Huszonegyedik nap

Valami hiányzik! Na de mégis mi?! 

Olykor én magam sem tudom megfogalmazni, de szerintem sokan sokszor szembesülünk azzal, hogy az életünk nem teljesen olyan, mint, amilyennek elképzeltük gyerekként. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy nincs hatalmas medencés házunk a hegy tetején, amelyet mindenki ámuldozva csodálna, és ez váltana ki rossz érzést belőlünk. Sokkal inkább valami olyanra, amitől kereknek érezzük az életünket, a lelkünk egésszé válik, és mérhetetlen boldogságot érezve minden áldott reggel úgy kelnénk fel, hogy elégedettek vagyunk.

Elégedettnek lenni ma már ritka számba megy. Ugyanis, ha valamivel megelégszel egy idő után, akkor az azt jelenti, hogy leállsz. Nem akarsz továbbhaladni. De vajon ma képes arra bárki is, hogy megálljon egy pillanatra.

TE megszoktál állni?

Mondjuk megállsz úton a munkába menet, hogy csukott szemmel élvezd a napsütést akár csak pár másodpercre is, vagy hogy rácsodálkozz a természet adta értékekre mint például, hogy a hangyák mennyit dolgoznak azért, hogy aznap is életben tudjanak maradni?

De hát kit érdekelnek a hangyák? 

Hát pont ez az! 

A tárgyak, azok csak tárgyak maradnak. Soha nem mozgatott, és ahogy elnézem, egyre kevesebb embert mozgatnak, mert idővel rájönnek arra, hogy nem tudnak boldoggá tenni. Vagyis, esetleg húszévesen, időszakokra, de a negyvenhez közelebb már a tárgyakhoz fűződő viszonyunk is megváltozik. Talán azért, mert rájövünk, hogy ezekkel nem lehet személyeket, vagy érzéseket pótolni. Ha egy szépen díszített tányér eltörik, akkor azt már soha nem lehet úgy megragasztani, hogy ne lehessen látni rajta a sérülést. Ilyenek az emberek is.

Sokan azt hiszik, hogy elég egy bocsánat kérés, és azzal elintéznek mindent. De ez tényleg így van?! Megtudunk azonnal bocsátani valakinek, aki mondjuk hosszú napokon, heteken, vagy még ennél is tovább szándékosan bántott bennünket?  

Nyilván idővel megbocsátunk, mert rájövünk, hogy ha nem tesszük meg, akkor egyrészt mi betegszünk bele, másrészt viszont, ahhoz, hogy tovább haladjon az életünk, tennünk kell, és hát ha azt kell megtennünk, hogy mi kérünk elnézést olyantól, aki minket bántott meg, akkor olykor még talán azt is megtesszük. 

Azt mondjuk, hogy mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy jobb legyen az életünk.

Komolyan úgy érzed, hogy mindent? Tényleg azt hiszed, hogy 100%ban megtettél mindent azért, hogy boldog legyél?

Ja, hát,úgy nem...

Ja, hát akkor hogy? 

Leginkább sehogy, most ahogy belegondolok. 

Hát ez az. Sok esetben csak jár a szánk, hogy ha például nem kapok fizetésemelést, akkor kilépek, majd megtudják, hogy mennyit érek valójában. Engem nem lehet pótolni! 

Miért mennyit érsz? Te tudod, hogy pontosan mennyi az árad? Egy céges autó, vagy egy céges mobil, esetleg évi egy külföldi nyaralás?

Jó rendben, tedd azt, és lépj ki, így legalább számodra is kiderül, hogy jól érzed-e, vagy sem. Változtass, és akkor meglátod, hogy mit is szeretnél úgy igazából. Mi az, amitől te boldog lennél végre. Ne csak jártasd a szádat, hanem cselekedj. Lépj egyet, és már akkor változni fog körülötted minden. Addig, amíg nem lépsz, és mindent hagysz, hogy maradjon úgy, ahogy eddig volt, mégis mitől várnád a változást? 

