A szülői létünkkel megszületik (vagy talán csak felerősödik) bennünk egy új oldalunk. A nőknél ezt anyatigrisnek nevezik, az apák meg véleményem szerint eleve tigrisek, ha a családjukról van szó. Időről időre szembetalálkozunk olyan emberekkel, helyzetekkel, amelyeket valljuk be, hogy olykor nehezen tudunk kezelni, de belejövünk és megtanuljuk, és ami tegnap még nehéz volt számunkra, az ma már semmiféle fennakadást nem okoz. De lássuk, hogy melyek azok a dolgok, amelyekkel idővel szülőként már egyszerűen nem vagyunk hajlandóak foglalkozni.  

 pinterest

Dicsekvő szülőkkel: valahogy immunissá válik az ember, azokra a szülőkre, akik folyamatosan csak dicsekednek a saját gyermekükkel - megjegyzem ezzel mindenki más gyerekét hülyének is nézik. A kezdet kezdetén könnyen belefutunk az olyan megjegyzésekbe, szócsatákba, amelyek által szinte versenybe szállunk a saját gyermekünk érdekébe, hogy majd akkor ki tud jobb és nagyobb dicsérő szót előhúzni a szótárából, de idővel kitisztul a kép és rájövünk arra (na persze nem mindenki!), hogy mint minden ez is a szülői bizonytalanság egyfajta formája és valójában szegény gyerek a felét se tudja annak, amit a szülei fecsegnek róla. Sokan a szülői értettség kezdeti stádiumában ragadnak és nem meghallva másokat, csak a saját gyermekükről beszélnek és ha visszakérdeznél, hogy mi volt a te utolsó mondatod, sajnálatos módon nem fogalmuk sem lenne róla. Persze nem azt mondom, hogy más gyerekére jobban figyeljünk egy-egy beszélgetés alkalmával, de lehetnénk nyitottabbak is a többi szülő gyermekével kapcsolatban, hátha nem beszél mindenki hülyeséget.  

 pinterest

Mások véleményével: talán nem is kellene ezt a részt nagyon taglalnom, azonban egyre több olyan szülővel találkozok jómagam is, akik egyszerűen képtelenek a saját családjukra koncentrálva élni az életüket - hozzáteszem, hogy, ami a legszomorúbb, hogy ezek nem mind kezdő szülők! Sokan azzal stresszelik még pluszban magukat (mintha e nélkül nem lenne elég stresszes a szülői lét), hogy ki és mit gondol a családról és leginkább arról, hogy miként nevelik a gyermekeiket. Értem én, hogy fontos az anyós, a sógornő, meg az összes többi női rokon (azért írom a nőket, mert hát nincs mit tagadni, mi nők sajnos kritikusabbak vagyunk egymással) véleménye, meg hát ugye a családi béke miatt rájuk is hagyjuk. Arról már nem is beszélve, hogy azok, akik ritkán, ünnepekkor, családi alkalmakkor találkoznak távoli rokonokkal, valahogy még inkább megakarnak egymásnak felelni és így ráhagynak mindent a mamára meg az összes többi rokonra, akik jobban ismerik más gyerekét a szülőknél. Teljesen felesleges lenne ezeket a köröket futni, hiszen ha már megszületett benned az anya/apa tigris, akkor néha igenis ki kellene engedned magadból és kiállnod a saját családod érdekében a nézeteitekért és nem lesütött szemmel elviselni az olykor már romboló hatású mondatokat.  

 pinterest

Ha egyedül maradok a szülői nevelési elveimmel: az előző folytatásából következik, hogy szintén nem lenne szabad teret adni annak, hogy ha te hiszel a saját nézeteidben, ami neked és a családnak is bevált és igenis működik, akkor nem átmenni bólogató kutyába, hanem megmaradni az általad jónak vélt nevelési elveidnél. Itt most nem arra gondolok, hogy fajfej módjára kizárni minden egyéb alternatívát és makacsul ragaszkodni még akkor is ahhoz, ha a családnak nem megfelelő az irány. Pont, hogy nem! Hanem egy olyan nézetet és irányt kell tudnotok kiválasztani, ami nektek a lehető legjobban működik, mert ettől lesztek egy egység és szövetség, hogy ti így közösen is tudtok működni. Számomra még mindig sokszor felfoghatatlan, hogy szülőként nem az lenne az elsődleges dolgunk, hogy a gyermekeknek egy stabil és kiegyensúlyozott légkört teremtsünk meg?! Ehhez képest azonban, ha elkezdesz másra/másokra figyelve élni, ez az egész képes pillanatok alatt megborulni és máris megengedted, hogy kívülállók (igen, az anyósod is az!) beleszóljanak az életetek egyik legérzékenyebb területébe.     
pinterest

+1 Katonai renddel: "imádom" az olyan képeket, ahol a szülők felteszik a különböző közösségi oldalakra, hogy például milyen csodás rend van náluk a karácsonyi ajándékbontás után. Kvázi már csak az nincs a kép alá írva, hogy a gyerek még élére is hajtogatta a csomagolópapírt. Te jó ég! Ilyenkor valahogy mindig egyfajta sajnálat alakul ki bennem, hogy ahol egy olyan kép készül a gyerekről, ahol csupa derékszögbe állított játék van a polcon és a könyvek pedig írók és színek szerint vannak rakva, ott vajon mennyire stresszes gyereknek lenni?! Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy hatalmas őskáosznak kell lenni minden lakásban, ahol gyerek van, csak ne legyünk már ennyire álszentek, hogy miközben kifelé azt sugalljuk, hogy nálunk a nap minden percében toppon van a lakás, közben meg a kép elkészülte előtt fél órát magyaráztunk a gyereknek a rend elméletünkről. Szerintem ez egy tipikusan olyan tényező a szülők életében, amit el kell tudni engedni. Tudom, sokan most felhorkannak, hogy könnyű ezt mondani, hogy engedd el, de mondja már meg valaki, hogy hogyan lehet ezt megtenni! A válaszom erre szimplán csak annyi, hogy egy család életében nem annak kell az elsődlegesnek lenni, hogy a játékok 45 fokos szögben ülnek-e vagy sem. Amennyiben ez az elsődleges, az már régen rossz, hiszen még mindig "csak" gyerekeket nevelünk és nem pedig katonákat.

Amennyiben tetszett a bejegyzés kövesd a blog Facebook oldalát így biztosan nem maradsz le a következő posztról :-)