 |
| kép:pixabay |
Amióta valakinek az anyukája vagyok, sokszor én magam se tudom, hogy ki néz vissza rám a tükörből. Addig tiszta sor, hogy várandósak leszünk és ki így - ki úgy éli meg a 9 hónapot. A magam részéről én még akkor nő voltam, aztán valahol a szülőszobából kitolva és betolva a saját szobámba, és belenézve a tükörbe, egy félig riadt, félig ismeretlen nő arca rajzolódott ki.
Elkezdődik egy új időszak, a totális káosz és tükörkerülés időszaka, na akkor inkább a lepukkant anyu voltam, és ezt követte a tejcsárda anyu, amikor mindenhol tej foltok vannak és persze ekkor még a kezdeti kismama ruhák voltak csak jók rám. Ezután jött a kerekded anyu (ahogy én hívtam dzsabba) na itt aztán már nem volt olyan sátor, ami kellően eltakart volna. Majd elérkezett a szopi vége és ezzel együtt megszületett sportos anyu, ami szuper volt, mert leadtam mindent, amiért előtte keményen megküzdöttem, hogy végleg rajtam maradjon (sütik, torták, csipszek és minden ami árt). A sportos anyut pedig felváltotta a munkábajárós anyu, aki jelenleg is vagyok.
De ha arra gondolok, hogy vajon mikor éreztem utoljára magam jó nőnek, hát arra bizony nem igazán emlékszem. Nyilván az se segít rajtunk, hogy a város tele van jó nőkkel, akiknek szuper a hajuk, a sminkjük makulátlan és a ruhájuk épp az aktuális divat szerinti. Szóval ott rohanunk mi anyák (mert én állandó rohanásban vagyok), a csinos és dekoratív nők között, miközben a régi farmerünk épp hogy újra ránk jön és a magassarkú cipő szorít, mert már elszoktunk a szűk cipőtől. De aztán néha ahogy jobban megnézem ezeket a nőket, azért látok egy két csapzott hajat, letaposott cipő sarkat, leesett műkörmöt és még sorolhatnám, na ilyenkor érzem azt, hogy igazából én is csak egy vagyok a sok nő közül.
Edina