Na, most már tudod, hogy mi az, ami ténylegesen hiányzik?

Á, most már semmit nem tudok. Teljesen összezavartál Szív. 

Miről beszélsz Ész?

Én csak azt mondtam, hogy néha érdemes a saját szívedre is hallgatni, nemcsak más eszére. Az Egoval meg csak óvatosan, mert olykor valóban cseles tud lenni. 

Szép napot,

Edina

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon. 

kép:pinterest

 Huszadik nap

A mai napon arról fogok írni, hogy mit szeretnék elérni az elkövetkező 10 évben. Nem kevés, de az embernek mindig kellenek álmok, tervek, na meg célok. Pont ebben a sorrendben, mert ha van egy álmod, akkor egy idő után a gondolataid akaratlanul is elkezdenek abból terveket szőni, majd idővel rájössz, hogy ezt akár simán meg is lehetne valósítani, így lesznek a céljaid. Ha viszont nincs se álmod, se terved se célod, akkor szimplán megszűnsz élni, és elfelejted élvezni az életedet. Jöjjön az én elkövetkező 10 évem, részletenként, és apró részleteiben. 

A gyermekünk

A kislányunk, aki idén év végén lesz 5 éves, akkor éppen már 15 éves kamasz lesz, Jesszusom - lesz ettől még rosszabb is - mondják a tapasztaltabbak a kamaszkorra. Valószínű, hogy addigra már kirajzolódik nála is, hogy mivel szeretne foglalkozni (igen, bevallom, ezt szinte már nagyítóval figyelem, hogy várhatóan mi lesz az ő hivatása), és mivel ő év vesztes, így ő akkor fog középiskolát választani. Elképzelhető, hogy ő és én, a felsőoktatási könyvet fogjuk bújni ezerrel, a férjem pedig elmondja százszor, hogy ez nem főiskola (ezt onnan tudom, hogy már a bölcsinél, és az ovinál is elmondta, hogy nem kell erre annyira készülni, pfff férfiak :-) Sportolni fog valamit, mert már most is alig tud megülni a fenekén, és elég nagy megfigyelő. Mivel rám hasonlít, mondhatni  99,9%-ban így csak sejtem, hogy nagyjából mi várható. Az a fura, hogy igazából ő már most olyan gyerekként, mint amilyen én vagyok (lettem) felnőttként. Egy kis csoda lesz, ahogy most is az.   

A környezet

Szeretnék addigra máshol élni, akár vidéken is, vagy szeretnék egy olyan vidéki nyaralót, ahová elvonulhatunk a családdal feltöltődni, kikapcsolódni, vagy szimplán csak együtt múlatni az időt. Gyerekként mondhatni, hogy minden szünetet vidéken töltöttem a nagyszüleimnél, és az olyan nagyon békés tudott lenni - legalábbis én annak éreztem, bár az is igaz, hogy akkor mindent másként érzékelünk. Ezért szeretnék, ha nem is ugyanolyan, de közel olyan nyugodt környezetben élni. Ami reggelente madárcsicsergést jelent, és azt, hogy ismerem a szomszédom családját, nem pedig csak a nevét az ajtóra kiírt tábláról. Hétvégente a piacon összefutni a szomszédod szomszédjával, majd megvitatni az élet nagy dolgait, később biciklire pattanva integetni a postásnak, aki visszakiabál, hogy már bedobta a csomagot, amit megrendeltem a múlthéten meglepetésként a férjem születésnapjára. Egyszóval egy sokkal barátibb, lassabb, és nyugodtabb élet, az nem lenne annyira rossz.      

Az életem

Sokszor elmerengek azon, hogy vajon milyen leszek 10 év múlva. Tudom nőknél nem szokás firtatni a kort, azonban nekem semmi bajom ezzel, így hát leírom kerek perec, vagyis hogy pont nem lesz még kerek, de majdnem, éppen 49 éves leszek. Amikor kislány voltam, akkor eddig a számig nem is láttam el, de azt viszont már akkor is tudtam, hogy másokkal ellentétben, én nem húszévesen szeretnék gyermeket, ami így is lett, mert 34 voltam, amikor megszületett a kislányunk - fura, hogy ezt miért tudtam én már 5 évesen. 

