezik vagy az. A kettő között nincs más megoldás a fejünkben.

Sok anyukánál szoktam felhívni a figyelmet arra, hogy ne csak végletekben gondolkozzon, mert létezik más is, mint csupán csak két megoldás. Igen, sokszor valóban kizárólag a drasztikus verzió jut az eszünkbe. Ha megnyerem a lottót, gazdag leszek, ha nem, akkor nem lesz mit elkölteni a nyaraláson. 

De lássunk egy konkrét anyukás témát:

Nem tudok sportolni a gyerkőc mellett, mert nem tudom hova tenni őt. Amit elsőre gondolnak az anyukák: vagy sportolok egy edzőterembe, vagy otthon ülök a gyerekkel.

Létező összes többi megoldás, amire nem is gondolsz elsőre, mert csak a két véglet lebeg a szemed előtt:

- Keresel egy termet, ahol van gyermekfelügyelet is.

- Heti egyszer fogadsz valakit, aki vigyáz rá, amíg te tornázol, és olykor a a nagyi is bevethető.

- Keresel egy olyan edzőt, aki házhoz megy - már létezik ilyen is.

- Összeállsz több anyukával és együtt tornáztok otthon, így látjátok a gyerekeket is.

- Megszervezed, a barátnőiddel, ki, mikor vigyáz a gyerekekre, és így mindenki váltva eltud menni tornázni.

- Olyan sportot választasz, ahova gyerekkel is tudsz menni, pl.: -futás - te futsz ő a babakocsiban van, bringázás- ő hátul/elől ül és te közben tekersz, közös jóga, kengurus torna stb.

- Alvás időben otthon sportolsz, kifejezetten anyukáknak kialakított programra. 

Szóval, ahogy látod nem csak egy-két megoldás létezik , hanem ettől sokkal több. De valahogy már ez rögzül gyerekként, hogy maximum csak két megoldás létezik, több nem, így már nem is erőködünk tovább. Azonban, ha csak a végleteknél maradunk, abban az esetben a saját életünket szűkítjük be, és egy idő után teljesen zárt világ lesz körülöttünk. Így is azt érezhetjük olykor, hogy talán már túlságosan elzárkóztunk minden, és mindenki elől, hátha még erre rá is teszünk egy lapáttal, és saját magunkat korlátozzuk be. 

Így mielőtt kiejtenéd a szádon, hogy több megoldás nem jut eszed, kérlek, hogy ülj le és ténylegesen gondold végig, hogy valóban nem létezik más megoldás számodra, vagy csak inkább már fáradt vagy ahhoz is, hogy az egészet átlásd.

Szép napot,

Edina

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon. 

kép: pinterest 

Harmincadik nap

Ahogy már írtam többször is, viszonylag sokat olvasok. Nem azt mondom, hogy egyfolytában, de azért nincs olyan hónap, hogy ne olvasnék el minimum egy, vagy két könyvet. Számtalan tehetséges magyar író könyvét imádom, és talán ezért is nem szeretek kölcsönkérni könyvet senkitől sem, mert időnként szeretem újraolvasni azokat. Könyvvásárlás terén sajnos képes vagyok kibillenni, ami annyit jelent esetemben, hogy a férjem már sokszor be sem enged a könyvesboltba, mert tudja, hogy egy újabb darabbal térek ki onnan.  

Életem egyik legmeghatározóbb könyve Edith Eva Eger - A döntés.

Egyszerűen zseniális az elejétől a végéig. Nem hiába lett sikerkönyv, és fordították le számtalan nyelvre. Tavaly év végén olvastam el, és úgy érzem, hogy kötelezővé kellene tenni mindenkinek, annyira nagyon sok a mondanivalója. 

A történet megtörtént eseményt dolgoz fel, és ettől még inkább azt érzi az ember, hogy el kell olvasnia. Röviden arról szól a könyv, hogy Eva-t a családjával együtt elhurcolják Auschwitzba, ahonnan megmenekül a tábor felszabadításakor a testvérével, majd ezt követően a teljes életét elmeséli, hogy miként, és hogyan volt képes feldolgozni a feldolgozhatatlannak tűnő tábori eseményeket, hogyan tudott családot alapítani Amerikában, gyerekeket nevelni, majd híres pszichológussá válni.

A címe - A döntés - pedig arra utal, hogy egész életünk során mindig van lehetőségünk arra, hogy eldöntsük, hogy mit gondolunk, mert minden fejben dől el, és hogy pontosan merre is szeretnénk haladni. Maradunk a múltban és megrekedünk, vagy dönthetünk másként is, ahogyan ő is tette ezt a táborban!

A könyv tele van olyan kijózanító mondatokkal, amelyek nem mindennapiak, és folyamatos útmutatást adnak minden olyan ember számára, aki nyitott arra.

Az írónő saját bevallása szerint, amennyire csak tudta feldolgozta a táborban átélt eseményeket, azonban elfelejteni nem lehet az ott történteket. 

Mindenképp egy példaértékű személyről van szó, aki amellett, hogy egy igazi túlélő, újrakezdő, édesanya, nagymama, pszichológus és valójában egy magyar nő.

