Szerintem nincs olyan szülő, aki ne magyarázna naphosszat bizonyos általa fontosnak vélt dolgokról a gyerekének. Legyen az bármennyire meghatározó, olykor még én magam is szembesülök vele, hogy jó jó, hogy próbálom meggyőzni a gyereket arról, hogy mozogjon sokat, mert az fontos és bla bla bla, de én magam mégis mikor mentem el utoljára edzeni?! Lássuk, hogy melyek azok a mondatok, amiket gyerekként naponta hallgattunk, de felnőttként már egyáltalán nem biztos, hogy  betudunk tartani (tiszteltet a ritka kivételnek!). 

Olyan nincs, hogy valaki nem sportol

Gyerekként fel sem tűnt, hogy mennyit mozogtunk. Persze, most rá lehet fogni arra, hogy anno nem volt ennyi okos kütyü, ami feltartott volna bennünket, és a mai gyerekek ezért is veszik rá magukat nehezebben a kinti sportra. Órákat tekertünk kinn a parkban, sokszor még az időérzékelésünk is teljesen megszűnt, és úgy szóltak ránk, hogy már sötét van, és menjünk végre haza. Aztán mire mi magunk is szülőkké válunk, már pontosan tudjuk, hogy mennyire fontos a rendszeres mozgás, de talán ez a legutolsó, amire a szabadidőnkből áldoznánk.

Persze kifogásgyártásban még mindig jobbak vagyunk, mint a gyerekek, de ha nekik arról tartunk kiselőadást, hogy milyen hasznos a mozgás, és ráadásul még feszültség levezetésére is nagyszerű, na meg persze az egészségünk megőrzésére is gondolni kell, és mindezek mellett persze új emberekkel is megismerkedhetünk. De, ami a lényeg, hogy mi magunk nem mutatunk kellő példát a gyerekek számára, akkor mégis, mért várjuk el tőlük az ellenkezőjét?!

Félreértés ne essék, én is azok táborát erősítem, akik küzdenek azzal, hogy "de mégis mikor, ha nincs rá időm". De ha teljesen őszinte akarok lenni, ez a részemről is pusztán csak egy kifogás a sok közül. Mert akár mehetnék a gyerekkel együtt úszni, futni, tornázni, az otthoni mozgásról nem is beszélve, ami való igaz, hogy egy ideig szoktam tudni tartani, egy ideig. Azonban az igazsághoz hozzátartozik, hogy már teljesen hozzászoktam ahhoz, hogy a saját szokásaim rabja vagyok, vagyis, majd holnap, ma már nincs kedvem semmihez...

Légy jó mindhalálig

Akár azt is mondhatnám, hogy légy őszinte, és segítőkész. Azt gondolom, hogy ez a felnőttek világában eléggé kihalófélben van. Olykor, amikor kimondok magammal kapcsolatban egy-két mások által már talán túl őszinte mondatot, vagy képes vagyok ismeretlen embereknek segíteni, akkor egyszerűen érthetetlen tekintetekkel találom magam szemben. Mintha teljesen elment volna az eszem, hogy mi az, hogy kedves, vagy segítőkész vagyok egy vadidegen emberrel?!

Bocsánat! Lehet, hogy ez nagyon naiv dolognak tűnik bizonyos emberek szemében, de ÉN még hiszek abban, hogy jobb adni, mint kapni, és hogy lehetsz őszinte! Csak tudnod kell a megfelelő szavakat használni!

Hiszem azt, hogy az a kisgyerek, aki anno én is voltam, nem lehet nevetség tárgya azért, mert képes kimondani őszintén azt, hogy bizony az a sapka nem sárga, hanem kék, még ha mások meg is akarnak győzni a saját kanárisárgaságukról.

Tudom, hogy sok esetben egyszerűbb úgy dönteni, hogy nem vállaljuk fel a saját véleményünket, nézőpontunkat, mondván, az már ciki, vagy egyszerűen így a kényelmesebb.

Hiszem azt, hogy nem ment még ki a divatból, hogy az ember a saját családjában, és közvetlen barátainak ne játsza meg az eszét, hanem őszinte, és kedves legyen, mert kivel mással, ha nem velük.

És itt jönnek a képbe a gyerekek. Azok a gyerekek, akiket már mi felnőttek nevelünk arra, hogy jó emberekké váljanak.

De bocsánat!

Mégis mitől lennének azok, amikor mi magunk is naponta bukjuk el az élet adta jótékony lehetőségeket?! Még mindig azt gondolom, hogy a gyerekek nem hülyék, csak kicsik, és attól, hogy nem tudják megfogalmazni a megfelelő szavakkal a véleményüket, attól még pontosan látják, hogy mi, mire és hogyan reagálunk. Legyen szó egy ideges buszsofőrről, vagy épp egy tolakodó néniről. A lényeg az mindig ugyanaz. Mennyire tudsz emberséges maradni adott helyzetben úgy, hogy az példaértékű legyen a gyermeked számára?!     