Simán eltudom képzelni, hogy addigra már végre megtalálom azt a sport tevékenységet (ha nem, akkor örökre feladom), amit imádok majd művelni. Eddig ugyanis, erre még nem akadtam rá. Tényleg sok sportot kipróbáltam már, de olyan, amibe bele is szerettem volna, és kitartóan művelném, na hát azzal még nem találkoztam. Itthon tornázok tisztességesen minden reggel, de hogy máshová elmenjek, és időt, energiát rááldozva formáljam az alakomat, hát csak bízni tudok a csodában, hogy ez addigra már így lesz. Viszont azt azért eltudom képzelni, hogy 10 év múlva már egyszer lefutok egy maratont, mert azt le kell futni mindenkinek az életben, már csak önmagadért is. Ki tudja, lehet, hogy most ez a sok reggeli/délutáni rohanás az óvodába ki-be még jól fog jönni egyszer?!  

Talán addigra kipróbálom az egész rövid hajat, amilyen gyerekként volt. Tudjátok kicsit olyan Anne Hache fél rövid, szőke frizura. Mindig is iszonyat vagánynak láttam az ilyen rövid hajat viselő nőket, és talán 50 körül bevállalok egy ilyet, kizárólag csak szőkében, mint a színésznő. 

A férjemmel addigra már, ááá, hát ezt nem is írom le, hogy hány éve leszünk együtt, de a lényeg, hogy már több ideje, mint előtte egymás nélkül. Várhatóan ő egy jóképű férfi marad (legalábbis számomra), kis őszes halántékkal, amit viszont nem is értek, és ez egy örök titok talán minden nő számára, hogy a férfiak miért sármosan öregszenek meg?!   

Valahogy így tudom elképzelni, hogy ilyen lesz az életem/életünk kerek 10 év múlva.   

Szép napot,

Edina

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon. 

kép:pinterest

Tizenkilencedik nap

A legrosszabb szokásaim kapcsán őszintén mondom, hogy semmi kiugró nem jut az eszembe. Nyilván van nekem is, mert én sem vagyok tökéletes, azonban az általam rossznak gondolt szokások, azt hiszem, hogy egyáltalán nem lesz megdöbbentő, mivel azt gondolom, hogy a legtöbbünkben megvan. Legalábbis, ami az anyukákat illeti. 

Keveset alszok: mivel többnyire este 11 után fekszem le - de nem ritka az éjfél utáni időpont sem -, és reggel 4:30-kor kelek, majd kezdek bele a napomban, ebből kifolyólag délutánra már sokszor ég a szemem, és eléggé elfáradok. Olykor, ha már nagyon nem bírom, akkor iszok egy tejeskávét, de ez valóban ritka heti maximum kettő. Így átlagosan napi 5-6 órát szoktam aludni - de azt se mindig egyben -, így a tapasztalataim alapján kb. 3 hónapig bírom ezt a ritmust, majd egy idő után szükségem van arra, hogy néhány nap alatt kialudjam magam. Azonban mivel viszonylag sok mindennel foglalkozok a szabadidőmben (kész vicc ez a szó), úgy mint cikkek, interjúk, könyv, mesekönyvek, versek írásával, anyukákkal állok kapcsolatban, akik szintén későn fekvők, vagy épp korán kelők, így mondhatni folyamatos az életemben a pörgés. A főállásomról már nem is beszélek, mert hát ott is helyt kell állni. Szóval igen, olykor valóban szörnyen keveset tudok pihenni, és ha szabira megyek, akkor pedig a nyakamba szakad a mérhetetlen fáradtság, de legalább ilyenkor összetudok bújni a kislányommal, és együtt tudunk pihenni délutánonként, pont úgy, mint, amikor kicsi baba volt.

