Hogy milyennek látom magamat ma, és milyennek fogom mondjuk 5 év múlva?! 

Nos, manapság, azaz 39 évesen egy nőnek, és persze anyukának, na meg persze feleségnek, hiszen én is csak egy vagyok a sok közül, aki hol a kilók számával, hol meg a közelgő negyvenes számmal küzd önmagában. Öt év múlva bízok benne, hogy még tudatosabban állok mindenhez, és képes leszek tovább fejlődni. Mind szakmailag, mind lelkileg. Akkor már 44 éves leszek. Jesszusom. Az már egy valóban felnőtt nő kora. A hírekben valószínűleg már így mutatnának be: az asszony. Na persze az is vagyok, de az én gyerekkori fejemben ez a kor már valóban egy meglett nő kora. 

Jelen pillanatban olykor olykor meghatódok dolgokon, azonban alkalmanként meg rezzenéstelen arccal viselem a nehéznek tűnő pillanataimat is. Az évek múlásával talán még inkább megfogok hatódni mindenen - szerintem ez is korral jár - és nagy valószínűséggel titokban fogok sírni, mert egy idő után már nem illendő hangosan felsírni, mint a gyerekek. 

Persze engem is utolér a végzetem, és úgy érzem, hogy az életem csak történik körülöttem, én meg állok és kapkodom a fejem. Miközben persze ez nincs így, mivel minden áldott nap teszek az álmaimért, és 4:30-kor kelek, hogy tornázzak, és hogy a saját én időm is meglegyen hiány nélkül. Így elmondhatom, hogy odafigyelek magamra és arra, hogy mit is szeretnék elérni, illetve megvalósítani az életemben. Valószínű, hogy a nem túl távoli öt év múlva - ha tehetem - még inkább oda fogok figyelni magamra. Arra fogok törekedni, hogy a testem, és a lelkem egyaránt szinkronban legyen továbbá,hogy ne hassanak rám olyan dolgok, események, személyek és rajtam kívül álló tényezők, amelyek most még képesek hatni.

Mostanság, ami az önismereti utamat illeti, egészen meglepő módon jól járhatóvá tettem, és értem is már, hogy mi miért történik velem, hogy melyik embernek milyen szerepe volt, és van jelenleg is az életemben. Nyilván mindig van hová fejlődni, de úgy érzem, hogy az érzelmi intelligenciám magasra került a sok saját magamba fektetett tanulásnak köszönhetően. Ráérzek dolgokra, és mivel az utóbbi időben elkezdtem (végre) hallgatni a saját intuícióimra, így egyszerűbbé is vált az életem. 

Az elmúlt évek folyamán, amióta anya lettem, már képes vagyok tervezni, pedig előtte erre soha nem lettem volna képes. Az anyaság megváltoztatott. Azt hiszem talán előnyömre, és ennek igazán tudok örülni. Sokkalta nyugodtabb, tudatosabb, és türelmesebb vagyok, mint előtte. Szeretem az anyai oldalamat, és azt, amit kihoz belőlem a kislányunk. Na nem azt, amikor 3 teljes napi hiszti után, rámordulok (mert nekem ennyi idő kell ahhoz, hogy valóban kihozzanak a sodromból), hanem azt, amikor ösztönből rávezetem arra, hogy gyűjtsük össze a szegény gyerekeknek a játékai közül azokat, amiket már nem használ és adjuk oda nekik karácsonyra. Sokszor érzem azt, hogy bárcsak én lehetnék az ő gyerekkori legjobb barátnője, és bárcsak testvérekként együtt nőhettünk volna fel vele. De helyette "csak" az anyukája lehetek. Öt év múlva már 9 éves lesz a kislányunk, többnyire kifejlett tudattal, és kellő határozottsággal, azonban azt gondolom, hogy ez nem lesz gond számomra. Ahogy most is, úgy öt év múlva is a helyén fogom tudni kelezni őt (legalábbis nagyon remélem, hogy a kiskamasz éveket is túléljük).   

