Babarózsa

BABARÓZSA – online önbizalomerősítő beszélgetések nőknek/anyáknak

Egy másfajta szüléstörténet
Avagy, fogadjuk el egymás szülési történetét úgy, ahogy van!

735c5be9dad6ea30aae512f98d9ac81f.jpg

Éjjel 3 óra volt, amikor már harmadjára mentem ki pisilni és alig bírtam aludni, de közben az agyam azt hajtogatta, hogy aludj már, mert holnap reggel megint vizsgálatra mész és korán kell kelned. Miközben simogattam a hasamat és oldalfekvésben legurultam az ágyról a vak sötétben alig találtam meg a kilincset, majd mire már átverekedtem magam a mini lakásunk zegzugos folyosóján, alig vártam, hogy ráüljek a budira. Ráültem, de kivételesen nem pisi jött...

Arra gondoltam, hogy még tutira nem szülök, hiszen azok alapján, ahogy ezt olvastam, és ahogy a rém sztorikban hallottam, az elpusztulást már csak érezném. Így fogtam magam és visszafeküdtem aludni. Vagyis, naivan azt hittem, hogy fogok tudni, de helyette már az összes Eszmeralda Puniellás sorozatot végignéztem és közben, mintha valamiket elkezdtem volna érezni. Figyeltem az órát és a perceket, de nyilván semmi nem úgy történt, ahogy azt valaha bárki is leírta. A fájások hol 2 percesek, hol meg 10 percesek voltak. Elkezdtem beszélni, majd énekelni „édesemhez” hogy megnyugodjon és, hogy végre mind a ketten vissza tudjunk aludni. Naná, hogy nem csendesedett le, így ahogy félig csukott szemmel néztem az órát, akkor szembesültem vele, hogy hát bizony ez, eléggé úgy tűnik, hogy az albérlő végre felmondaná a szobát és szétnézne idekinn. Újfent erőt vettem magamon, megint legurulás az ágyról, kitántorgás a folyosóra, majd be a nappaliba, ahol hites férjem szétterülve (mint a részegek, pedig antialkoholista) horkolva aludt. Odalépek hozzá, gondoltam, hogy jelzek neki, hogy úgy érzem, hogy itt az idő, erre vártunk kb. 100 éve és még 120-at (legalábbis a 9 hónap annyinak tűnt), hogy meglássuk a csodát. De hiába is ébresztgettem, tök süket volt és mivel szét volt terülve, még leülni se tudtam mellé. Közben a (sátán) kutyája is megjelent, hogy ő is érez valamit a levegőben, amikor odabotorkáltam a szekrényhez, hogy akkor én biza elkezdek öltözködni, mert mire mindent felveszek így lassan már télvíz idején, addigra úgyis felkel a nap. Majd hirtelen, mint valami horror filmbe felült apája és rám kiáltott – te meg mit csinálsz?

  • Úgy érzem, hogy mennünk kell…
  • Rám néz, amolyan értelmes boci szemekkel a félhomályban, majd megkérdezi ártatlan arccal, hogy mégis hová akarsz menni ilyenkor?

Hát nem mondom, hogy nem tudtam volna lerúgni egy nindzsarúgással a fejét, de nyilván csak azért nem tettem meg, mert óriás hassal elég nehéz a fejemig felemelni a lábamat, de különben tutira megteszem.

  • Hát be a kórházba szívem, mert beindult a szülés.
  • Most? – jött a következő még értelmesebb kérdés.
  • Igen drágám most – miközben az jutott az eszembe, hogy míg mások a szülőszobában ölik meg a férjüket, addig én már előtte képes lennék beverni neki egy q nagyot. Természetesen a fájások mondanom sem kell, hogy erősödtek, oly annyira, hogy már csak kapaszkodva tudtam lépni és levegőt venni.
  • Jaj, várjál akkor, előbb leviszem a kutyát sétálni, mert kitudja, hogy meddig fogsz szülni! Kibírod addig? Na és akkor gondolatban tényleg bevertem neki egy nagyot.
  • Hát persze drágám, mindent kibírok – mondtam nyugodt hangon, hisz ezzel csak energiát veszítenék, így nem mondtam neki semmit, de belül tomboltam.