Túlvállalom magam: nos igen, ez valószínű abból adódik, hogy szeretem azokat, amivel foglalkozok. A főállásomban is rengeteg cetli vesz körül, hogy még mit kell megcsinálnom, és erre jönnek még ötleteim, amelyek lehet, hogy az adott pillanatban nem fontosak, de idővel mindig kiderül, hogy tök jó, hogy megcsináltam. Aki pedig vállalkozást is vezet, az pontosan tudja, hogy mennyi melóval jár. Én még ráadásul abban a fázisban tartok, hogy mindent egyedül csinálok, mindent kinyomozok, hogy mit hogyan érdemes kialakítani, hol van olyan előadás, ami nekem való, továbbképzések, ügyfelek tájékoztatása, Blog, Facebook, Insta, Weboldal stb. Minden alapja pedig a családom, hiszen nélkülük nem is lenne ez az egész, így az egyensúlyra megpróbálok maximálisan odafigyelni. Nem mondom, hogy olykor nem csúszok el, vagy hogy mindig kipihent, csinos, vasalt ruha van rajtam, de már ezekre is keresem a saját kis trükkjeimet, hogy amit csak lehet, azt leegyszerűsítsek, és kitudjam hozni az életemből, és a közös kis életünkből azt, amit csak lehet, na meg persze ezek mellett, még jól is érezzem magam. 

Idő: sokat olvasok róla, és már őszintén mondom, hogy egész jól haladok az időmenedzsmenttel, de ami tény, az tény, hogy mindig van hova tovább fejlődni. Az idővel való zsonglőrködés gyerek nélkül is olykor kihívás tud lenni, hát még gyerekkel, mert mire beáll egy rendszer, és fellélegezhetnénk, addigra borul minden, és kezdhetjük elölről az egészet. Ezekhez jöhet még egy betegség, szünet, rendkívüli nap és máris összedől a nap hátralévő pöpecül megszervezett része. Amire eddig rájöttem, hogy ha tetszik, ha nem, kénytelenek vagyunk beosztani az időnket, mert ha nem vagyunk képesek erre, akkor bizony csak azt vesszük észre, hogy elúszik a napunk, és nem haladtunk semmivel. Szóval bármennyire is utáljuk, de be kell látnunk, hogy hasznos egy naptár, amiben vezetjük a családi, valamint a saját dolgainkat.     

Szép napot,

Edina  

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon. 

kép:pinterest

Tizennyolcadik nap

Vagyis egy édesanya legbensőbb félelmei - az enyémek mindenképpen...

Emlékszem mielőtt még megszületett volna a gyerkőcünk, egy csomó dolgot másként láttam (ami hozzáteszem, szerintem teljesen természetes) és kevésbé voltam ennyire félelmekkel teli. Azonban, most, hogy már anyuka vagyok, és ahogy telik múlik az idő a gyermekünk nevelésében is, valahogy egyre inkább azt veszem észre, hogy vannak olyan félelmeim, amelyek olykor már szinte képesek lennének gúsba kötni. Elegem lett ebből az érzésből, és úgy voltam vele, hogy akkor szembenézek a saját anyai démonjaimmal, és megnézem közelebbről, hogy mi is az, amitől ténylegesen félek.

 pinterest

Egészségesnek lenni: mivel a mi kis közös életünk szinte az elejétől fogva az egészség köré szerveződött, így ez ránk, 100%-ban érvényes. Pontosan tudom, hogy milyen érzés az, amikor csak a sötétben tapogatózik valaki, és nem tudja, hogy merre induljon kétségbeesésében. Ha pedig egy ritkább, komolyabb betegség üti fel a fejét a családban, akkor az egyenesen maga tud lenni a merő kilátástalanság. Talán ezért is érzem azt a mai napig - szerencsére ritkán - egy szimpla megfázás esetén is, hogy még inkább odafigyeljek Fannira. Azt szokták mondani, hogy az első 1000 nap, amely meghatározza egy gyermek szervezetét, immunrendszerét és valójában az egész kis életét. Azt gondolom, hogy ez az egyik legfontosabb egy család életében, hogy egészséges legyen a gyermekünk. Mert bár nagyon elcsépelt, de sokan nem értékelik, és rettentően törékeny tud lenni, és ahogy a mondás is tartja, ha egészség nincsen, akkor semmi nincsen. Ezért is mondom azt, hogy egy szülő számára az egészség elengedhetetlenül fontos része annak, hogy boldogok legyünk, és számomra valóban ez az egyik legnagyobb a félelmeim között.      