Jelenleg a hajam a hormonoknak köszönhetően bebarnult, nekem, akinek az elmúlt 38 éven keresztül szőke voltam, most meg kellett barátkoznom azzal, hogy engem is utolért az, ami egy szőke nő rémálma lehet, hogy barna lettem. Mivel mindig is hadilábon álltam a barnákkal, így ez az én sorsom, hogy megkaptam büntinek ezt a színt. Amúgy egészen jól viselem, és mondhatni már szeretem is, és nem lennék, vagyis inkább már nem tudnék többé szőke nő lenni. Na nem a fejemben, mert ott még mindig tudom hozni a szőke nős effektust. Egyszer azt olvastam, hogy a korral világosítani és rövidíteni kell egy nőnek a haját. Azonban nem hiszem, hogy öt év múlva nekem még rövid hajam lenne. Sokkal inkább beleszeretek majd az addigra már eredeti barna hajam színembe, de azért elég vadul remélem, hogy addig nem leszek fekete, mert már nekem is sok(k) lenne.

Nos,  jelen pillanatban most ilyen vagyok és nagyon remélem, hogy az előttem álló öt év is hasonlóan jól, és izgalmasan fog telni, ja és persze bízok benne, hogy nem leszek (addigra még) egy Szörny Ella de Frász nő, anya, és feleség.

Szép napot,

Edina

Mondhatnám azt, hogy értek az okos kütyükhöz, de ez elég nagy ferdítése lenne a dolgoknak. Mondhatnám azt is, hogy értek hozzájuk, de igazság szerint, ez sem állná meg a helyét. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor úgy fogalmaznék, hogy még tanulom, és olykor valóban értem is, hogy mit teszek vagy nyomok, de vannak napok, amikor még a technika ördöge is szórakozik velem, na akkor akadok ki teljesen ezeken az "okoskodókon".

Gyerekkoromban az okos eszközök többnyire a tévé, rádió, videó, telefon, és egyéb játékokban merültek ki. Nyilván a felhozatal valamilyen szinten változott, de nem igazán mondanám, hogy én személy szerint sokkalta többet használok. Persze vannak olyan dolgok, mint például a számítógép, amely elengedhetetlen a munkám során, de hogy én simán meglennék ezek nélkül is, az szinte biztos. 

Természetesen tisztába vagyok azzal, hogy mennyire kényelmesek, és megtudják könnyíteni az életünket, de én valahogy a régmúltból itt ragadt nőszemély vagyok, aki szereti még az újságokat, könyveket olvasás közben lapozgatni, szagolgatni. Sőt, ha már őszinteségi rohamom van, akkor bevallom, hogy a tömegközlekedési eszközökön tüntetőlegesen veszem elő a könyvtárból kikölcsönzött ósdi könyveket és ülök be középre, hogy két lapozás között lássam, mennyire vérlázítónak, és maradinak gondolnak a körülöttem lévő nagyon "okos emberek". 

Megszámoltátok már valaha, hogy azok, akik körülöttetek állnak/ülnek azok közül hányan használják éppen az okos kütyüjüket, és hányan olvasnak mondjuk hagyományos könyvet?! Nos, én igen! Rendszerint megszámolom, és mindig ledöbbenek, hogy átlagosan tíz emberből egy, maximum kettő olvas papíralapú dokumentumot (és ebbe benne van az a diák is, aki a háziját kora reggel írja meg mellettem).   

Tisztában vagyok azzal, hogy elengedhetetlen a mai felgyorsult világban bizonyos okos eszközök használata ahhoz, hogy lépést tudjunk tartani mindennel és mindenkivel. Azzal is tisztában vagyok, hogy sok embernek a munkáját nagyban megkönnyítik. Azonban van egy határ, amit nem lenne szabad átlépni. Ez nyilván mindenkinél más, ahogyan az is, hogy ki mit, és mennyit engedi használni ezeket a dolgokat a gyermekének. 

Sokszor eszembe jut, hogy a régi öregek mennyivel boldogabb életet éltek, mint mi. Igen persze tudom én, hogy boldogok a tudatlanok, mert fogalmuk nincs arról, hogy mi mindent nem tudnak még a világról. De tényleg mindig mindent azonnal meg kell tudnunk?! Persze fel lehet rengeteg dologra készülni általuk, de biztos, hogy mindenki fel van készülve arra az információ áradatra, ami körbevesz minket?!

Hiszen azoknak, akiknek az egyik ilyen okos eszköz a napi munkájához elengedhetetlen, még nekik is szükségük van egy idő után egyfajta szünetre, vagyis digitális detoxra, hogy kikapcsoljanak, hogy elengedjék azt, hogy mindig mindent kontroll alatt kell tartaniuk, hogy mindig tudniuk kell mindent a világról különben nem fognak számítani bizonyos körökben. Olykor ők is szükségét érzik annak, hogy nyomjanak egy ralax gombot, és időnként elővehetnek egy könyvet, és újra rájöhetnek arra, hogy van élet a rettentően okos kütyük nélkül is. De még milyen!