Végül sikerült magamra rángatnom a sátorméretű ruháimat és beszélnem mindenkivel, akivel ilyenkor szükséges, így elindultunk a kórházba. Amikor kb. harmadjára éreztem azt, hogy tényleg megfojtanám az embert magam mellett, az akkor volt, amikor a kórházba vezető úton kifogta az összes piros lámpát és ekkor már elég intenzíven éreztem a fájásokat, de mivel vezetett ezért még odaverni se tudtam volna neki, így tovább szenvedtem és ordítottam belülről. Nyilván az összes kátyút is megszámolhattam a lámpák mellett, sőt még azokat is, akik gyalogoltak a buliból hazafelé (annyira lassúnak éreztem a haladásunkat).

40ecb457e43333c045f87ad439250fc8.jpg

Végre megérkeztünk a megmentő helyre - megmondom őszintén kissé megkönnyebbültem, hogy biztos kezek közé kerülök. A férjem és az anyukám kinn vártak a folyosón, addig, amíg nálam megállapították, hogy igen, ez valóban a szülés, itt ma gyerek lesz! Királyság – gondoltam magamban, majd bejött a reggeli szülésznő, hogy felvilágosítson néhány dologról. Egy gyors átöltözés után már meg is jelent a színen a dokim, akit leginkább azért választottam, mert ő maga a megtestesült nyugalom. Széles mosollyal jött be, hogy elérkezett ez a csodás nap is, majd biztosított arról, hogy minden rendben lesz. Elmondta, hogy most mi fog történni, mire számíthatok és a végén, mint egy lábjegyzetként megjegyezte, hogy várhatóan délután 5-6 körül lesz ebből baba. Mondta ezt nekem reggel 7 órakor. Ismétlem kora hajnali 7 órakor! Reggel 7-től délután 5-ig, ha ez most ennyire fáj, akkor mégis hová tud ez még fejlődni – gondoltam magamban, de úgy voltam vele, hogy bár még életemben nem szültem, de ezt a bentről érzett dübörgésből és mozgolódásból ítélve, ez a gyerkőc, tutira nem fog délutánig várni. Kisvártatva jött a saját szülésznőm, hogy akkor jön a doktor úr és megvizsgál, szóljak, ha jön egy fájás. Szóltam, vizsgáltak, és Isten bizony, ha lett volna csempe az ágy mellett, na, azt tutira lekapartam volna (igazából lehet, hogy volt, csak az előttem lévők már megtették, amit a haza követelt). Vizsgálat után át kellett sétálnom a szülőszobába, ekkor volt 9 óra. A férjemnek szóltak, hogy jöhet, mert a helyemen vagyok. Előre megbeszéltük vele, hogy ha Ő, ismétlem Ő, rosszul lenne – leválthatja, az anyukám, aki a folyosón ült és várt türelmesen a jelre – akkor szegény tudjon pihenni. Szegény…

Miközben a férjem mellettem egész jól szórakozott, telefonálgatott, beszélgetett mindenkivel, aki arra járt, közben megéhezett, majd a végén rosszul lett. Kicsit kiment aztán visszajött, hogy tovább idegesítsen. Az egész sztoriban az volt a legjobb, hogy mivel valamitől aznap reggel totálisan bedugult a füle, így igazából teljesen felesleges lett volna bármit is mondanom neki. Szegény nem tehetett róla, de majd megvesztem tőle. Az összes ismerőssel beszélt és elmondta, hogy most épp két fájás között vagyok, így most (ő) ráér beszélni - mintha legalábbis órákig tartana a két fájás közötti időszak. Mialatt ő élte a kis életét, addig én próbáltam szigorúan befelé figyelni. A levegőre, és amit már szülés előtt szinte minden nap elolvastam, hogy Dr. Spock mit tanácsol a szülés alatt, mire figyeljünk. Folyamatosan az általa írtak jártak a fejemben, így csukott szemmel és némán figyeltem arra, hogy mikor jön a fájás.