Az vagy, amit megeszel

Emlékszem, hogy gyerekként az anyukám folyamatosan azon pörgött, hogy végre egyek már csak 10 kanállal abból az ételből, amit főzött. Amíg kicsi voltam, rettentően untam az egészet. Annyit éreztem, hogy nem játszhatok, hanem ülnöm kell egy nagy asztalnál, és kötelezően ennem (még jó, hisz szó szerint elfújt a szél :). Egyszerűen az egész teher volt számomra, és nem igazán értettem, hogy mi ebben a jó. Persze én is normális családból származom, ahol együtt evett a család, és körbeültük az asztalt mindig, de én akkor is másként éltem meg a helyzetet. Majd miután gyermekünk született, nyilvánvaló volt, hogy visszakapom az élettől az evési mizériák sokaságát, és hát mi tagadás, így is lett. 

Gyerekként minden egyszerűbb. Játszol, eszel, alszol (néha), aztán kezded elölről az egészet. Nem igazán tűnik fel, hogy hányszor ülsz le az asztal mellé enni, mert a világ tele van felfedezni való dolgokkal, és igyekszel gyors lenni.

Ki perceket, ki órákat könyörög a gyerekének, hogy egyen már végre egy falatot, és ha kimarad az 5 étkezésből egy, sokan már kezdik megkongatni a vészharangot, hogy valami baj közeleg.

Azonban felnőttként jó, ha napi 3x eszünkbe jut, hogy itt az idő az evésre. Megfájdul a fejünk, mert nem iszunk, vagy eszünk eleget, mert minden fontosabbnak tűnik. Rohanás a gyerekkel, majd be a munkába, ott egy kávé, aztán mehet a munka, majd 2 körül eszünkbe jut, hogy még nem is ettünk semmit. Nos, ezt nem igazán nevezném példaértékűnek, amit a gyerekeknek is követniük kellene. De akkor miért nem vagyunk képesek önmagunkra jobban figyelni?! Legalább fele annyira, mint amennyire rájuk figyelünk.

Önbizalom

Képzeld el, hogy mi lett volna, ha gyerekként a huszadik elesésed után, egyszerűen fogod magad és nem állsz fel többé, mondván én ezt nem tudom megcsinálni és ülve maradsz örökre. A világ akkor is ment volna tovább, ha te ülve maradsz. Sőt! Bocsánat, de kit érdekel, hogy te ülsz vagy épp haladsz?! Pont ez az. Senkit se! Mert mindenki önmagát próbálja meg erősíteni, nem mást, és ha te, mint a gyermeked szülője, ezt nem adod meg neki, akkor senki más sem fogja. Miért is tennék, hiszen senkinek semmi köze a te gyerekedhez. 

Ha te nem vagy biztos önmagadban, akkor azt a gyermeked is érezni fogja. Miért?

Azért, mert a kis radarjaik érzékelnek mindent, amit mi érzünk. Ha bizonytalan, kishitű, könnyen kibillenthető vagy, akkor ő is ekképpen fog cselekedni a saját kis világában. De nem csak egy dologban, hanem szinte mindenben. Ugyanis, ha azt látják, hogy mondjuk te undorral méregeted magad a tükörben, hogy mennyi felesleg van rajtad, vagy érzékelik, hogy egy fontos megmérettetés előtt állsz, de elbizonytalanodsz, hogy valóban megbírod-e tenni, hisz akad nálad jobb, szebb, ügyesebb stb. ember, miért neked lenne szerencséd, sajnos van egy rossz hírem, ők ezt fogják lemásolni. Hiszen nem tudják, hogy az jó vagy rossz, egyszerűen úgy gondolják, hogy ránk akarnak hasonlítani, és amit mi teszünk, az számukra is tökéletesen követendő példa lesz. 

De ha te elkezded erősíteni magadat, és foglalkozol az önbizalmaddal, hogy stabil legyen, hogy ne hassanak rád külső vélemények, nézetek, amelyek akár napokra kétségek közé tudnak kergetni, akkor az, a gyermekedre is hatással lesz.   

Szép napot,

Edina 

Ha tetszett a fenti írásom, akkor kérlek oszd meg másokkal is. További bejegyzéseket a Babarózsa - Kovács Edina kismama coach Facebook oldalamon találsz, valamint a kovacsedina_kismamacoach Instagram oldalamon.

kép: pinterest