Szép napot,

Edina  

Azt gondolom, hogy talán nincs is olyan ember, aki ne játszott volna már életében legalább egyszer azzal a gondolattal, hogy ha tehetné, akkor kinek a bőrébe bújna bele. Gyerekként ez egészen könnyedén megy, míg a felnőtt inkább racionálisabban döntenek, addig a kicsik teljesen más szempont szerint választanak. Olykor jólesik eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne ha... De persze mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ezek a kezdetű mondatok sehová sem vezetnek, mert ha ez lenne, meg ha az lenne szavak leginkább arra jók, hogy elfedjék a jelen valóságát, és egyfajta álombeli átmeneti illúzióba ringassanak bennünket. 

Azonban ha mégis eljátszanék a gondolattal, hogy kinek a bőrébe bújnék bele, akkor elég sok mindenkit választanék. Többek között, ha tehetném akkor egy napra miniszterelnök is lennék, aki átlátná a teljes ország napi feladatait, folyamatait, valamint a megoldandó kérdéseket. Beszélgetnék más vezetőkkel, hogy az országunk nehéz helyzeteit miként tudták megoldani, és volt-e olyan, ami különösen nagy kihívást jelentett számukra.

Lennék orvos is, aki életet ad, vagy ment. Akár szívsebész, vagy nőgyógyász. Aki a kezében tartja más szívét, miközben a családtagok kint mormolják az imát. Innen nézve elképzelhetetlen számomra, hogy milyen érzés lehet valakinek az életét szó szerint a kezedben tartani, hiszen erre szerintem csak egy magasabb erő képes. Mégis megtapasztalnám azt, hogy ezek a cselekedeteim mit válthatnak ki belőlem.

Lennék tanár, hogy láthassam, ahogy a diákoknak átadom a tudást és azt hasznosítani tudják. Amikor hosszas magyarázás után, végre megértenek valami olyat, ami valóban bonyolult számukra. Szerintem csodálatos érzés lehet a tanároknak az, hogy valamit adhatott egy másik nemzedéknek. 

Kipróbálnám, hogy milyen lehet híres énekesnek lenni. Vajon milyen érzés lehet az, amikor az általad írt dalt, több ezren éneklik veled, és emberekre olyan hatást gyakorolsz, amit kevesen tudnak elmondani magukról.

Olykor úgy érzem, hogy ahhoz, hogy ne felejtsem el az apró dolgokat is értékelni, nem ártana, ha néha egy utcai csavargó bőrébe is belebújhatnék. Szörnyű lehet, amikor kiszolgáltatott emberként másokra vagy ráutalva. Például egy esős napon vajon ki állna meg, hogy pénzt adjon nekem ételre?!

Szívem szerint megnézném azt is, hogy vajon milyen érzés lehet egy győztes sportolóként több százezer magyar emberrel szemben állni a dobogón, és könnyes szemmel végig hallgatni a himnuszt, amit mindenki nekem, és velem együtt énekel. Még a hideg is kiráz tőle, ha rágondolok.

Lennék haldokló öregasszony, akinek már csak pillanatai vannak hátra, hogy lássam, mi az, amit most még megtehetek, de idősen már fájna, hogy nem tettem meg. 

Végül, de nem utolsó sorban lennék egy kicsi lélek, aki miután itt hagytam a földet a kislányom mellett lehetnék örökre, hogy segíteni tudjam nehéznek vélt helyzeteiben, hogy támogathassam, ha úgy érzi, hogy egyedül maradt, és hogy súgni tudjak neki, ha szükségét érzi.

Véleményem szerint gondolatban bárkinek a bőrébe belebújhatunk. De figyeljünk arra, hogy valójában kinek az életét kívánjuk magunknak. Hiszen ne csak a jót lássuk egy egy személy esetében, hanem az olykor nehéz döntéseit, problémáit, kétségeit is. Van egy mondás, miszerint ha mindenki a saját életét, és azzal együtt minden jót és nehézséget egy képzeletbeli nagy asztal közepére tolná be, miután meglátná 100%-ban, hogy másoknak valójában milyen élete van, mindenki szép csendben visszahúzná a saját életét maga elé...

Szép napot,

Edina