Ne várd a következő fájdalmat. Amikor az egyik elmegy, azonnal irányítsd a tudatodat valahova máshova. A hovát neked kell eldönteni. Csak lélegezz lassan és mélyeket.  Amikor már úgy érzed, hogy "innen már lehetetlen, ezt nem tudom tovább csinálni", akkor még inkább csináld tovább. És ne vitatkozz senkivel, csak csináld.” Ezeket a mondatokat skandáltam a végtelenségig és még tovább, mint egy lemez, ami megakadt és képtelen voltam bárkivel is kommunikálni, csak összeszorított szemmel tettem a dolgom és közben nyugtattam magam belülről, hogy mindjárt vége. Mondjuk jó fej Spocki bácsi, mert úgy írta le az egész szülést, hogy előbb menne mindenki a saját kivégzésére, mint a szülőszobába, de így utólag visszagondolva, inkább legyek előbb sokkban, mint ott. Némi foszlány megmaradt a fejemben, amikor közölte a férjem, hogy elküldte az anyámat haza, vagy amikor felnéztem végre, akkor meg csak a dokit láttam benn a szobában, hogy ül egy széken és engem néz, hogy hol tartok. Majd elérkezettnek éreztem az időt, hogy akkor szükségem lenne némi kábításra, mert az a délután 5 óra, még elég messzinek látszik, másodsorban talán kábult állapotomban jobban viselem a férjem humorát. terhesnyuszi.jpg

Ez egyszer szólaltam meg, amikor is megkértem a szülésznőt, hogy adjon fájdalomcsillapítót – aki bájosan rám mosolygott és közölte, hogy már késő, mert mindjárt meglesz a baba. Késő?! Anyám, mi az, hogy késő, erről nem szólt senki, hogy ilyen is lehetséges. Jó rendben, akkor valami csak lesz - gondoltam és becsuktam vissza a szemem és elmerültem Dr. Spock szavaiban. A következő szemkinyitásomnál már azt láttam, hogy körbevesznek zöld ruhás emberkék és pozícióba állították a lábam, hogy akkor adjak bele mindent és nyomás. A férjem nem igazán látott jól a páholyból (a fejem mellől) így átfáradt a színpadi művész bejáróhoz, hogy láthassa, miként fordul meg a gyerkőc háromszor, mire kibújik. A harmadik nyomásnál mindenki felkiáltott, mint valami focimeccsen, miközben az én szemem még mindig erős szorításban volt, ezért aztán úgy kellett szólni nekem, hogy nyissam már ki, hisz megszületett a gyerkőc.

  • A születés ideje: 2014.10.21 10:35 perc, apa mi lesz a neve akkor a gyermeknek - kérdezte mosolyogva tőle az orvos…

Amikor végre kinyitottam a szemem és megpillantottam azt a picinyke testet, aki eddig belülről rugdosódott, az valóban fantasztikus érzés volt. Egy kis mázas békalány sírdogált a dokim kezében, aki inkább fehér volt a máztól, mint rózsaszín. Nem éreztem semmi fáradtságot, de hang mégis alig jött ki a torkomon (biztos a férjemmel való belső ordítás miatt) és csupán csak annyit tudtam mondani „édesem”. Apára néztem, aki pedig ennyit bírt mondani: „basszus”. Na, jó, ezért a beszólásáért is majd kiosztom a fatert, mert ő készített ki, de teljesen, nem a szülés. Közben annyira meghatódott, hogy láttam rajta, hogy azonnal szerelembe esett és elveszett örökre a gyerkőcünk tekintetében. Ahogy fogta azt a pici testet, amit akkorra már ruha és pólya fedett ő pedig egyre jobban lecsendesedett és végül megnyugodva szendergett vissza a karjaiban. Hm, család lettünk - gondoltam, egye kutya, elhalasztom apa letolását. 

  • Na, akkor jöhet a következő – kérdezte széles és örömteli mosollyal a doktor úr.
  • Hú, doktor úr, én nagyon elfáradtam, előbb még ezt kell feldolgozni és ennek örülünk, ami most van – válaszolta könnyes szemmel a férjem, miközben én a háttérből bólogattam neki, hogy bármikor jöhet még egy kör és kacsintottam.

 

576acea92c93961fe2b58a14461520a5.jpg

kép:pinterest