Rossz döntések: többnyire a döntéseink eredményeivel később szembesülünk, akár gyerekről van szó, akár a saját életünkről. Első szülők esetében, az ember még csak tapogatózik, hogy pontosan mi is lenne a lehető legjobb döntés bizonyos helyzetekben. Visszamenjen az édesanya dolgozni, vagy maradjon otthon még az óvoda kezdéséig? Melyik bölcsit, óvodát, iskolát válasszuk a gyerkőcnek? Persze ezek nem végleges döntések, mert igazából bármikor léphetünk, válthatunk, és megmásíthatjuk azokat, de mégsem szeretnénk a gyereket rángatni. De mégis, sokszor érezhetjük azt, hogy megmásíthatatlanok a döntéseink, és véglegesek. Egyet megfogadtam magamnak! Ha valaha is úgy látom, hogy a kislányunknak nem megfelelő az egyik döntésem, akkor azonnal változtatni fogok rajta. Mint ahogy nálunk is szóba jött az óvoda váltás, mert Fanni egyáltalán nem érezte jól magát a saját csoportjában. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy időt kell hagyni mindenre. Így mielőtt véglegesen elhatároztuk volna, hogy akkor rendben váltunk, előtte még adtunk egy utolsó esélyt ennek az egésznek. Megbeszéltük az óvónőkkel, és a kislányunkkal, és végül minden rendbe jött. Azonban véleményem szerint nagyon fontos, hogy ha mint szülők rossz döntést hozunk a gyermekünkkel kapcsolatban, akkor tudjuk kijavítani azt. Ezzel ő is látni fogja, hogy mindig van választása az életben, és ha valaha is rossz döntést hoz, az mindig orvosolható.     

Külső környezeti hatások: azt gondolom, hogy talán erre van legkevésbé ráhatásunk. Ha a világban bármi olyan történik, ami nem rajtunk szülőkön múlik. Számomra ilyenek a különböző vírusok megjelenése, amelyekre még nincsenek gyógyszerek, országok közötti háborúk kialakulása, természeti katasztrófák és még sorolhatnám, hogy mennyi mindent képes kiadni egy anyai agy. Persze tisztában vagyok azzal, hogy ezek inkább csak édesanyai képzelgések, de mégis az a tudat, hogy van olyan dolog, amitől nem tudom megvédeni a gyermekemet, végtelenül megtud rémíteni. Nyilván most sokan felhorkannak, hogy de hát nem is kell megvédeni őket mindentől, de én ezt nem így látom. Hiszen miért ne védelmezném mindentől, ami számára ártalmas, ha megtehetem, meg is fogom tenni, és mégis kit védjen meg az ember, ha nem a saját családját, gyermekét?! 

Szép napot,

Edina

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon. 

Tizenhetedik nap

A mai napon a mesék világába merülünk el. Bevallom, hogy a mai kor meséi (tisztelet a kivételnek) hát hogy is mondjam, eléggé alulmúlják a régieket. A szereplők mondanivalója, tanulságok levonása, és az érthetőség terén is olykor azt érzem, hogy kritikán a helyzet. Azonban mivel többnyire minden gyerek ugyanazokat a vadító meséket nézi, így valóban a gyerekek társas kapcsolatainak megfelelő alakulása végett az ember kénytelen engedni ezeknek a kéréseknek. Ámbár egyet azért be kell, hogy valljak, amelyeket értek, hogy mivel képesek elcsábítani a gyerekeket. Azok a színek egészen elképesztőek tudnak lenni. Nem csoda, hogy totálisan elbűvöli a kicsiket. Legyen szó könyvről, vagy filmről, gyönyörű színeket tudnak ma már varázsolni a gyerekek elcsábítására és meggyőzésére. 

