Amikor megszületünk tökéletes kis emberi lényként érkezünk erre a tökéletlen világra. A lelkünk és a testünk egyaránt szinkronban van és ez meg is látszik rajtunk. Kisugárzik testünk minden porcikájából és lényünk minden rezdüléséből a magunk kis kifogástalan egyénisége. Egyszerűen látszik az ordításunkból, abból ahogyan felsírunk, vagy épp mosolygunk. Mindenhez önbizalommal telve és mérhetetlen bátorsággal és boldogsággal állunk hozzá. Bátran követelőzünk és addig tesszük ezt, amíg el nem érjünk, azt, amit MI szeretnénk, amire igazából MI vágyunk. Nem másokat előtérbe helyezve éljünk az életünket, hanem saját magunk számára is MI vagyunk az elsődlegesek. Nem törődünk senkivel és semmivel. Kimutatjuk az érzéseinket, ha dühösek vagyunk, vagy ha szomorúak, nem titkoljuk el, hanem engedjünk, hogy kijöjjön belőlünk minden feszültség és ha kell, akkor ordítva, toporzékolva szabadulunk meg minden bennünket ért felgyülemlett frusztrációtól.

A testünket arányosnak, mondhatni tökéletesnek látjuk, és mások is annak látnak bennünket. Nem zavar minket sem az úszógumi (sőt édesnek titulálja mindenki a kis hurkáinkat és hatalmas puszikat kapunk rá) sem ha a vékonyak csapatát erősítjük. Képesek vagyunk elfogadni az esetlegesen felmerülő testi hibáinkat és nem akadunk fenn azon, ha valamelyik gyermeki társunk ilyenebb, vagy olyanabb nálunk. Együttérzőek vagyunk és támogatunk mindenkit, hisz egy falkából valók vagyunk, akik kiállnak egymásért és ha kell, akkor segítik egymást.   

A közösségekben gyermekien naivan állunk mindenkihez és senkiről nem feltételezünk semmilyen rosszat. Úgy érezzük, hogy egyek vagyunk. Egyek, akik a homokozóban közösen építünk egy (lég) várat, míg mások a vizet hordják, hogy a homok jól megtapadjon, addig megint mások pedig ágakat gyűjtenek a folyó feletti (álom) hídnak. Nem érzékeljük és nem is éreztetjük a különbségeket, hisz még nem fertőzött meg bennünket a felnőttek világa.

Azonban ahogy elkezdjük bontogatni a szárnyainkat és idomulni a felnőttek világához - hisz rájuk akarunk hasonlítani, mert ők a példaképeink - nem vesszük észre, hogy azok, akik tökéletesek, azok MI magunk vagyunk és nem az általunk annyira dicsőítettek. Amit belép az életünkbe a ránk nyomott és belénk ültetett félelem érzése, szinte azonnal áldozataivá válunk ennek a szövevényes és rút érzésnek, hogy nem vagyunk elég jók. Mihasznák és áldozatok vagyok, akik nem képesek semmire és biztos, hogy képtelenek leszünk bármit is elérni az életben. Lemaradtunk már most mindenről, ami fontos és nincs több lehetőségünk, mert elszalasztottuk, hisz még ahhoz is buták vagyunk, hogy azt észrevegyük, ha az élet tálcán kínál valamit. Hirtelen már egyáltalán nem aranyosak a nem is oly régen még bájos hurkácskáink, és ha túl vékonykák vagyunk, akkor pedig mindenki rohan az orvoshoz, hogy mi lehet a baj velünk. Az általunk gondosan és gyermeki precizitással felépített homokvárat, elemenként rugdossák szét a felnőttek és kiábrándító kemény szavakkal próbálják felnyitni a szemünket, hogy nem ez a valóság, hanem az, amit ők annak gondolnak.

Teljességgel érthetetlen! Pedig egykoron mindannyian innen indultunk és együtt hittünk abban, amit megálmodtunk önmagunknak ott a homokozóban, hogy tökéletesek és mindenre képesek vagyunk, akik hisznek és küzdenek a saját álmaikért, úgy hogy közben kizárjuk azokat, akik bántani akarnak bennünket.   

Edina

kép:pinterst