kép:pixabay

Éppen a szokásos játszótéri hiszti után kergettük hazafelé szent gyermekünket, ami annyit jelent esetünkben, hogy először előrefelé ordítva térdre veti magát, majd leborul, mint aki a Jóistenhez imátkozik, hogy könyörüljön meg rajta és mehessen vissza csúszdázni.

Ezt követi a hirtelen felsőtest hátravetése (térd marad a földön), végül pedig a fej erőteljes hátradobása, mindezt a másodperc tört része alatt, sziréna hangossággal és természetesen könnyek nélkül.

Nálunk a játszótér elhagyása után is íly módon szokott folytatódni a buli. A nagyszinpadi jelent után, hogy haladjunk is csupán már csak a földről összevakarás, babakocsiba bekanalazás-bekötés és elindulás marad hátra.

Mi ez egy kezdő szülőnek, ahol a papa, hogy ne érezze magát kínosan a hangos távozás alatt, gyors megoldásként a babakocsi aljából előhúz egy instant kávés zacskót, aminek a csörgetésére láss csodát, elhallgat az ordító gyerkőc. 

De látom még a szemében a gyanakvást, mint aki tudja, hogy most már ugyan nála van egy érdekes csörgő valamicsoda, de akár ordíthatna is tovább, szerencsére letesz erről a szándékáról és a ragacsos kezecskéi érdekesnek találják a csomagolást. Ilyenkor a szülők, csak bízni tudnak abban, hogy sikerül a hisztiről elterelni a figyelmet és újra az a tündéri drágaság fog ülni a babakocsiban, aki a játszótér előtt volt.

Miután végre mindannyian megnyugodva hazafelé haladhattunk, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy túlságosan nagy lett a csend kocsiban. Ez csak rosszat jelenthet, ami ez esetben sem történt másként. A mi egyettlen, drága, erőskezű, nyugodt szentünknek sikerült kiszakítania úgy a zacskót, hogy a kávépor a ruháján landolt.  Ezzel egyidőben, hites uram is felkiálltott, azonban mivel jómagam is vettem az adást, így nem is néztem rá.

Hiba volt! Ugyanis, még én próbáltam nagyon szigorú arcot vágni (nevetés nélkül) a kocsiban ülő rosszaságra, addig uram és parancsolóm mérgesen datálta, hogy egy felettünk lévő fáról egy madár telibe találta. Megnéztem a pólóját, de sehol semmi nem volt, ezért ránéztem törpillára, aki ekkor már szétkente a pólóján, nadrágján és a kocsiján is a kávét. De csak erősödött a motyogás, hogy nézzem már meg ismét a végterméket rajta, mert valami olyan fura neki.

Lehajoltam a táskámban lévő törlőkendőért, hogy addig lemosom a zaccos kiscsajt, amikor felordított apa, hogy ezt a bizonyos dolgot már a bőrén érzi. Ekkor felnézve próbáltam magam disztingválni, hogy biztos rosszul érzi, de sajnos nem így volt. Miközben próbáltam a gyereket kivakarni a koszból, félrehúztam a férjem pólóját és biza az izmos kis testén ott éktelenkedett ama bizonyos madár cuccos. Visszafogni már nem tudtam magam, így kitört belőlem az égtelen visítás, ezért aztán a kávét imádó meg a madarakat még jobban a szívébe záró ember is elkezdett hangosan nevetni.

Utólag visszagondolva, érdekesek lehetettünk kívülről, miszerint egy jajveszékelő apuka kiabál anyának, hogy most nézze meg a nyakát, de azonnal, egy ragacsos, tetőtől-talpig koszban ülő gyermek, és egy hangoskodó anyuka, aki a nevetéstől előre hátra dőlöngélve (mint egy részeg) próbál komoly lenni.

Tanulság: a zaccos meg a madaras, ismét felülmúlták önmagukat és boldoggá tették egy délutánomat.

Edina