Gyerekként rengeteg olyan mesére emlékszem, amelyeket imádtam. Kuriózumnak számított egy egy ilyen történet végignézése, és akár az egész napot ott tudtam volna tölteni a tv előtt. Jó persze, akkoriban nem is volt külön erre csatorna, de még csak a videó is később jött be, hogy esetleg újra és újra megnézhessek egy kedvenc darabot. Arra már nem emlékszem, hogy reggelente volt-e mese (aki tudja, az írja meg nekem bátran :-) de az estére, amikor eljött A MACI és fogat mosott, majd utána izgatottan vártam, hogy vajon melyik mese következik, na erre az érzésre a mai napig emlékszem. 

Mégis, az én egyik legkedvesebb mesémet nem a tv-ben láttam, azt hiszem, hogy talán soha életemben nem is láttam filmen, hanem csak mesekönyvben olvastam - kis túlzással, hiszen akkor még olvasni se tudtam. Ez nem más, mint Holle Anyó története. Az elején az anyukám olvasta fel nekem - gondolom vagy százszor, mert egy idő után, már kívülről tudtam az egész történetet, és ahogy lapoztam a könyvben úgy mondtam fejből a mesét. 

Azoknak, akik esetleg nem ismernék a mese röviden: egy kedves, szorgalmas lány együtt él a mostohaanyjával és annak buta, lusta lányával. Egy nap a mostohája azt kéri tőle, hogy ugorjon bele a kútba egy elveszett orsóért. A jóravaló lány beugrik, és egy másik világba csöppen, ahol 3 próbát kell kiállnia, majd végül eljut Holle Anyóhoz, akinél minden reggel a dunnát meg kell ráznia, és így a földön havazik. Mivel ezt a kérését is teljesíti, így az Anyó megjutalmazza a lányt és arannyal tér haza. Ezen felbuzdulva a mostoha elküldi a lusta lányát is, aki ugyanezeken a próbatételeken megy végig, azzal a különbséggel, hogy senkinek sem segít, és még Holle Anyónak sem. Így ő is megkapja a jutalmát, de aranya helyett szurok formájában. 

De hogy mégis mi volt az, ami tetszett ebben a történetben?! Egyszóval? Minden! Az, hogy annak ellenére kedves tudott maradni a kislány, hogy nem volt mellette a családja, hogy a mostoha és a lánya, gonosz volt vele. Azt hiszem, hogy ez még ma is örök érvényű dolog. Ha valaki gonosz veled, attól neked még nem kell beállnod mellé a sorba, te megmaradhatsz annak, aki valójában vagy. A jóság mindig kifizetődik, hiszen ha folyamatosan jó dolgokat teszel másokkal, ahogy a mesében is, úgy előbb vagy utóbb visszakapod a sorstól. Míg ha gonosz és rossz ember vagy, a végén utolér a saját rosszindulatod, és hidd el, hogy te is megkapod a "jutalmadat" mindenért.

Ami számomra még szimpatikus volt a mesében, az a hó készülésének varázslatos leírása. Vagyis, hogy egy szeretetreméltó, önzetlen személy rázza a dunnát csak azért, hogy a gyerekek tudjanak szánkózni, meg hógolyózni, és így a hó érkezésével a földre csend borul, és megtisztul minden a sok zajtól, majd öröm köszönt be a gyermeki szívekbe. Én legalábbis így látom a mai napig, ha hull a hó.

A mesekönyv az anyukámnál a mai napig megvan, igaz, már egy kicsit viseltes, de számomra mindig egy kedves darab marad.            

Szép napot,

Edina

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon. 

kép:pinterest 

Tizenhatodik nap

A mai napon az álommunkámról fogok írni nektek.