Az alábbi riportot az írónővel az On the spot csapata készítette, ahol mesél a múltjáról, valamint betekintést nyerhetünk a jelenkori hétköznapjaiba, ami semmi esetre sem nevezhető átlagosnak.

Kellemes videózást és szép napot,

Edina  

Huszonkilencedik nap

Az utolsó előtti napon a függőségről írok nektek pár szót, hogy számomra mit is jelent ez pontosan. Többnyire az embereknek a drog, alkohol, dohányzás, játék, internet, szex, valamint a társas kapcsolatoktól való függőség juthat elsőre az eszébe. Bevallom távol állnak tőlem ezek a dolgok, és a környezetembe sem igazán ismerek olyat (vagy nem ismerem fel a tüneteket), aki élne hasonlókkal. Való igaz, hogy a dobozban már láttam elvétve egy két ilyen műsort, de mivel szörnyűnek találtam, hogy egy ember mennyiféle képen tud lecsúszni egy normális élethelyzetéből, ezért nem érzem úgy, hogy ez nekem szólna. Nyilván tudom, hogy léteznek ilyen dolgok, de van, amit nem engedek be tudatosan a világomban. Többek között ez a téma is olyan. 

Azonban, ahogy már megszokhattátok tőlem, véleményem, és saját élethelyzetemből való tapasztalatom van. Na nem ilyen emberi méltóságot elhagyó módon, mint a fentiek, hanem ettől sokkalta gyengédebb, és hozzám méltóan lágyabb verzióban. 

Kezdem a legelején.

Amikor szülés után a kórházi ágyamban ültem, és éppen azon gondolkoztam, hogy mostantól megváltozik az életünk, valahogy végre eljutott az agyamig (még időben :), hogy bizony mostantól én leszek az, akitől ennek a pici babának az élete függ. Hiszen, ha én nem adok neki enni, inni, és nem adom meg számára a tisztálkodási lehetőségeket, akkor idővel ez bizony a baba kárára válhat. Természetesen ezzel a többség tisztában van, de valahogy ott akkor a nagy csendben, csukott ajtók mögött ez elért hozzám is.

Hogy éreztem e ennek a súlyát? Igen, éreztem!

Hogy megrémisztett-e akár csak egy percre is, hogy van egy pici élőlény, ráadásul belőlem és a férjemből, aki mostantól teljes mértékben tőlem függ? Egy másodpercre sem! 

Mindig is szerettem gondoskodni, törődni másokkal, amit a mai napig megteszek, azoknak, kik közel állnak hozzám. Azt gondolom, hogy az anya és a gyermeke között kialakult függőség, már ami a legelejét illeti, teljesen természetes. Hiszen nélkülünk életképtelenek, ilyenkor teljesen végtelenné válnak. A táplálás során, a szoros összebújások, simogatások, rengeteg puszi kiosztása, mind mind tölti a kicsik lelkét. Ami viszont furcsaság volt számomra megtapasztalni, hogy a babák is a maguk módján ugyanúgy adnak, ahogyan mi nekik. Egy idő után az ember azt érzi, hogy az rendben van, hogy a pici tőlünk függ, na de hogy már mi is függőkké válunk. 

Hány esetben láttam már olyat, és hát vicces, de saját magamon is megtapasztaltam, azt amikor a gyerek az egyik kezemben van a másikkal pedig tologatom az üres babakocsit. De hogy miért hozom fel ezt most? Leginkább azért, mert annyira megszoktuk már, hogy a mindennapi kis életük során tőlünk függenek, hogy akkor is ringatjuk őket - vagyis a függést mi magunk tartjuk fenn - akkor is amikor igazából, már nincs is szükség rá. Egyszerűen megszoktuk az elejétől fogva, hogy van egy kicsi ember, vagy kettő, vagy három :-) akinek minden mozdulatára oda kell figyelni, és meg kell oldani az adott helyzetet, hogy jobban érezze magát (az már más kérdés, hogy az idősek esetében a gondoskodás miért zavar bennünket, hiszen ott is tőlünk függnek a magatehetetlen emberek). 

Minden esetre, személy szerint én imádtam minden pillanatát annak, hogy amíg annyira kicsi volt a gyermekünk, akkor tőlem függött. Aztán idővel rájöttem, hogy igazából ez nem vész el, csak átalakul. Mert az elején még a járásuk is tőlünk függ, aztán pedig ha már tudnak járni, akkor jön a következő, hogy megküzdjenek azért, ha éppen valaki nem engedi a hintához és hozzánk futnak segítségért, vagyis úgy érzik, hogy a mi megértésünktől függ az ő játszótéri elhelyezkedésük. 

Azt hiszem, hogy még hosszan lehetne sorolni, hogy mennyi mindent lehet felfedezni egy anya gyermek összefonódásai, függései között. Azonban a lényegen semmi nem változtat. Nőként azt gondolom, hogy imádjuk azt, ha gondoskodhatunk valakiről, és ha ez néha már függővé tesz bennünket, hát legyen. 

Szép napot, 

Edina

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon. 

kép: pinterest