Szerintem nem igazán fogok nagy meglepetést okozni azzal, ha azt mondom, ahogy már korábban is írtam, hogy szeretek segíteni másoknak. A napi munkám során, és a vállalkozásomban is sok ember vesz körül, így minden irányból mások segítése, támogatása az, ami valóban fontos nekem. Számomra jó érzés az, ha valaki, aki bizonyos helyzetben úgy érzi, hogy nem találja a kiutat, vagy nem igazán érzi magát komfortosan, annak segíteni tudok. Ezt a körülöttem lévők is pontosan tudják, és a közeli barátaim pedig mindig számíthatnak rám. 

Saját magamból kiindulva, pontosan tudom, hogy milyen érzés az, amikor várnál segítséget, valakitől, de nem kapsz. Sőt továbbmegyek, ha kérsz, akkor sem feltétlenül kapsz, pedig megtehetnék, hogy segítsenek rajtad. Hát erre szoktam én azt mondani, hogy előbb utóbb mindenkinek szüksége lesz segítségre, de akkor ne csodálkozzon az illető, ha ő sem kap, hiszen amit adsz, azt is kapod vissza! 

Ahogy már olvashattátok a bemutatkozásomban is, igazából az egész anyaságom meghatározó része, az a kezdetek kezdete volt, amikor mások (szintén anyukák!) pálcát törtek a fejem fölött a kislányom "betegsége" miatt, aki persze azóta kinőtte azt. Mégis, ez a fajta megközelítés, olyan mélyre tudott taszítani, hogy azt valóban nem kívánom senkinek sem, helyette viszont abszolút túllépve ezen, és erőt kovácsolva belőle lettem leendő, kezdő anyukák segítője, vagy life coach.

Egy kezemen megtudom számolni, hogy hányan álltak mellettünk úgy igazából, őszintén, segítő szándékkal. Ezzel szemben szinte megszámlálhatatlan ember volt az - köztük olyan is, akinek még gyereke sem volt, nemhogy tapasztalata - aki a saját bizonytalansága miatt, inkább beállt a sorba és helyette ugyanazt a nótát fújta, mint a többiek.

Mert az emberek ilyenek. Könnyebb mást támadni, mint megkérdezni, hogy mi a gond, miben tudok segíteni. De azt gondolom, és sajnos azt is tapasztalom, hogy ma már a segítségnyújtás egyre inkább kihalt! Egyrészt gyanús, másrészt totálisan örültnek nézik az embert. Harmadrészt pedig ez nem divat, mert ez nem mutat jól a Facebookon, vagy az Instán. Helyette sokkal jobban néz ki, ha terelsz, és elvakítod a népet, hogy ne lássák meg a valódi arcodat.              

Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor én már most is azt teszem, amit szeretek. Emberekkel foglalkozok, akik szeretik, hogy ha valaki figyel rájuk, meghallgatja őket, és szükség esetén segít nekik (és ez igaz, mind a két munkámra). Valamint írok. Ez a kettő vagyok én. Ha pedig az, hogy segíteni szeretek másoknak cikinek számít a mai világban, akkor én bátran vállalom, hogy igen, én egy rettentően ciki ember vagyok, és akkor mi van?!

Szép napot,

Edina

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon. 

kép:pinterest

Tizenötödik nap

Elérkeztem a kihívás feléhez, vagyis a tizenötödik alkalommal arról lesz szó, hogy bemutassam egy átlagos napomat. Mivel azonban nekem van egy főállásom is, és amellett írok (cikkeket, interjúkat, könyvet - meséket, verseket), és előre meghatározott napokon segítek anyukáknak, így talán ezért sem mondható annyira átlagosnak. A férjem váltott műszakban dolgozik, így nálunk semmi sem sima, vagy kerek. Nálunk nincs az a klasszikus és a leginkább ideálisnak mondható megszokott reggel, hogy a gyereket mindig ugyanaz viszi, és hozza el az óvodából. Helyette már bölcsis kora óta abban szocializálódott, hogy nálunk ez van. Na, nem azért, mert megvagyunk kergülve, és hogy kilógjunk a többi szülő közül, szimplán csak ilyen a munkarendünk.    

Normál esetben fél 5-kor kelek, hogy tornázzak, meditáljak, tervezzek, írjak, és ha kell, készüljek bizonyos dolgokra. Ha szabin vagyok, akkor szabin vagyok, tehát nincs torna, nincs korán kelés, helyette lustálkodás, és pihenés van - már amennyire egy anya tud lazítani, haha. Ehhez mindig is tartottam magam. Olyannyira, hogy mielőtt még vállalkozó lettem volna, szabadság alatt ember nem ért el, mert még a mobilomat is kikapcsoltam. Ma már ez azért másként van.  

Ezt követően reggeli és a vitaminok bevétele után, ébresztem a kislányunkat, aki a reggeli kakajó (igen, így kell mondani :-) elfogyasztása után még mesét néz, majd a ruhája kiválasztása, és felvétele után, illetve legyünk őszinték, egy két idegösszeomlást követően, miszerint hová tűnt a hajpántjáról a huszonharmadik virág legutolsó szirma, elindulunk az óvodába.     

Oviban még hosszú puszik, szeretlek - nem, én szeretlek jobban, hiányozni fogsz, majd siess értem sorozatát követően rohanás a melóban. Igen rohanás, de azt gondolom, hogy ezzel nem mondok újdonságot, ha sokszor tényleg gátfutónak érzem magam. Nem is értem azokat a szülőket, akik soha nem futnak. Így mondhatni, ha akarom, ha nem, a reggeli, és főleg a délutáni futásban egyre jobb vagyok. Megfigyeltétek már, hogy az összes futóversenyen mennyi anyuka van?! Na szerintem pont ezért, mert ők aztán tutira annyit futnak minden nap, hogy már képesek voltak benevezni egy versenyre is.

Utazás közben szintén írni, olvasni, ötletelni szoktam, vagy ha zsong a fejem, akkor csak zenét hallgatok. Olykor egy teljes cikket megtudok írni, mert annyi hatás ér, na meg még a fejem is teljesen tiszta. Végignézem a teendőimet, hogy lássam, mi az, amit esetleg ebédszünetben eltudok intézni.

A munkahelyen nyilván dolgozok, szervezek, emberekkel beszélek és minden, ami aznapra adódik egészen délutánig, amikor is rohanok a gyerkőcünkért.     

A délutáni játszóterezés után, ami azt hiszem, hogy csupán csak télen marad ki, egyébként az ovi idején 90%-ban ott vagyunk, megyünk haza. Ha szünet van, akkor nyilván másként alakul a napunk. Attól függ, hogy meddig voltunk a játszón, de őszintén megvallva szinte mindig mi vagyunk a legutolsók, eztán haza, majd további játék otthon is, fürdés, vacsi. 

Alvás. Hát igen. Szülőként sokan aggódnak az alvás miatt, én emiatt nem szoktam (helyette van más), már régen elengedtem ezt a dolgot. Mivel én egy elég későn fekvő típus vagyok (értsd kb. éjfél), ezért a gyermekünk nyilván ezt látja. Nem fogok neki hazudni, hogy de már anya is alszik, mert ez nem igaz. Tudom, vannak, akik ezt teszik, de én ezzel nem értek egyet. Őszinteségre nevelem, és 100%-ban ezt is tükrözöm felé. Persze megvan, hogy mikor kell lefeküdnie, de ha még én is fenn vagyok, mert teszek veszek, akkor nem állok le vele fenyegetőzve vitázni, hogy márpedig mész aludni, mert én azt mondtam. Ez nem én vagyok. Ő többnyire 9-kor megy lefeküdni, és 10 körül szokott elaludni. 

Én ezt követően még teszem a további dolgaimat, vagy azokat folytatom, amiket reggel elkezdtem. 

Többnyire hétfőtől péntekig ez a menetrend. Hétvégén, szabin, óvodai szünet alatt, betegség esetén nyilván teljesen más.   

Szép napot,

Edina

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon. 

kép:pinterest